Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-13 / 32. szám
got odaa- magyará, itt a faluéin ismert tét ember, lig vártam eegtörtén- tam, hogy s ép ezért ajándékot menetben londoljael ja elé. Én messziről, ttam. Egy sit megint ini. ózhatunk, tem a híd- ; Mádinak zava várt: imarabb. yi, amit el ak ezt így izükséges tőlem egy :ató mozr ezt nem tem tudja alaki em- írdekessé figyelmet szót sem Imondtam es szavak n vagyok, hét nézni ki összelagamban ini gyalog Furcsa és egyszerű dolog lesz a nagy ritmusból: egy meghajlás. Két ember találkozik. Egy kis félszeg mozdulat. Ezt lehet majd látni, ezen majd nevetni is lehet. Nevetni pedig mindig szabad. És mindig nevetni kéne. Az embereknek így kellene élni - ezzel a fárasztó grimasszal - a nevetéssel, az örömmel. Igen. Ezt akartam elmondani. Könyveket is küldök. Kezét csókolom Fábry Zoltán (Az alábbi sorokat még a levél elküldése előtt csatolta a fentiekhez egy külön lapon. Sz. Gy. megjegyzése.) Végezetül sajnálom, hogy a kért könyvek közül csak ezt a két kicsit küldhetem, de a többi Magyarországon van. (a katalógusban a név előtti kis karika ezt jelzi) Wilde: Szépség filozófiája itt Stószon van valakinél, majd visszakérem és eljuttatom. Örülök, hogy ,,kincseimmel“ örömöt szerzek. Az, hogy valakinek örömöt tudok okozni - elég köszönet nekem. Ha szép idő lesz - magam is felnézek egyszer. Kezét csókolom Fábry Zoltán Stósz, 1922. VI. 3. Gizi - Kedves! Útravaló írás - ...Kérte az utolsó napokban, hogy leírjak valamit. Szavakat, melyeket az én haJlgató szám élő formára nem hozhatott, de melyeket el kellett volna mondani, melyekről most azt érzem, hogy jó, hogy el nem hangzottak, hogy megmaradtak és bent tovább éltek, melyek most mozdulnak életre. Én magam - Gizi, aki mozdulatlanul álltam az út közepén, míg azt vettem észre, hogy a kezem előre lendül, kinyúlt. <?*>>, 1JUC. vi. j , Aľ *1- sw, ^yL *v V. •hb * L /<. övi Mind az öt ujjam. A kezem. Észrevette-e, meglátta-e ezt a mozdulatot, amikor a kocsin továbbment? ...útra Útravaló írás... mely most lesz igazán az, aminek szánva volt, aminek létezését kívánta. Most, amikor túllépi a keretét, az elnevezést, mely az akkori pillanatnak kedvezett volna, de amely most összegyűjtött sok percből erőt kap, hogy mindig úton legyen, mely nem áll meg, hisz amikor most beletorkolódik a maga leikébe ott nem mint égponton nem pihenésre áll meg, de megfogja, magával viszi, tovább - magunkon túl, ami túl van az időn, az anyagon és ott fog kezet, ott találkozik - ahol csendes pihenésre, jóleső egymástnézésbe leülhet az út mellé- a margarétás rétre. Láttad az utakat az erdőből, a rétre kifutókat? Sok-sok utánad szaladó perc. Érezted mozdulatlanságomat? És cso- 'dálkoztál, amikor tovább, messze mentél előre és minden kis út torkolásában engem láttál? Engem - a mozdulatlant- ilyen nagy hihetetlen úton. Most megmondom neked: ott voltam, ott álltam mindenütt. Én voltam ott. Én ott lehettem. És neked ezen nem szabad csodálkoznod. És nem fogsz csodálkozni, meglepődni. De félve fogod kutatni a melletted futó utakat: látsz-e? Ott ál- lok-e? És örülni fogsz, nem fogsz félni. A kezeddel intesz felém és én visszabólintok és örülni fogok. És mész tovább az úton. Aztán ha megállsz megint milyen jó lesz: látni engem. Hogy nevetek, hogy örülök, mert mégy az