Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-22 / 3. szám
A bácsi már alig lézeng a szobában, szüntelenül a vetetten ágyon üldögél, amelynek a széle belevágódik vézna combjába, s a külseje is egyre gondozatlanabb. Az egykor kék-fehér csíkos dunyhahuzat most egérszürke, s a foltos lepedő egyre sötétebb. Nadrágja hasítékát elfelejti begombolni, s az ingén már talán egyetlen gomb sincs, így aztán a vendége láthatja, milyen gazdag tetoválás borítja melle sárgás bőrét, alatta élesen kirajzolódnak a bordák, amelyeket pillanatonként megremegtet a köhögés. A karján viszont már nem vehető ki olyan tisztán a tetoválás, mint azelőtt, úgy látszik, az öreg már egyáltalán nem mosak- szik. A bőrébe evődött piszok elfedi a rajz vonalait, amelyek már úgy eltorzultak, mint az ember arca a domború tükörben, hiszen a tetoválótű egykor feszes, fiatal bőrre írta görbéit és egyeneseit, nem erre a petyhüdt karra. Rossz bőrben vagyok, panaszolja az öreg, nagyon rossz bőrben, ismétli meg, amikor látja vendége fürkésző és kissé szánakozó tekintetét, de a szívem olyan, mint a harang. Száz évig fogok élni, mondja, és sípolva felnevet, ezt mind, simít végig nyomorúságos testén kiugró kulcscsontjától beesett mellkasán és vá- nyadt combján keresztül egészen göbös, befelé forduló térdéig, ezt mind átjárta a tengeri só, tartóssá és ellenállóvá tette, mint a hajókötetet, amelyet háromszor áztattak kátrányban, ez, fiam, többet kibír, mint bárki gondolná, a szívem pedig olyan, mint a harang. A szívem olyan, mint a harang, ismételte újra a bácsi, mintha saját magát akarta volna meggyőzni, vagy mintha elfelejtette volna, amit mondani akart, másvalami gyötör, jutott eszébe, és a szoba rozoga ablakára mutatott, a tepattogott, széteső keretbe foglalt, négy téglalap vagy majdnem négyszög alakú üvegtáblára, a gitt már kihullott mellőlük, s az üveget belepő por a gőz hatására összefüggő réteggé vált, amelyen keresztül alig tehetett kilátni az udvarra. De mit is láthatott ott: a bácsi igazán nem túloz, az udvar látványa csakugyan elszomorító. A fagyos földből kopár, széltépázta fák merednek az ég felé, az olvadó hó ismét megfagyott, s a földön szabálytalan szürkésfehér foltok támadtak, távolabb használt deszkából összetákolt fészer áll, némelyik deszkán még látszanak a betűk, amelyeket annak idején barna festékkel sablon segítségével mázoltak rá, a deszkák ugyanis ládákból származnak, de nem a tengerentúlról érkezett lakkozott fából készült, gondosan megmunkált ládákból, amelyekbe kávét, teát vagy fűszert csomagoltak, hanem durva gyalulatlan hulladék deszkából összeütött ládákból, amelyekben valószínűleg lapátokat, csákányokat, kaszákat, mezőgazdasági szerszámokat szállítottak, néhány lépésnyire a fészertől terméskőből rakott fal húzódik, a kövek közt nagy hézagok éktelenkednek, a kőművesek annak idején a réseket kitöltötték kavicsos kabarccsal, nem sokat teketóriáztak a csűr hátsó falával, a kövek közti hézagokat nem fugázták ki, s a megrepedezett malter kihullott közülük, félig elkorhadt, hiányzik belőle néhány léc, már nem tehet feltenni a szekérre, mert egy-két kéve súlyát se bírná ki, három lyukas fazekat is kidobtak oda, kettő közülük cserép, a harmadik pedig bádog, és egykor kék zománc borította, az a kék szín a bácsi ablakából előtáruló sivár kép egyetlen üde színfoltja. Az is nagyrészt belevész a törött üvegek barnászöld halmazába, tavasszal mindent benő a csalán, mint minden évben, de most kopár a szemétdomb - talán csak a nagy bádogfazék kékje emlékezteti a bácsit férfikora kékjeinek gazdag skálájára, az aranysávos tiszti egyenruha kékjére, a déli tenger fölé boruló esti égbolt liláskékjére, a lagúnák azúrkékjére s a kikötőöblök zavaros vizének szürkéskék színére. Ez