Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-22 / 3. szám

rrrtsay majdnem végzett az olvasással, ze a lap széle fölött a kellő pillanatot >gy fordítson, ha befejezte az oldalt, fővel ült ott a haját borzoló kósza rendkívüli módon kiszolgáltatva min- Nagyon öregnek látszott. A feje, gon- ies, hol a világítótorony, hol a végtelen- jppant víztükör keretében rajzolódott ki nokban heverő őskori kódarab; olyan t testig valójában, amilyennek titokban 3n képzelték lelkűk mélyén - maga lyosság, ami mindkettőjük számára igazságát jelentette.' n gyorsan olvasott, mintha égett volna »I, hogy befejezze. Valóban, nagyon ak már a világítótoronyhoz. Ott maga- öttük, mereven, egyenesen rajzolódtak lalai, vakító fehéren és feketén. Látni mintha csak összemorzsolt üveglapok na, a fehér szilánkokká porló hullámo- lehetett a sziklákon a vonalakat, repe- meg az ablakokat egészen tisztán; hér foltfélét az egyiken, egy kis zöld a parton. Egy ember jött ki az épület- sövével megnézte őket, majd megint lyen hát, gondolta James, a világítóto- elyet az öblön keresztül évekig láttak; itlen egy kopár szirtfokon. Meg volt ; megerősítette homályos sejtelmeit illeméről. Az öreg hölgyek, s most gondolt, széküket huzigálják ide-oda >n. Az öreg Mrs. Beckwith például rt mondogatta,” hogy ez milyen szép, /en édes, és olyan büszkének meg k kellene lenniük, de James tulajdon­ira gondolt az előtte álló világítótornyot úgy ilyen. Apjára pillantott: makacsul ábát maga alá húzva. Mindketten tud- arnak indulunk - biztos elsüllyedünk“; andogatni magában félhangosan, pon- mint apja. ezer éve nem beszélt volna egyikük ti elunta a tenger szemlélését. Kis jgódarabkák lebegtek el mellettük; Ifordultak a csónak fenekén. Apja még íásott, James figyelte, Cam is figyelte, jadták, hogy mindhalálig küzdenek :ság ellen; apjuk meg tovább olvasott, ;em lévén arról, hogy mire gondolnak, ez a menekülés formája, gondolta i, magas homlokával, hosszú orrával, an tartva maga előtt kis, pöttyös fede- t, menekült. Megpróbálhatnád rátenni Je ö, mint a madár, kitárná szárnyait, e, hogy távol tőled, ahol nem éred el, en egy magános fatörzsre. Cam bá- inger mérhetetlen síkját. A sziget úgy jorodott, hogy alig volt már levélfor- an volt, mint egy sziklacsúcs, amelyet egy nagy hullám. De még ilyen parány is rajta vannak mind az ösvények, k, ß. hálószobák s számtalan más og. De akárcsak elalvás előtt, amikor így leegyszerűsödnek, hogy sok milli- tból elég, ha csak egy bizonyítja létét, most Cam is, álmosan pislogva a szi- alamennyi ösvény, terasz és hálószo­ba elmosódik és eltűnik, s csak egy halványkék tömjénszóró himbálódzik ritmikusan a fejében. Ez egy függőkért; egy völgy tele madarakkal, virágokkal és antilopokkal... Elaludt.- Na, gyerünk! - szólalt meg Mr. Ramsay, hirtelen összecsukva könyvét. Gyerünk? Hová? Miféle rendkívüli kalandra? Cam riadtan ébredt. Valahol kikötünk? Valamit megmászunk? Hova vezeti apja őket? Végtelen hallgatás után megriasztották őket szavai. De nevetséges volt. Azt mondta, éhes. Ebédidő van. - Különben is, nézzétek - mondta -, itt a világítótorony. Mindjárt megérkezünk!