úton. Sikoltani fogsz, mint az álmokban, akkor én tudni fogom, hogy simogató ébresztő'erőre van szükséged. Nevetni fogsz - felveszed az álarcot és amikor már nem bírod - hozzám szaladsz: én ott vagyok a nagy útra kifutó minden kis torkoló úton - és megfogom a kezedet, neked adom az igazságot és megint életre küldlek. Látod: ez volt a találkozás. A találkozás, mely nem ér végpontot, mely mindig kell, hogy meglegyen, mely inkább párhuzamos két út, segítségre, simogatásra átnyújtó kéz, mint két szembefutó egy- másbasuhanó egymásttönkrenyúzó erő kirobbanása. Most magamról beszélek és örülök, hogy hozzád beszélhetek, mert látnod kell ebben - saját magadat. A te teremtő erődet, mely belehullt egy életbe. A találkozás első pillanata elé ezt éreztem: ez új formát. Az első összeérés új formát adó erejét. Amikor két ember találkozik. Mint két tükör állnak egymással szemben. Te belémvilágítasz és én benned magamat látom. Azt, ami érték volt bennem te világos fényes és látható tükörlapnak érzed és utána megnyílhatsz. Tudod: hogy a tiéd. Én azt mondtam: testvér. Ami belőlem a létezés nagy misztériumában kiszakadt azt megéreztem benned, és amit ideadtál, ami belém szállt- az most kél napról-napra új életre. Valamire, ami eddig belőlem nem indult napfényre. Új nézéssel nézek és minden meglátásomnak részese vagy. Valahol, ahol a szerriideg végződik, a te tükörfényed ott ül és részese vagy de aki könyvmáglyával kezdte, sei végezhette. Ä barbarizmus :etességet ismer! Inia kellett, a máglyának égnie dennél veszélyesebb ellenség iátus könyvéhsége, betüszomja. rolt: a statisztikák új ellenség érői, térhódításáról tudósítottak. 3inek pusztulniuk kellett! A döntő ághoz a proletár-forradalmi iro- Drai adták. A német proletariátus ztója lett: a háború ellensége, letárforradalmi irodalom példányszámban fogy el inkanélküliség elérte tetőpontját, jságukban fokozottan olvasnak, ssége a kenyérnél is fontosabb! ek biztosítva van a kenyere, ne >éldamutató tegnapi áldozatát, /szomját és kövessék őket: olivet. Emlékezzenek a máglyára, ját: a könyv grafikonja rohamo- Jémetországban 24 ezer könyv példányban, de 1933-ban már ó példányban. Ez a 30 millió már \ 90 milliós veszteség viszont lát jelentette. béke ellensége tegnap és ma Tegnap még szimbolikus mág- tékokkal szédített, ma a könyv, tt az atombomba lidérce lebeg: a mindent elpusztító imperialista felelőtlenség. Emberek, férfiak, dolgozók, mentsétek meg a könyvet az atombomba elöl: a könyv - mely papiros - van veszélyben elsősorban. A könyv felett a századok folyamán ezer és ezer vihar zúgott el. Könyvtárakat égettek, máglyákat celebráltak, halálra ítélt művekkel papírmalmokat tápláltak de a kultúra egészét, örökét barlangokban, szerzetesi cellákban, másolatokban, dugva és rejtve, falazva és menekítve, valahogy mégiscsak sikerült megtartani. De az atombomba Plátótól József Attiláig gyökeresen és visszavonhatatlanul elpusztít mindent. Most áll elő az a helyzet, melyet Lenin 1917- ben felvázolt: „Az imperialista háború zsákutcába juttatta az emberiséget. Választanunk kell: vagy hagyjuk, hogy további milliók hulljanak el és az egész európai kultúra végleg elpusztuljon, vagy hogy minden civilizált államban a proletariátus vegye át a hatalmat“. A hangsúly tehát a kultúra sorsán, az európai kultúra védelmén van. És ez a védelem ma fokozottan a dolgozók ügye és küldetése. A könyv sorsát ők döntik el, a béke jövőjét ók határozzák meg. Könyvmáglyák és atombombák ellen kell felsorakozni: a fasizmus kultúraromboló, könyvgyilkoló háborúja ellen! író és olvasó összefogására van szükség a könyvért, a békéért! Heinrich Mann, az antifasizmus egyik szövegezője már tegnap megírta: „Parancsoló szükség, hogy az író egyértelmű legyen a munkással. Ha ez bekövetkezik: nincs többé könyvmáglya!