Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-07-30 / 30. szám

V i este porszagot áraszt: szárazán gumiabroncsai a mezei, szilvákkal ik mentén húzódó ösvényen: a fák t követő gyönyörűséges nyugodt ök, a kormányba fogódzva: szabad icses, nikkelezett feje és feszes kis gnyomáskor visszalöki az ujjamat, tengő csilingel, s engem felnőtté, n azért, mert hátam mögött apám gatja a börnyerget, én pedig érzem lének mozdulatait - minduntalan tott lábamat. a legközelebbi teaházba; a Konvoj- ízkaja sarkán van, a vén szederfák illett - vize rózsaszínben csillog az isog a két vertagyag part között, dós asztal mellett, amelyet dinnye- torit, apám sört rendel, beszélget ?al, akinek nagy bajusza van, bőre ájasan harsogva beszél. Ronggyal ét poharat tesz elénk (bár én nem n kacsint, mintha felnőtt volnék, és jtt sós mandulát hoz... Emlékszem nandulaszemek ízére, az áttetsző, a teázó mögött, a minareteknek rajzolódó körvonalaira, a jegenye- ztetőkre... s, fehér inget visel, mosolyog, rám ingű férfiak volnánk, akik a munka- dntözőárok esti frisseségét, a város hideg sört és a jó szagú mandulát i világosan emlékezetemben. háttal ül a kis szobában, odakint 3t, csend; a tüllfüggöny alig-alig ltja szokatlannak tűnik, és furcsán 3tt a ragtapasz vékony csíkja. Most iért ült apám az ablaknál olyan tthonukat régen látott férfiak szok- alt csönd a világban, de úgy rémlik, jlna, a háborúból jött volna haza, t, én pedig a távoliét érzésétől, jzélyérzettől, a csendes udvaron túl érzékelésétől, apám valahol és torságának tudatától meghatóan magam; el voltam ragadtatva, ha kedvesen és otthonosan együtt van szobában, amely a fehér terítés jy hálószoba. tett anyammal - nem tudom. Csu- kor híre-hamva sem volt a háború- i boruló nyári alkony, az apám ó tapasz, katonai szabású kabátja, mindez együtt olyan hatással volt ?, hogy most is hajlandó vagyok istén apám - boldogan és szomo- a sebesülten. Egyébként leginkább esztendővel később, a győzelmes ■gyvenötben), én apámhoz hason- lál, ugyanitt a szülői hálószobában, iban, megint átéltem a találkozás :ését, mintha csak megismétlődött a régi érzés katonasorsom előjele volt, s én az apámnak szánt utat jártam végig, vagyis azt fejeztem be, azt hajtottam végre, amit ő nem fejezett be, nem hajtott végre teljesen? Életünk korai szakaszában eltúlozzuk apáink lehetőségeit, a világegyetem minden­ható lovagjainak képzeljük őket, holott ök is csupán hétköznapi gondoktól gyötört, közönséges halandók. Mindmáig emlékszem arra a napra amikor apámat olyannak láttam, amilyennek azelőtt sohasem (tizenkét éves lehettem akkor) - és ez az érzés metsző bűntudat­ként él bennem. Tavasz volt, hosszúak és verőfényesek voltak a napok, én iskolai pajtásaimmal a kapu mellett lökdösődtem (éppen bigéztünk a száraz májusi járdán), és én - izzad tan, vidáman - egyszerre csak ismerős, középmagas alakot pillantottam meg a ház közelében. A mellékutca a tavaszi nap tomboló fényárjában fürdött, a meleg keríté­sek mögött zsengén, áttetszőén zöldelltek a nyárfák, és nekem szembeötlött: hogy apám valósággal alacsony termetű, rövid zakója csúnya, nagyon szűk, esetlenül a bokája fölé csúszott nadrágja kiemelte a félretaposott, ódivatú, fűzős cipőjének ormótlanságát, tűvel díszített új nyakkendője pedig a szegény ember felesleges díszének