Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-30 / 30. szám
JURK Megszerezte az autót és ez volt most a legfontosabb. A szállításhoz négy kerékre van szükség, a többi mellékes. A „mozgalom“ adta kölcsön a kék fordot, amelyiknek csak a gyertyái nem voltak egészen rendben, egyébként száz méteren belül gyorsított nyolcvanasra. Antonio beállította a kocsit a garázsba és haza indult.- Rendben van a kocsi?- Megy.- Jó-jó, de tényleg rendben van?- Ha egyszer mondom, hogy megy. Sőt, szalad.- Segíts berakodni.- Itt az utcán?- A ház környékét még nem figyeltetik.- Nem láttál zsarut egyet sem?- Mérget vehetsz rá. Beléptek a házba. A hall üres volt. Az első szobában egyszerű tábori ágy állt, mellette a földön pisztoly hevert. Egy további helyiségben igelitbe burkolt géppisztolyt találtak és négy csomagot, azt, amit kerestek.- Fogd ezt a kettőt, a másik kettőt meg majd én viszem - mondta Yoyi.- Az első ülésre rakodj!- Én inkább a csomagtartóba tenném.- Ha megállítanak, az lesz az első, amit átkutatnak. Az első ülésen kevésbé lesz gyanús. Amikor kiléptek az utcára, Yoyi a korláthoz támasztotta a csomagokat, hogy kulcsra zárhassa maga mögött az ajtót. Beültek a kocsiba és Antonio kitolatott a garázsból. Az Ensanche utcából kiérve végighajtottak a III. Carlos sugárúton.- Ez a hely itt megfelelne - szólalt meg Yoyi, amikor elmentek a Quinta de los Molinos mellett.- Őrzik, mint a szemük fényét. A zsaruk rögtön kiszúrták maguknak.- Nem a zsaruk voltak.- De azért jó hely volt, nem igaz?- Príma.- Éleslövészetet is lehetett ott gyakorolni.- Kár érte, jó kis hely volt.- Van jobb is.- Félek, hogy ilyen tágas már nem lesz.- Ezt most éjjel-nappal őrzik.- Közel van az egyetemhez is. Amíg a szemafor piros jelzése előtt vesztegeltek, Antonio felhasználta az időt arra, hogy rágyújtson egy cigarettára.- Hogy sikerült ez a szám?- Elég sok hír van benne.- A Sierráról is?- Mindenről.- Akkor biztosan jó lesz. Amint a szemafor zöldre váltott, folytatták útjukat. Antonio vigyázott, hogy ötvenesnél nagyobb sebességgel ne hajtson. A motor megbízhatóan zümmögött. A Kormánypalota tetejének löállása- iban fegyveres őrök alakjai sötétlettek.- Tico itt ül valamelyik cellában.- Ha csak Tico ülne ott.- Ő volt az utolsó.- Senki sem tudhatja, ki lesz az utolsó. Én is lehetek, meg éppenséggel te is.- Neki szerencséje volt. Életben maradt.- Tudod hogyan kapták el?- Nem tudom. Beszélj.- Éppen a huszonnyolcas autóbuszon utazott, amikor a Paseo környékén ráköszönt egy jólöltözött férfi. Tico visszaköszönt neki, a férfi felszállt az autóbuszra és mentek tovább. Ticónak ismerősnek tűnt a pasas, azt gondolta, apja valamelyik barátja lehet. Amikor ki kellett szállnia a G. utcán, a férfi is felállt és a nyomába szegődött. Tico akkor feléje fordult és meghajolt. „Hogy van az édesanyád, Tico?“ kérdezte az úr, a barátunk erre azt felelte, hogy köszöni jól, s még merő udvariasságból, csak hogy ő is kérdezzen valamit, hozzátette: „Hát az ön felesége? Jól van?“ A férfi meg csak tovább kérdezősködött: „Hova mész most?“ Tico azt felelte, hogy az unokabátyjához, aki a Chibás épületében lakik, mert tényleg oda tartótt.- No és?- Tíz perc múlva megjelent a lakásban az a férfi az autóbuszból, három titkosrendőr kíséretében és elvitték mindkettőjüket.- Az ostoba!- Hja, barátocskám, ez bárkivel megtörténhet. ★ Lisandro Otero (1932) kubai prózaíró, mielőtt diplomáciai szolgálatba lépett, hazája Írószövetségének titkára és a Kuba, valamint a Forradalom és kultúra c. lapok főszerkesztője volt. Nagy sikerű regénytrilógiájában és rövidebb lélegzetű prózai műveiben is a Batis- ta-diktatúra idején szerveződött ellenállási mozgalommal foglalkozik.- Persze, ha önként sétál be a kelepcébe!- Sosem tudhatod...- Ha egyszer a nyomodban vannak, hátul is legyen szemed és a saját árnyékodnak se higgyél.- Ha azok egyszer már a nyomodban vannak, nem tudhatod, hol végzed: az erődben-e, vagy itt - mutatott Yoyi a Kolumbusz temető monstruózus kőkapujára. Végighajtottak a Zapata úton és a temető sarkánál bekanyarodtak a Tizenkettedik utcába. Hirtelen éles fékcsikorgással egy rendőrjárőr autó állta el keresztben az útjukat.