“ Vegyétek, védjétek, olvassátok a könyveket és a békét mentitek meg! * Nyolcvanöt éve született Fábry Zoltán, a csehszlovákiai magyar irodalom kiemelkedő egyénisége. Fönti írását ebből az alkalomból közöljük. Kocsis Ernő: Csallóközi táj 1^7 bennem mindennek. Nézhetsz, láthatsz, lehetsz bennem és a kezem, a szemem engedelmeskedik. Es nézlek téged: és elfelejtem két ellentétes énünket, megfeledkezem mindenről és csak a hangokat hallom, melyek felcsapnak bennem - nézlek és hallgatlak: hallgatom magamat - az egy életre hangolt pillanatot - és élek, élek szép nagy életet, melynek minden perce ajándék: neked is nekem, melyet nem kell elfogadni, melyet nem adunk, de egymásból éljük - magunknak. Ketten: két testvér. Ilyenkor drága szép kezedre hull az ajkám: omló alázatra, visszanyert életre. / Látja Gizi - ez az útravaló írás.-> / El kell árulnom, hogy szomorú voltam. Gyerek, akiből majdnem a sírás tört fel, amikor a kocsi bekanyarodott. És az utakat jártam, az erdőt is, éreztem, hogy van szomorúság, ami - jó, ami - édes, amibe az ember beleburkolódik mint valami jó meleg takaróba. Most - két hét múlva megszületett az útravaló írás, és Gizi - nem szabad többé azt írnia: „egy kis uzsonnamaradék“, mert a gyerek megint felsír bennem: hiszen 3 lapot küldtem és most, amikor szereztem már levélpapirost - a levelet. Dehogy nem szabad ezt írnia. Mindent- hisz maga mondja és én várom nagyon, mindig várom, hogy bekopogjon. Prózáról a jövő levélben. Addig is szeretettel köszöntöm Zoli Tátra-Matlárháza, 922. XII. 20. Gizkó, Gizkó - édes, így nem lett volna szabad nekem rontani. Nem azért, mert esetleg nem így érdemiem meg, de azért mert - nem tud, nem akar nekem hinni. Pedig itt körülöttem nincsen most más, csak szépség, jóság és hit. Mozdúlt életem - mozdulatlansága a csend békés meleg takarójában csak gyerekboldog mosollyal tud szépen, várón, beteljesülve nézni, adni, kapni. Óh Gizkó az utak - amíg én ideértem. Most csak én vagyok itt egyedül, most csak az van mellettem, aki érez, akinek adtam pillanatot, percet. Pillanatot, percet, melyet mindig és egész életre elő lehet venni. Most a csendben visszakapom magam-egészen. Érezni! Érezni: hogy szállnak vissza hozzám a szépség, jóság, szeretet életünnepei. Érzem: ki az, aki most érezhet engem - aki egy pillanatra feloldja a teret és időt: itt a hó esik szép cirógatással az arcomba, a fenyők bókolnak és hőkölnek vissza. Itt a csendben hallom a beszédet. Gizkó szép testvérem te eljöttél. Mondom egyszerűen:- eljöttél és az jó, hogy a fenyők mögül nekem szaladtál harciasán, szemrehányó arccal. Szeretném most a takaró alól kihúzni a kezemet és utánad kapni: most már jó hogy így jöttél. - Utána szép lesz a simogatás. Ugye - most majd végighúzod szép kezedet az arcomon? Most azt érezni fogom - a te testvéri simogatá- sodat. Ott