keseríti el a legjobban, monoja a bácsi, nézz ki az ablakon, és képzeld el a tengert, a hatalmas, végtelen, titokzatos tengert, amelynek tükrét nap perzseli, vagy trópusi eső korbácsolja, a tengert, amely nyugodt és sima, de egy perc múlva már kutter nagyságú hullámok ágaskodnak rajta, csillog a holdfényben, vagy belevész az áthatolhatatlan ködbe, elég egy nagyot szippantanod, és már az orrodban érzed az illatát, az erős és örök tengerillatot, képzeld el a tengert, ahogy lágyan simogatja a hajók oldalát, és a dagály hullámverését, amikor a tenger úgy morajlik, meg se tudom mondani, hogyan, a tenger méltóságteljes moraját nem tehet semmihez sem hasonlítani, egyszerre zeng minden oldalról, és magába zár, lenyűgöz, iszonyattal és rémü- lettel'tölt el, de benne van az örökkévalóság békéje is, mert érzed, hogy a tenger moraja időtlen, csak nézel a hajó szél felőli oldaláról, és valamennyi szemeddel látod a tengert, azzal is, ami nincs, és koponyád minden csontjával hallod a moraját, s ahelyett - a bácsi nem fejezte be a mondatot, hátat fordított az ablaknak, a kályha fölé hajolt, és felemelte a bögrét, a kiloccsantott kávé sistergett a forró vaslapon, és kellemetlenül búzlött. Ó bólintott, aztán előkereste a csont- nyelű kést, hogy a bácsinak kockára vágja a kenyeret. Előbb körös-körül levágta a hóját, amely egyik oldalán sima és fénylő barna, majdnem pirosas volt, a másikon pedig ráncos és lisztes. Úgy aprította a kenyérbelet, hogy a kockák körülbelül egyformák tegyenek, s inkább kisebbek, hogy könnyen magukba szívják a cikóriakávét, s a bácsi minden nehézség nélkül megforgathassa őket fogatlan szálában, kiszíva a nedvüket. A bácsi ivott a cikóriakávéból, visszatette a bögrét, és felegyenesedett. Egyenes derékkal, feszes fehér nadrágban áll a fregatt fedélzetén, a nadrág térdig szűk, a vászon alatt kirajzolódik erőteljes combja, lábizmainak játéka, ahogy a fregatt imbolygó fedélzetén térdben rugózva egyensúlyoz, térdtől lefelé kiszélesedik a nadrág szára, lent épp a bálnazsírral átitatott fekete cipó orráig Otakar Chaloupka ' ér, fölül a nadrág széles derékszíjban és fényes csatban végződik, a beletúrt fehér matrózblúzon nincs gombolás, hegyes kivágású, nagy sötét-kék gallérjának a szélét három párhuzamos fehér csík díszíti (minden egyes csík mutatja a bácsi, egy-egy nagy tengeri csatát jelképez), hátul a gallérra két fehér horgony van jelvarrva, a bácsi sűrű haját alig takarja a tengerészsapka, amelyet hetykén egy kissé oldalra csapott, ahogy a haditengerészet matrózai viselik, a fehér sapkán nincs ellenző, fejhez simuló sötétkék pántja hátul két szabadon libegő szalagban végződik, elöl pedig a sötétkék alapra hímzett fehér betűk hirdetik a fregatt nevét, amelyen a bácsi szolgál, de a betűket nem tehet elolvasni (mert a bácsi egyre hátrább hajtja a fejét, felfelé néz a vitorlarudakra, a foga között sárgaréz síp), a bácsi belefúj a sípba, az egymást kővető szaggatott füttyjelek szerint a matrózok odafönt az árbocokon megkezdik a vitorlák bevonását, először a nagy-, a vihar- és a hátsó tarcsvitorlát vonják be, majd az eló-, fö- és keresztárbocra kúsznak - bevonják a fö felsudárvi- torlát, amelyet az árboc legtetejére húztak fel, aztán következik a fö sudár- és fö derékvitorla, majd a derékvitorla és a felsó törzsvitorla, végül a fö vagy nagyvitorla, amely legalul a fedélzet-felépítmény fölött feszül. A matrózok gyakorlottan és gyorsan mozognak a vitorlarudakon, úgy másznak rajtuk, mint a majmok, ha valamelyikük megcsúszna, összehúzná magát a fedélzeten, vagy belezuhanna a tengerbe, ahol cápák leselkednek, uszonyaik szorosan a fregatt mellett szelik a vizet, de a matrózok mozdulatai határozottak és magabiztosak az árbocokon és vitorlarudakon, majd elöl