- Húzódj a járdaszegélyhez! - kiáltott a tizedes, aki gépfegyverrel a kezében Antonio beindította a motort, várt, amíg a rendőrök is beszállnak a járőrkocsiba, azután egyes sebességre váltott:- Most mi lesz? - kérdezte Yoyi.- Ki kell szállnod - mondta Antonio. - Vedd a csomagokat és szállj ki a Tizenkettedik, meg a Huszonharmadik utca kereszteződésénél. Viselkedj természetesen, ne kapkodd el. A Ford lassan ereszkedett lefelé a Tizenkettedik utcán, kicsivel mögötte a rend- örkocsi haladt. A Huszonharmadik utca szemaforja megállította őket. Yoyi ekkor felvett három csomagot, a negyediket Antonio tette fel a többi tetejére. Az orra is alig látszott ki a csomagok mögül. Antonio kinyitotta az autó ajtaját és Yoyi a csomagokat egyensúlyozva a karján, kiugrott a járőrkocsiból Mögötte egy másik rendőr bukkant fel. A tizedes ennek a kezébe nyomta a fegyvert, hogy fedezze a hátát, ő pedig a kék Fordhoz lépett. Antoniónak idegességében összeszo- rült a gyomra. A tizedes benézett a kocsi ablakán és meglátta a csomagokat.- Ezekben mi van?- Gyógyszer - felelte Antonio.- A felkelőknek? - kérdezte nevetve a tizedes.- Ne tréfáljon, tizedes úr, laboráns vagyok.- Kié az autó?- Enyém.- Akkor tudnia kellene, hogy érvénytelen a rendszáma.- Érvénytelen?- Igen, érvénytelen.- Hogyhogy?- Csak úgy.- Most mit csináljak?- Itt kell hagyniuk az autót.- Tizedes úr, nagyon kérem, csak egy napot adjon, szükségem van a kocsira, ígérem, még ma kicserélem a rendszámot. Nagyon sok dolgom volt az utóbbi időben...- Szó sem lehet róla, félre kell állítani. A tizedes szemmel láthatóan élvezte a fiatalember zavarát és kényelmetlen helyzetét, Antonio pedig', hogy ne rontsa el az örömét, tovább könyörgött.- Csak egy napra hagyja meg, tizedes úr, egyetlen napig használhassam még legalább!- Nem. És most már elég legyen. Indulás a kilences őrszobára. Tudod, hol van? *- Igen, a Zapata úton.- Akkor előre! Mi majd mögötted megyünk. kilépett aZ utcára. A rendőrkocsi a Ford mellé húzott és hirtelen lefékezett.- Az ott mit csinál? - kérdezte a tizedes.- Szét kell hordani a küldeményt, tizedes úr, másképp a főnök kirúg bennünket. A tizedes nem válaszolt. Bőséges ebéd volt mögötte, márkás szivart szívott, a hangulata derűs volt. Amikor a szemafor zöldre váltott, a rendőrkocsi vette át a vezetést, Antonio mögötte haladt. A Huszonharmadik utca előtti kanyarban a visszapillantó tükörbe nézett. A negyedik csomag veszélyesen ingadozott, Yoyi próbálta megtartani, de nem sikerült, a csomag a járdára esett és a borítója szétszakadt. A röplapok szétszóródtak a járdán, még az úttest aszfaltjára is jutott belőlük. Messziről is jól kivehetően látszott rajtuk a két vastag bétükkel szedett szó: SZTRÁJK és GYILKOSOK. Yoyi a többi három csomaggal a Huszonötödik utca felé tartott. Az utca sarkán várakozó gyalogosok észrevették a röplapokat, elolvasták a feliratot, de egyikük sem szólt egy szót sem. Egy asszony ideges, apró léptekkel félrehúzódott a közelükből, egy férfi pedig a másik sarkon levő autóbuszmegálló felé indult. Yoyi közben eltűnt a Huszonötödik utcában. Az őrszobán Antonio átadta a szolgálattevő tisztnek a személyi igazolványát az ujjlenyomatával és a vezetői jogosítványát.- A jogosítvány nem a maga nevére szól.- Tudom - bólintott Antonio.- Ki az a Maria Ruiz?- A nagynéném. I- Mondja meg neki, hogy személyesen kell átvennie az autót, ha meglesz az új rendszám. Az őrmester visszaadta Antoniónak a papírjait.- És én?- Elmehet. Antonio már az ajtó közelében volt, amikor valaki utánaszólt:- Egy pillanat! Géppisztolyos őr állta el a kijáratot. Antonio visszafordult. A férfi, aki az imént rászólt, fehér nadrágot és színes inget viselt.- Ismerős vagy nekem, fiú. Antonio észrevette, hogy a feléje közelelő férfi 45-ös kaliberű pisztolyt hord az övében. Érezte, hogy megint összeszorul a gyomra.- Te vagy Ernesto Suárez, nem?- Nem uram!- Hogyhogy nem? Azt akarod mondani, hogy hazudok?