- Érti a dolgát - szólt Macalister, Jamest dicsérve. - Nagyon ügyesen kormányoz. Apja soha nem dicsérte meg, gondolta ború­san James. Mr. Ramsay kinyitotta a csomagot, s kiosztotta köztük a szendvicseket. Most bol­dog volt, hogy együtt ehetett sajtot, kenyeret ezekkel a halászokkal. Legszívesebben egy kunyhóban élne, hogy ott köpködjön versenyt a többi öregemberrel a rév körül ógyelegve, gondolta James, s nézte, hogyan szeli bicskájá­val hosszi), keskeny sárga szeletekre a sajtját. Ez a helyes, így van jól, ezt érezte állandóan Cam, miközben a kemény tojást hámozta. Most úgy érezte magát, mint a könyvtárszobában, mikor az öregek a The Times-t olvasták. Most gondolhatok, ami tetszik, és nem zuhanok sza­kadékba a meredekről, vízbe sem fulladok, mert itt van ő, rajtam a szeme, gondolta. Ugyanakkor oly gyorsan húztak el a sziklák mentén, hogy az egyenesen izgalmas volt- mintha egyszerre két dolgot is csináltak volna: ebédjüket fogyasztották itt a napon, és menedé­ket is kerestek nagy viharban, hajótörés után. Elég lesz vajon az ivóvizük meg az ennivalójuk?- tűnődött Cam egy történeten, de közben jól tudta, mi az igazság. Ók ketten már nemsokára befejezik, mondta Mr. Ramsay az öreg Macalisternek; de gyerme­keik megélnek még néhány furcsa dolgot. Ma­calister hetvenöt múlt márciusban. Mr. Ramsay hetvenegy. Macalister azt állította, hogy sose látott doktort, nem hullt még ki egy foga sem. Szeretném, ha gyermekeim is így élhetnének - Cam biztos volt benne, hogy apja is ezt gondolja, mert nem engedte meg, hogy egy szendvicset a tengerbe dobjon, mintha a tenge­részek és életmódjuk volna előtte a példa; ha nincs szüksége rá, tegye vissza a csomagba. Nem szabad pazarolni. Olyan bölcsen mondta ezt, mintha értesülve volna mindenről, ami a vi­lágban történik, úgyhogy Cam azonnal vissza­tette a szendvicset, s apja adott neki a maga csorpagjából egy gyömbéres mézeskalácsot, akárcsak valami spanyol grand, gondolta Cam, aki egy szál virágot nyújt be hölgyének egy ablakon (gáláns modorban). Pedig kopottas volt és egyszerű, kenyeret és sajtot evett, s mégis nagy felfedező útra vezette őket, amelynek során, legjobb tudomása szerint, mindnyájan vízbe fúlnak.- Itt süllyedt el - szólalt meg hirtelen Macalis­ter fia. - Hárman fúltak vízbe, ahol most va­gyunk - egészítette ki az öreg. Ó maga is látta, hogy kapaszkodtak a vitorlarúdba. Mikor Mr. Ramsay odanézett, James és Cam attól félt, hogy idézni kezdi: De én a viharos tengeren, és ha megteszi, akkor nem tudják elviselni, hangosan fölsikoltanak. Nem tudták volna vé­gigszenvedni a benne forrongó szenvedély újabb kitörését; de meglepetésükre csak annyit mondott: - Ó - mintha azt gondolta volna, hogy: „Minek ezért akkora hűhót csinálni? Persze hogy viharban sokan vízbe fúlnak, de ez igazán magától értetődő, és a tenger mélye (a morzsá­kat a szendvics papírról fejük fölött szórta ki) végül is csak víz.