az orrárbocon a tenger tükre fölé kinyúlva, fürge ujjakkal oldják ki a göngyölöket, szarv- köteleket, ejtöket, lehúzókat, meglazítják az átlós és hosszanti merevítököteleket, a bácsi sípja pontos és félreérthetetlen jelzéseket ad, a csapszegek csikorognak, egyik vitorlát a másik után tekerik fel, és a fregatt úgy áll az esti szürkületben, mint az elhagyott kedves (mondja a bácsi szomorú fénnyel a szemében), a matrózok még védőhuzatot húznak az összetekert vitorlákra, s a hajó horgonyt vet a nyomasztó, álmos szélcsendben, a tenger tükre szinte mozdulatlan, csak a cápák hátuszonyai barázdálják a vizet, a szakácsok a fedélzet korlátján át kilöty- tyintik a moslékot, s a cápák nyomban odasereglenek, akár a falusi ház udvarán kapirgáló jámbor tyúkok a gazdasszony hívására, ez azonban senkit se tévesz- szen meg, ha a szeles szakácsinas véletlenül átbukfencezne a korláton, a cápák azonnal otthagynák a moslékot, hogy az ízesebb falatra vessék magukat, és csak a víz tükrén pirosló folt mutatná, hol fejezte be életét az elővigyázatlan kukta, mert a hajón csak egyszer csúszik el az ember (mondja a bácsi felemelt ujjal), másodszor már nincs rá alkalma. A leszálló alkony lassan hálójába vonja a hajót, s az estéből éjszaka tesz. Sötét és fényes éjszaka. Furcsán hangzik ez, de így van, a trópusi éjszaka a tengeren sötét és ugyanakkor fényes is, fekete és tompa fényű, mint a bársony, aranyló és fényes, mint a selyem, bíborszínű, mint a mesebeli király palástja. A tenger és az égbolt fekete, a csupasz árbocait ég felé nyújtó hajó árnyéka feketébb a szénnél, az égen tündöklő csillagok közelieknek tetszenek, és tüzesen ragyognak. Fényük ezerszeresen, milliószorosan verődik vissza a békésen fodrozódó hullámokon, egybeolvad a fregatt oldallámpáival és a hajó orrán, farán, bal és jobb oldalán, fó- és keresztárbocán elhelyezett jelzőlámpáknak a fényével. A hajó lámpái több színben világítanak a sötétben, hogy távolból is meg tehessen különböztetni a hajó orrát és farát, a lámpáknak mindig pontosan a helyükön kell tenniük, az üvegüket gondosan tisztán kell tartani, és sohasem fogyhat ki belőlük az olaj. Hirtelen úgy tetszik, hogy a hajó helyett a víz tükrén egy békét és nyugalmat árasztó karácsonyfa áll, amely éppolyan éke a tengernek, mint a karácsonyeste egy meghitt szobának, öröm ránézni meleg fényű sárga és piros gyertyáira. De ennek a látszatnak nem tanácsos hinni. A fregatt hadihajó, fedélzetközében ágyúcsövek torka tátong, igaz, nincs any- nyi ágyúja, mint a csatahajónak, de gyorsabb, ha nem is olyan gyors, mint a klipper, mivej azonban fegyverzet tekinteté- befi megközelíti a csatahajót, sebessége pedig majdnem eléri a klipperét, a fregatt a haditengerészet legfontosabb hajója (mondja a bácsi széttárt karral), vagyis az volt, amíg a hadikikötők meg nem teltek drednótókkal, cirkállókkal, torpedónaszádokkal, torpedórombolókkal, vagy hogy is hívják ezeket a vitorla nélküli hajókat, mindegyiket súlyos vaslemezek borítják, és úgy gőzölögnek, mint a mosófazék, ezek már nem is nevezhetők valamirevaló hajóknak, hol vannak a teljes vitorlázató vagy a trópusi éjszakában horgonyozó fregatt szépségétől, a fregatt árboca a csillagokig ér, amelyek olyan közel vannak, s olyan vakítóan ragyognak szipor- kázásukat megsokszorozza a hullámok visszfénye, egybeolvadnak a hajó lámpáinak színes fénysugaraival, ilyenkor este, vagyis éjszaka van már, sötét és fényes, sötét és fényes éjszaka. Ilyenkor ébred a tenger, a szirének csábító, igéző dalokat énekelnek, s a víz tükre fölött hárpiák röpködnek, amelyek ■félig nők, félig madarak, a szalgorok felúsznak a mélyből, úgy ragyognak a csillagok fényében, mint megannyi óriási gyémánt, és elnyújtva sírnak, mint az újszülöttek, sírásuk