- Dehogy is, uram! ön nem hazudik!- Mondd csak, Ramón, szoktam én hazudni?- Nem, hadnagy úr!- És te, Candela, tudsz olyan esetről, hogy hazudtam volna?- Nem tudok hadnagy úr.- Na látod, Ernesto, én nem hazudok.- Azt az első pillantásra látni a hadnagy úron.- Honnan tudod, hogy hadnagy vagyok?- A többiek szólították így önt.- Tehát, te vagy Ernesto Suárez, vagy nem? Antonio kigombolta az egyik oldalzsebet az ingjén és kivette belőle a személyi igazolványát az ujjlenyomatával.- Tessék, hadnagy úr, ez én vagyok. A tarka inges férfi figyelmesen átlapozta a2 igazolványt, majd a szolgálattevő tiszthez fordult.- Rendben van?- A rendszámtábláját kell kicserélni - felelt a tiszt.- Jól van, Ernesto, mehetsz... mert nem te vagy Ernesto. Azzal barátságosan hátba vágta Anto- niót.- Kár, hogy nem maradsz. Jó kötésű legény vagy, egy, s mást kibírtál volna, igaz?- Sajnálom, hadnagy úr. Antonio megnyugodva lépett ki a épületből. Hogy is ne, hiszen túl volt a veszélyen. Csak az bántotta, hogy a kocsit elvették tőle, a „mozgalom“ kocsiját. Fáradtnak érezte magát. Felment Blancá- hoz, mert az ő telefonját még nem hallgatták le. El is intézett nála mindjárt néhány fontos telefonbeszélgetést, többek között megtudta, hogy Yoyi taxival ment fel a Cerróra és a röplapok már renben jó helyen vannak. Blanca jó színben volt, fiatal és derűs, mint mindig Hűtött limonádéval kínálta, Antonio lenyelt vele egy aszpirint. Alko- nyattajt ment el Blancától, autóbuszra szállt és kiment a piacra, ahol vett egy kínai levest kenyérrel Azután felment a férfiak éjjeli szállására, kifizetett huszonöt centavót egy ágyért és lefeküdt. Le sem vetkőzött, nehogy a ruháját ellopják az éjjel. Tizenkét órát aludt egyfolytában a rendőrjárőrrel való kimerítő találkozása után. MIKOLA ANIKÓ fordítása A közé zizegnek szegélyei csúcsai < alkonyatb Én a m a csengőt nyelve va A kerékp; bátorrá a> tapossa a testének súrolja sz Hová rr naja és a alatt, az ö esti fényb Azután otl szagú via a teázó vi nagyon le megtörli a szeretem végül kist; a fogam k citromsárc a meleg s fáktól öve Apám néz, és n nap után kigyúló fé élvezik. Még e< Apám pedig all libben: te sötétlik sí nem jut pózban, ; tak, miért mintha rr anyámmc a homály elterülő, nemrég közel éré eszembe a család ágyakkal Hogy r pán azt ti nak, a r halántéké anyám ti gyermeki elhinni: ic rúan - a I az lep m hazatéré; loan ott ü és mint t mélyről jc volna a r k I _ bohóckodj! Nem veszed észre, hogy ki- INtí öregedtél a játékból? Azokat hiába utánozod, nem tartozol közéjük. Rég kilógsz a soraikból.- Nahát, hogy te hogy megváltoztál! - feleli a férfi Éva megjegyzésére, s miközben a szemét fürkészi, azon tűnődik, figyelmeztesse-e, hogy egy-két évvel ezelőtt, bár akkor sem tartozott már a legifjabbak közé, egészen más volt. Egészen más. Nem, nem akarja megsérteni. Megmondja, hogy harmincéves korában húszévesként viselkedett, most meg - még nincs harminckettő - legalább negyvenévesnek felel meg. Külsőleg persze, nem. Ajaj! Ez a nő talán meg se fog öregedni. Nem is érti, hogy lehet valaki ilyen szép, ilyen friss, üde...- Hány éves is a kisfiad?- Éppen tegnap volt nyolc - feleli, s rá se figyel, csak nézi a poharat az asztalon.- Okos gyerek. - Ezt csak azért mondta, hogy valamivel szóra bírja. De a nő nem akar beszélni. Még a fiáról sem. Pedig máskor be nem lehetett fogni a száját, ha elkezdte. Most csak bámul azzal a gyönyörű szemével, azt se veszi észre, hogy a cigarettája kialudt. Ez az asszony szerette a férjét! - ébred fel hirtelen a gondolat a férfiban. Lehetetlen. Sohase szerette. Engem szeret. Már évek óta, De mért törte le ennyire a férje halála? Hisz folyton azt emlegette, hogy elválik tőle, s hozzám jön. Csak a gyerek miatt halasztgatta. Szerette a kicsi az apját. Most már más a helyzet. Hozzám jöhetne. Fél éve várom, hogy döntsön végre. De csak hallgat. Talán a rokonok miatt. Bár úgyis tudott mindenki a kapcsolatunkról. Nem titkolta senki előtt. Zoltán is tudott róla. Halála óta azonban nem jön fel f 2 r r € l< n e n