tűnt. Ez volna az én apám? Hiszen az ő arcából mindig • jóság, magabiztos erő, bátorság sugárzott, nem pedig fáradt, élettelen közöny, s azelőtt sohasem volt ilyen • ráncos, öreg, ilyen nem hősies szomorú. S a tavaszi napsütés pontosan és kegyetlenül mutatott mindent - és hirtelen minden szürkének, hétköznapinak, szánalmasnak tűnt apámban, s lealacsonyította őt és engem is iskolai pajtásaim szemében, akik szótlanul, kissé pimaszul, nevetésüket alig türtőztetve nézték a bohóc módra ormótlan, viseltes cipőt, amelyet a csőnadrág még jobban kiemelt. Ezek az én iskolai pajtásaim majdnem elnevették magukat: apám suta járásán, kissé görbe lábán, én pedig a szégyentől és a sértéstől elpirulva, kis híján sírva, már-már elkiáltottam magam, vad bírókra keltem, hogy apám kellemetlenül komikus külsejét igazoljam, hogy ököllel állítsam helyre a szent tiszteletet. De mi történt velem? Miért nem keltem bírókra pajtása­immal - attól féltem talán, hogy elveszítem a barátságu­kat? Vagy nem mertem magam is nevetségessé válni apám védelmében? Nem, akkor nem gondoltam arra, hogy eljön az idő, amikor egy számomra idegen tavaszi napon magam is valakinek a szánalmas, nevetséges, suta apja leszek, és engem is restellnek majd megvédeni. GELLÉRT GYÖRGY fordítása —1 DANA PODRACKÁ Igazságszolgáltatás Feküdt, akár a halott. Állítólag megtagadta, hogy védtelenekre lőjön. A gyerekek melléfeküdtek és sírtak a homloka mögött. Virág helyett az asszony a ház köré égő gyertyákat ültetett. Elviselhetetlenül nyüszített a kutya reggelig, míg faggyúvá keményeden. Minden csillag a sírba hullott. Akkor az asszony leemelte a puskát csípőjének támasztotta és agyonlőtte az istent. LELKES JÓZSEF fordítása 3 azt sem engedi, hogy én menjek el ebben a füstös vendéglőben találko- nk egy üveg bort és kész. Ez így nem Ma este komolyan megkérem a kezét, kell, amíg újra fölvidul. Most biztosan g fog változni, biztosan... Minden a régi óbb. Feleségül veszem... kérdezi hirtelen. - Miért sírsz, Éva? Na lami baj van? c zokog, zokog. ' aki? Ki bántott? , hogy beszél hozzá. Feláll az asztaltól, felé. mész? Ne menj el, Éva. Várj! Pincér! Jtcán érte utol. - Mi van veled? Beszélj,- Semmi, semmi - hajtogatja Éva. - Elmegyek innen. Felejts el. Még holnap elmegyek.- Ne beszélj butaságokat.- Elmegyek. Ne is próbálj visszatartani.- De hát hova mész?- Még nem tudom.- Menjünk hát együtt.- Nem! - mondja a nő határozottan. - Zolikával megyek. Te nem jöhetsz velünk.- De miért nem? összeházasodunk.- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én szeretlek téged. Sose szerettelek. A férfi meredt szemmel bámul az asszonyra. Nem bírja felfogni: sose szerettelek. Ez a nő megőrült. Hányszor mondta azelőtt, mennyire szereti. S nemcsak mondta. Hja... be is Ijizonyította, de hányszor!- Ez nem igaz - mondja a fejét rázva. - Nem igaz!- ordítja. - Most játszod az áldozatot. A fiatal özvegy. A mártír! A nő hagyta, hadd kiabáljon. A férfit ez még inkább bosszantotta. - Tudod, mi vagy te! Hazug disznó. Becsaptál. Arra kellettem neked, hogy a férjedet bántsd. Hogy dicsekedhess a barátnőidnek: micsoda szeretőd van!... Ne haragudj, Éva, nem akartam. Igazán nem. Haragszol? De az asszony csak hallgatott. Nem kellett volna - gondolta a férfi. -, megbántottam öt. Nem kellett volna.- Megyek - mondta az asszony. - Felejts el.