“ S miután rágyújtott pipájára, elővette óráját. Figyelmesen megnézte, mintha valami matematikai műveletet végzett volna, végül diadalmasan felkiáltott:- Nagyszerű teljesítmény! - James úgy kor­mányzott, mint egy született tengerész. Tessék, gondolta Cam, és némán James felé fordult. Végre megkaptad. Mert tudta, hogy Jamesnek mindig ez hiányzott, és tudta, hogy most, hogy végre sikerült megkapnia az elisme­rést, olyan boldog, hogy sem rá, sem apjára, sem senkire nem lesz tekintettel. Ott ült, kezét a kormáriyrúdon tartva, egyenes derékkal, meg­lehetősen mogorva tekintettel, egy kicsit össze­ráncolva homlokát. Olyan boldog volt, hogy senkinek sem engedte volna meg, hogy egy csöppet is elvegyen öröméből. Apja megdi­csérte. A többiek biztosan azt gondolják, hogy teljesen közömbösen érinti. De most megkap­tad, gondolta Cam. Irányt változtattak, s gyorsan, lendületesen suhantak a hosszú, hintázó hullámok hátán; egyik hullám a másiknak adta a hajót, ütemesen és élénken a sok zátony között. Balról egy sor szikla barnállott át a vízen, mely egyre zöldebb és átlátszóbb lett; az egyik magasabb szikla oldalán szüntelenül megtörtek a hullámok, s a megtört cseppek záporként zuhantak alá vékony sugarakban. Hallani lehetett a víz locs- csanását, a lehulló cseppek koppanását és a hullámok ringó, elhaló, ritmikus moraját, ahogy hömpölyögtek, egymásnak csapódtak, majd a sziklák oldalához verődtek, mintha féktelenül szabad teremtmények lennének, akik örökké így bolondoznak, tombolnak, kergetöznek. Már látták, hogy két ember áll a világítótorony előtt, figyeli őket, és a fogadásukra készül. Mr. Ramsay begombolta kabátját, fölhajtotta nadrágja szárát. Fogta a nagy, ügyetlenül összekötözött barna papírcsomagot, melyet Nancy készített el, s úgy ült ott, térdén a cso­maggal. így ült felkészülve a kikötésre, s a sziget felé fordult. Lehet, hogy messze látó szemével tisztán ki tudta venni az aranytányéron hegyére állított, összezsugorodott falevélformát. Vajon mit lát? - tűnődött Cam. Előtte minden elmosó­dott, homályos folt volt. Mire gondol most? - töprengett. Mi az, amit olyan kitartóan, olyan figyelmesen, olyan szótlanul keres? Jamesszel együtt figyelték, amint ott ül hajadonfőit, térdén csomagjával, azt a törékeny halványkék alakza­tot bámulva, amely úgy hatott, mintha egy elé­gett valakinek a füstje volna. Mit akar? - szeret­ték volna kérdezni mindketten, s mindketten szerették volna azt felelni: Bármit kér, megadjuk. De semmit sem kért tőlük. Ült, nézte a szigetet, lehet, hogy azt gondolta: „Elvesztünk, ki-ki egyedül“, vagy talán azt, hogy: „sikerült“. Meg­találtam. De nem szólt semmit. Aztán feltette a kalapját.- Hozzátok ezeket a csomagokat - mondta fejével a holmi felé intve, amit Nancy készített elő, hogy elvigyék a világítótoronyhoz. - Atorony- őrnek szánt csomagokat - mondta. Fölkelt, s ott állt a hajó orrában, nagyon egyenesen és magasan, mintha odakiáltaná az egész világ­nak, hogy „nincs Isten“, gondolta James, s mintha a világűrbe akarna ugrani,gondolta Cam, és ók mindketten fölálltak, hogy kövessék, amint könnyedén, fiatalosan kiugrott csomagjá­val a sziklára. MÁTYÁS SÁNDOR fordítása A híres regény fönti részletével a nagy angol írónő születésének 100. évfordulójára emlé­kezünk. Nagy Lajos Pavel Koys* Fölkerestem Hivatalos Té­nyezőt, hogy tüzetes tájékozó­dást