iszonyatos szorongással tölti el az embert, emberi karok nyúlnak ki a vízből a hajó felé, a víztükör fölött kinyúló karok azt a látszatot keltik, mintha valaki fuldokolna, de nem ember az, csak látomás. S a hajó legénysége borzalommal várja, megjelenik-e a dra- komarisz, amelyet egyesek tomprodranó- nak is neveznek, a legénységen rémület és iszonyat tesz úrrá, de a tompodrano az más, a tompodrano meg a drakoma- risz nem egy és ugyanaz, bár mindkettő a tenger mindenható ura. A drakomarisz teste foltos, mint a párduc bőre, de halpikkelyek borítják, két haluszony alakú szárnya van, s a feje akkora, mint egy hatalmas domb, emberfejre emlékeztet, csak a füle ijesztően hosszú, a két szeme nagy és kerek, de ezenkívül a drakoma- risznak van még hat, hosszú nyakon ülő kisebb feje is, amelyek kígyófejhez hasonlítanak. Szerencsére itt nincs drakomarisz, egy kissé errébb azonban ott úszik a xiphias, a kardorrú hal, az is rendkívül veszedelmes szörny, a feje olyan, mint az uhué, de az orra hegyes, mint egy csőr, a háta kardszerű ék formájában emelkedik ki a vízből, s a szája feneketlen szakadékra emlékeztet. A tompodrano és a drakomarisz iszonyatos, de nincs sok belőlük, s ha a hajót szerencse kíséri, és nem mutatkoznak rossz jelek, talán nem is találkozik velük, sem a kardorrú hallal. Hanem néha egy óriási polip vagy szépia is képes felborítani a hajót, vannak polipok, amelyek számára ez gyerekjáték: kidüllesztett csipás szemük úgy mered ki hatalmas fejükből, mint két égő máglya, mint két tűzhányó csúcsa, két hatalmas karjukkal megragadják a hajót, s alulról a tőkét, felülről a fedélzetet átfogva, harapófogóba szorítják, a többi karjukkal tetördelik az árbocokat, s a csupasz hajótest tehetetlen zsákmányukká válik. De talán valameny- nyi tengeri szörny közül a nyolclábú tengeri kutya, a multipesz a legfélelmetesebb. A multipesz nem bántja a hajót, a tengerészeket azonban iszonyatos kínok között fosztja meg életüktől. A multipesz olyan, mint egy kövér hal, de csupán hátuszonya van, a hasi úszói helyett négy pár kutyalába nőtt, így aztán gyorsan tud futni a víz tükrén, s tőrhöz hasonló hegyes fogait vicsorgatva, úgy ugat, és olyan iszonyatosan vonít, hogy a tengerészek nyavalyatörést kapnak a hal láttán, a fedélzet deszkáihoz verik magukat, habzik a szájuk, és egymást túlordítva addig őrjöngenek, mígnem holtan rogynak össze, ha ugyan a téboly önkívületében meg nem fojtották, vagy késsel agyon nem szúrták egymást. Ha megjelenik a multipesz, és a hajósok megpillantják, amint a hold és a csillagok visszfényében vagy a hajó oldallámpáinak világában fut a víz színén, viasszal meg kenderkóccal tömik be a fülüket, hogy megmeneküljenek az őrülettől, de olykor ez is kevésnek bizonyul, mert néha már a multipesz puszta látványa is eszét veszi az embernek. Csak másnap reggel, mikor a napfény beragyogja a tenger beláthatatlan víztükrét, szedik ki a szerencsés túlélők a fülükből a viasszal összeragadt kenderkócot, és egymás nyakába borulva ujjonganak, hogy épségben átvészelték az éjszakát, amikor a hajó felé karok nyúltak ki a vízből, keserves sírás és vinnyogás hallatszott, szirének énekelték csábító dalaikat, és a kardorrú hal ékszerü háta és hegyes csőre hasította a vizet, az éjszakát, amikor még jóval a harmadik fedélzeti őrségváltás után is ugatott és vonított a multipesz, a tengerészek boldogan összeölelkeznek, aztán eltávolítják a fedélzetről halott társaikat, akiknek ezen az éjszakán nem kedvezett a szerencse. A fiú feláll az asztaltól, és odanyújtja a bácsinak a bögre cikóriakávét, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, az aggastyán remegve iszik, és a másik kezével összefogja sovány testén a lötyögő nadrágot. P. OLEXO ANNA fordítása t (REGÉNYRÉSZLET