ültem ősszel a pesti hotelszobában- vártalak míg feljössz az utcáról, azajgó életutcáról egy percre lerogyni, megpihenni. Ott ültem minden este és néztelek, simogatni szerettelek volna, megpihentetni fejed. És - ezt nem érezted volna: engem, aki fáradtan, elbújva ott ültem? Hogy még akkor is: este félősen, kábultan a naptól, az élettől, még este is - szép legyen, jó legyen. Úgy fáj, hogy ez a levelem elveszett, olyan hihetetlen, hogy az én útkísé- résemet valami idegen akadály, láthatatlanná, meg nem történtté tette. Fáj, hogy az elveszett betűkön át nem lehetett érezni belőlem semmit, semmit, csak hallgatást. Hogy - nem léteztem. Most eljött. Hívtam. Vártam. Várom. És nem megy el mellettem, mert nem mehet el mellőlem az, aki érez engem: az én pillanatommal saját magát - együtt: szépséget, jóságot. Most köröttem nincsen más - csak ez. Ugye - ide - ide el kellett jönni, ugye ezt meg kell érezni, ezt meg kell mondani. Es nagyon nem szabad megijedni a szanatóriumtól. Tudtam, hogy itt vár rám a mozdulatlanság, a végtelenség, a nyugalom és talán gyógyulás - hát eljöttem. Fekszem: reggeltől-estig: összesen 7 órát, napban, hóban, sötétségben és- lusta vagyok, végtelen jóleséssel lusta. Még könyvekhez sem nyúlok. Négy hétig szándékoztam maradni, mert hisz a pénz csak ennyire futja nálam. De hát én vagyok az a „Kiváló fiatal esztétikus“ „Kinek egészsége közérdek“ - úgy hogy a fürdőigazgatóság a fizetett 4 hét után két hétig „vendégnek“ tekint. Tehát: január 11 -ig maradok. Nem tudom Gizkó - olvas-e tőlem valamit? A K. Naplóban majdnem minden vasárnapi számban van tőlem valami. Ritkábban a Prágai Magyarban. Lassan megjött az első nyilvánosság elé lépés is. Okt. 29-én Kassán a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók bemutatkozási felolvasást tartottak. Szép, nagyszámú közönség előtt „Az irodalom mai élet- problémái ”3-ról tartottam előadást. - Ha innen hazamegyek fel fogom vetni az eszmét: látogassunk el Ruszinszkóba, tehát elsősorban Ungvárra - ha sikerülne ez a terv úgy nagyon-nagyon örülnék. De a mai viszonyok mellett talán csak terv marad - pedig egy ilyen felolvasó estély megint adna az alvó magyaroknak egy- egy lökést s én is ott lehetnék magánál testvérke: látnám, hallanám. Gizkó, Gizkó most nagyon-nagyon várom, hogy ide jöjjön szavakkal hozzám: beszélgetni, hallgatni, beszélgetni, szép havazó perceket simogatni. Ide: a végtelen fehér mezők és hegyek életébe - ide siessen hozzám, hogy itt halljam a - hangját, érintését, megbocsátását és- hitét. Pá testvérke! Szeretettel köszöntöm Zoli Jegyzetek 1 - Mádi a stószi késgyár egyik tulajdonosának, Kompordainak volt a lánya. TBC- ben szenvedett, talán ezért is állt annyira közel Fábryhoz. Valószínű, hogy Könye Gizellát ô mutatta be Fábrynak. 2 - Mária von Sacher: Táncoló nő című prózájáról van szó, mely a Kassai Napló 1922. VI. 4-i (pünkösdi) számában jelent meg - Fábry Zoltán fordításában. Ezt a karcolatot Fábry Könye Gizellának fordította, de hiába szerette volna, neve alá a lapban nem került oda, hogy: (K. G.- nek fordítottam.) 3 - „Az irodalom mai életproblémái“ - felolvasta a kassai irodalmi esten 1922. okt. 29-én. Előadását a Prágai Magyar Hírlap 1922. dec. 24-én közölte. Helyet kapott a Vigyázó szemmel c. kötetében is, mely 1971-ben jelent meg. *