- Éva! - ordította a lassan távolodó nő után. Éva!- s nagyot rúgott a lába előtt heverő kavicsba. FIALA ILONA i 1. Szóval, úgy tudják, uraim, hogy még mindig ajánlatos vécére menni, mielőtt ide belépnek. Vagy beszedni néhány csillapítót gyomorideg ellen. Ugyan ké­rem, ne ijesztgessenek, már jó ideje csak a két szememnek hiszek. Vagy, hát néz­zenek körül, önök is látnak! Hol vannak az emberevő cápafejek, a tükör s a ref­lektorok?! Azért, hogy ebben a díszes palotában konzerváltuk a múltat, még megijedni nem kell. Vagy tán attól félnek, hogy eltévednek? Ugyan, ez is kizárt dolog. Lent a bejáratnál a tájékoztató tábla. Itt minden ajtó számozva van. Itt mindenki eligazodhat. Nem hiszik? Jöjje­nek velem! 2.- Miért állítottak sorba?- Miért állítottak sorba — kiáltom még egyszer elkeseredve. Szomszédom ta­nácstalanul tárja szét a karját. Aztán tovább viszem a tekintetem. Merev, riadt JÓKAI LAJOS gondoskodtunk róla, hogy el ne tévedje­nek. Ezzel a kazettás kis magnóval a nyakukban, bátran nekivághatnak a termeknek. Félni nem kell, hisz önök egy szerencsés kor emberei, s olyan magaslaton állnak, akiknek hitét az itt kiállított tárgyak már nem rombolhatják le. Ebben mindnyájan bízunk, s szinte biztosra vesszük, hogy éber tekintetük mellé majd útitársul szegődik a meggyő­ződés öröme.- Itt a boltív után forduljanak kérem balra. Ez a lépcső az emeletre visz. Menjenek fel, a látogatást ugyanis fentről lefelé kezdjük.- Hogy ez az ostoba húzás, üresjárat, s hogy míg felér oda az ember, sokféle zagyva gondolat is eszébe juthat!?- Egy rossz vezető kíséretében min­den megtörténhet.- De nézzenek a lábuk elé! Akad itt látnivaló kérem mindenütt bőven.- Látjátok ezt a kikoptatott márvány- lépcsőt! Egykoron ezrek törtettek itt fölfe­lé s kitömött szatyraikat még csak el sem rejtették, nem szégyenkeztek. VIGASZTALÓDJ arcok végeláthatatlan sora ölel át, s míg a kíváncsiságom reflektorait eresztge- tem, hirtelen felnyüszít bennem is a féle­lem. Igaz, csak néhány percre, mert sze­rencsére befut a hír, ami nem szívderítő ugyan, de legalább nyugodtan kijelenthe­tem, hogy nem tátong köröttem szaka­dék, s hogy én innen bármikor tovább­léphetek. S ez nagyon jó; - homlo­kom körül a széles vaspánt feloldódik, s szinte érzem, amint lassanként vissza­csordogálok a régi énembe.- Hé,'maga ott, mit fészkelődik! - ri­kolt rám aztán egy éles hang. Álljon csak szépen vissza! - s nyomatékként még egy bakancs is a sípcsontomra mered.- É-é-én?! - emelem fel a fejem cso­dálkozva, s egy pillanatig úgy hiszem, hogy a felszólítás nem nekem szól.- Igen maga, s ne nézzen olyán bam­bán, kételkedve.- De hiszen nekem tiszta a....- Kuss! Nem kérdeztem, hogy mije tiszta; az inge vagy a gatyája. Különben is azt mi állapítjuk meg. Inkább fogja be a száját, s álljon szépen vissza. Szó nélkül megteszem - az engedel­mességnek is fokozatai vannak -, állok, mint a feszület, s nem hívom fel magamra a figyelmet. Az egykori lóvásárok jutnak az eszembe... A fejét kapkodó csikó nem engedi, hogy megnézzék a fogát, ellen­kezik, nyerít. De az ember okosabb.- Itt mi szerint történik majd a kivá­lasztás? De csak türelem, türelem, - csitítgatom magam - már elkezdődött a szemle. Egy filigrán kis hölgy néz farkasszemet egyenként, mindenkivel. Hallom a szívem dobogását, de ez most nem köthet le.