nyerjek arról, vajon miért kellett betiltani Schnitzler Kör- be-körbe című színdarabját, il­letve mivel és hogyan veszé­lyezteti ez a színdarab a közer­kölcsöket. Hivatalos Tényező éppen káromkodott. Amiatt dü­höngött, hogy a bíróság már ötödik gyermektartási pörben marasztalta el. Nagy nehezen lecsillapodott, s kérdésemre így válaszolt: „A Körbe-körbe egész cse­lekménye, illetve a darab min­den egyes jelenete valami ki­mondhatatlan ocsmányság kö­rül forog. Férfi és nő közt vala­mi olyan megengedhetetlen bűnről van a jelenetekben szó, amit a törvénynek s hatósá­goknak úgy a való életben, mint az irodalomban üldözni kell.“ Továbbmentem Illetékes Semélyhez. Illetékes Személy éppen a barátnője füléből lopta ki a fülbevalót, amit megígért ugyan neki, de még máig sem vette meg. Kérdésemre készséggel felelt. „A darab tendenciája fölhá­borító. Földicséri a bűntettet! Úgy állítja be, mintha az holmi kedélyes mulatság és öröm lenne, ezáltal félrevezeti az al­sóbb néposztályt, akik elvégre mégis arra valók, hogy dolgoz­zanak, és nem arra, hogy pa­ráználkodjanak.“ Továbbsiettem Erkölcs Őr­höz. Erkölcs Őr éppen a véres kezét mosta valami jól sikerült kéjgyilkosság után. Bosszúsan förmedt rám: „Mit háborgat! Nem látja, hogy éppen most is tisztító munkát végzek? Az ember nem győzi a sok szenny ellen való küzdel­met. Arról a darabról még csak beszélni sem lehet! Hogy kép­zelik, kérem? Hisz abba a darabba előkelő személyek is bele vannak keverve, mint pél­dául a gróf és a művésznő. Hát ezt, kérem, nem lehet. A tekin­télyeket nem engedjük lerom­bolni.“ Rohantam Konstruktív Lé­lekhez. Konstruktív Lélek ép­pen koporsóban barátkozott az ismerősével. Kérdésemre csak úgy félvállról szólt ki: „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, amely ha megdől, Róma ledől s rab­igába görbéd. Különben most ne zavarjon!“ Tovább akartam még sza­ladni, de már szédültem, s el­kezdtem forogni körbe. Körbe- körbe. OTTHON Mindenütt jó bolyongani, világot látni, tájakat, beszivni tarka rétek himporát, mindenütt ló, de a legjobb otthon. Mert otthon jók vagyunk, közvetlenek mi is, s egy kissé mások is. \ Hazamegyünk, hú szék vár, megszokott, forró csókkal várnak az asszonyok s az asztal körül nagy szemű gyerekek. Hazamegyünk, magunkhoz. Otthon egyszerűek vagyunk, nem feszélyez nyakkendő, szűk cipő, mértékre szabott gondolat s előre gyártott arcvonás. A képernyőről csinos hölgy szeme pillant ránk és a poharakra, s mi visszanézünk a kedves, meghitt arcra; csak az a kár, hogy nem koccinthatunk vele. Otthon gurul a szó, akár a hamvas alma, élvezzük Izét és a friss dióét, és nem akad fenn soha senki semmin; szeretjük egymást, s nincs szükség szavakra, talán ezért a legjobb mindig otthpn. Aztán meg hát az otthon édes álma ezerszer jobb, mint királynék díszes ágya. Otthon nagyon közvetlenek vagyunk. Egyek vagyunk szokásainkkal, az asztali virággal, a parkra néző képpel, öreg kenyérkosárral, s egy kissé jók vagyunk. Mint otthon szokás. RÁCZ OLIVÉR fordítása * Születésének 50. évfordulója alkalmából köszöntjük a költőt r: Csatorna a Csallóközben

Next

/
Oldalképek
Tartalom