- Tartsd a szád s a merev tekintetet - s miközben préselem magamba a pa­rancsot, a látószögben megelevenedik a szőke női fej. Semmilyen körülmények között sem lenne az esetem - állapítom meg az első pillanatra, aztán tanulmányozásra fogom a vastagon kiceruzázott szemeket s a téglavörös ajkat. De rövid az idő, a hátam mögött megzavar egy hang.- Nos, kisasszony, ő a gyerek apja?- Mondj igazat, te női ajak! Igazat, igazat - szuggerálom a tekintetemmel, s a száj megmozdul, lélegzetet vesz, aztán a tüdő katapultjából kiröppen a mindent eldöntő találat - az IGEN. Utána még sortűz alá vesz, de azt már aléltan szenvedem. Tisztelt látogatók, kedves vendégek! Most, miután a technika révén mindenkit az anyanyelvén szólíthatok, engedjék meg, hogy szeretettel üdvözöljem önö­ket! Amint látják, a legmesszebbmenőkig- Itt mindjárt jobbra egy iroda van. Az ajtót, a kilincset s a számozást, egyszóval mindent meghagytunk eredetiben. Sőt, még a névtábla is megfelel a valóságnak! Bent a helyiségben, egy nagyon csinos­nak mondható hölgy viaszfigurája van a széken, amint ül, mosolyog és fogadja a kedves ügyfeleket.- Hát mi itt a visszataszító, a rette­netes?!- Nincs itt cápafej, de még tükör se, kérem! Miféle nehézfejü szerencsétlen alak! Ilyet még nem értem. Utóbb azt hiszi, hogy bármi csak úgy ingyen az ölébe hullhat. - Majd pont egy ilyen ábrándoz- gató miatt rombolom le a tekintélyemet! Még egy lehetőséget adok neki, s ha ebből sem ért, tőlem akár estig is itt verejtékezhet. Aztán magabiztos hangon szólalt meg. - Látja annak az üzletnek a kirakatát? - A férfi az ablakhoz lépett, de csak egy zöld parkszelet tárult a sze­me elé. Értetlenül állt, de csakhamar felismerte, hogy mire megy a játék. Nem, nem adhatom fel, ezt végig kell csinálni - s míg ezt suttogta önmagában, egyre szilárdabbnak érezte talpa alatt a talajt.- De kérem, a kirakatnak itt se híre, se nyoma, ezt ön is tudja! - szólalt meg aztán kisvártatva, nyugodt; ellentmon­dást nem tűrő hangon.- Pardon, pardon, rossz irányt mutat­tam - mentegetőzött a hölgy tévedést színlelve, s közben minden idegszála remegett a dühtől. No jó, kispajtás - pró­bálta aztán önmagát csillapítani - vissza- szorítlak én még a kályha mellé, hadd legyen emlékezetes számodra ez a nap!- Szegény Feri, most itt vagy, itt he­lyeztek el a kályha mellett. Hát nem elég a magad baja, mindjárt hozzák az újabb kanna szenet, s aztán duplán iz­zadhatsz! - Annyira hiányzik ez neked? Nem lett volna egyszerűbb egy kis mo­soly kíséretében átcsúsztatni azt a borí­tékot! - Vagy, ha ettől már annyira viszo- lyogsz, miből állt volna rábólintani, hogy, hogy igenis, látod azt a kirakatot. S aztán» már gyerekjáték lett volna az egész!- A hölgy finoman célzott volna rá, hogy mi az, ami oly különösen jól mutat abban a kirakatban, s akkor te olyan árut hozol ide, aminek fogadtatásában holt­biztos lehetsz. Néhány perc múlva aztán vidáman roboghattál volna a lépcsőn le­felé, kezedben a lepecsételt s aláírt kérvénnyel! De te nem! Ahelyett most itt vagy, s izzadsz eltökélt szándékkal. - De se baj, így van ez jól, s vigasztalódj e szerény hellyel Feri! Mi nagy szeretettel s csodálattal állunk körülötted, s hisszük, hogy hamarosan fémbe öntik olvadékony viasztested. E SZERÉNY HELLYEL 4M

Next

/
Oldalképek
Tartalom