Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-05-28 / 21. szám

ÚJ szú 15 1982. V. 28. A bejrúti Fokhani egyik sze­rény kiállítótermében idős ember ül a bejárat mellett, s egy- egy vonást húz a vendégkönyvbe, ha újabb látogató érkezik. A tava­szi hőség még nem túl nagy, a te­rem sem túlzottan zsúfolt, a ven­dégnek van ideje a nézelődésre. A jövevény előtte látta már a tava­lyi izraeli bombázásokkal részben megsemmisített Fokhanit, a pa­lesztin menekülttáborokat, a Pa­lesztinái Felszabadítási Szervezet egészségügyi intézményeit, meg­fordult a Palesztin Művészeti Köz­pontban, s most egy szokatlan témájú kiállítás képeit nézheti vé­gig. A művész, Dzsamal Afaghani közhelyszerű címet adott metszet­kiállításának. A ,.Fekete arany" - ez az összefoglaló cím, jóllehet a huszonhat képből legalább tu­catnyinak semmi köze magához az olajhoz. Legalábbis látszólag. De Dzsamal Afaghani nem a látszatok embere. A művészi általánosítás a Közel- és a Közép- Kelet világában hivalkodóan je­lentkező olajtényező jelen van minden vonalában, minden kom­pozíciójában. Pedig a mester - legalábbis hivatalos életrajza szerint - aligha került közvetlen érintkezésbe az olaj mindenható­ságával. A szakállas, mélytüzű szemével szuggerálóan néző mű­vész Balatában született, Nablusz mellett, Ciszjordániában, harminc­egy évvel ezelőtt. Művészeti tanul­mányait Bejrútban folytatta. Több kiállításon képviseltette magát az olajcsapok gazdáinak tudják ma­gukat. Bejrút közismerten nem „olaj­város“, a rogyadozó Libanon pe­dig sohasem volt olajnagyhata­lom. igaz, Bejrútban éri el a ten­gert - pontosabban az olajkikötőt - az egyik legnagyobb szaúdi olaj­vezeték, a Ras Tanurából kiinduló, az olajmonarchiát átszelő cső­óriás. De az óljáról közvetlen benyo­mást szerezni amúgy sem nehéz manapság sem az arab világban, sem pedig másutt. Közismert do­log, hogy az olajhatalmak éppen kincseikkel sáfárkodva és manipu­lálva befolyásolják a világesemé­nyeket - néha jó, néha pedig na­gyon is vitatható irányban. Ez ügy­ben pedig tapasztalatokat szerez­ni a Közel- és a Közép-Kelet iga­zán ideális terület! Hiszen a pa­lesztin mozgalomnak 'kiutalt arab támogatás zöme is a petrodollá- rokból származik - s az olajmilliár- dok állnak annak a nyomásnak a hátterében is, amely a mozgal­mat igyekszik letéríteni magavá­lasztotta antiimperialista útjáról. A térség olajiparának arab szakember gárdája nagyrészt a palesztinokból kerül ki. A palesz­tin származású kádereknek, veze­tői, vagy középvezetői szintén be­tekintésük van az olajvilág legbel­sőbb ügyeibe: talán ez az oka annak is, hogy a PFSZ manapság annyi erőfeszítést tesz az olajor­szágok közti konfliktusok elsimítá­sára. Illlllllllllllllllllll Ember, állat, acélcső szolgá­ja lesz az olaj­nak és az olaj urainak - ahogy Afaghani látja iszlám forradalom exportjától, Irak pedig - propagandájával és gya­korlati politikájával - megpróbálta a mérkőzést nem iraki-iráni, ha­nem arab-perzsa háborúvá vál­toztatni. Az első meggyőző iraki sikerekig számolatlanul érkezett Irakba a pénz: az ország érezhette az arab világ egy részének egyér­telmű szolidaritását. Ez a szolidaritás hűvösebbé vált, sőt bizonyos tartózkodássá változott, amikor az iraki csapatok a déli fronton elérték az első na­gyobb sikereket. Az olajországok megijedtek: az egyértelmű iraki győzelem Bagdadot teszi a térség arab világban és számos más or­szágban. Tagja a Palesztinái Mű­vészek Szövetségének és az Arab Művészek Általános Szövetségé­nek. Művészeti-tájékoztatási-pro- pagandisztikus munkát végez a Palesztinái Felszabadítási Szer­vezetben. Elkötelezett művészként isme­rik, következetes harcosa a szociá­lis és a politikai igazságnak. Már­pedig az olaj miatt - mint képei tanúsítják, ha egyébként nem len­ne nyilvánvaló - mindkét igazság jelentős sérelmeket szenved. Az arany emberromboló hatását az európai művészet többezer éven át bírálta, - de az olajról mindmáig úgy beszél a világ mint valamiféle bálványról, amely megtorolja a legkisebb tiszteletlenséget is. Dzsamal Afaghani világjárt ember, de ismeretei zömét nyilván az arab és általában a közel-keleti olajjal kapcsolatban szerezte. Ezek a ta­pasztalatok lesújtóak lehetnek. Egyik nagyhatású képe azt mu­tatja be, hogy az olaj szolgává teszi, saját szócsövévé silányítja a sajtót. Az olajnak minden áldo­zatul esik: a szabadság, az emberi önállóság, a méltóság, nemzetek éredeke és becsületérzése. Gon­doskodik erről az olajsajtó és az ennél is erősebb - a zsarnokok kezében lévő olajgazdaságra tá­maszkodó - erőszak. Szülőfaluját, Balatát és a megrongált Fokhanit sem tudja bemutatni anélkül, hogy elvonatkoztasson az olajérdekek­től A királyok élettelen kincse - az olajgazdaságból épülő márvány­paloták pompázata, a szociális fe­szültségeket még inkább kihang­súlyozó értelmetlen Luxus a felső tízezer - néhol a felső egyezer - világában valahogy minden összefügg az olaj már-már miti­kussá bonyolódott szövevényével. A képek címei akár szemináriumi előadások témái is lehetnének: ,,A korona lehull", ,,Együtt", ,,A meg­szállt területek", az Önrendelke­zés" ,,A béke két arca" stb. Dzsamal Afaghani képzeletvilá­gában az olajvezetékek mint gi­gantikus kígyók meg akarnak bé­nítani mindenfajta emberséget, minden önállóságot, el akarják foj­tani a szabad gondolatot, fenye­gető erejükkel pedig - egyenlőre még - képesek arra, hogy befo­lyásolják a világ, az események menetét. Legalábbis azok, akik az A legfőbb sérelem és a legfá­jóbb konfrontáció - az iraki-iráni háború. A második éve tartó kon­fliktus példátlan a térségben. Min­den közvetítési kísérlet kudarcba fulladt eddig - de a csatatereken soha nem látott kölcsönös pusztí­tásra került sor. Soha ennyi élő­erőt el nem pusztítottak még a kö­zép- és közel-keleti hadjáratok­ban, soha ennyi gazdasági kárt nem okoztak egymásnak a harco­ló felek ezen a környéken. Irak és Irán kölcsönösen legyengítette egymást, az olajjövedelmek forrá­sai pedig nagyon is takarékra állí­tott sebességgel dolgoznak. Né­hány éve láttam az iraki Kirkuk olajmezőit s azt a prosperitást, amely kisugárzott az egész or­szágra, s lassan megalapozta az állam nemzetközi tekintélyének folyamatos gyarapodását. Tavaly módomban volt megnézni az iráni abadani olajmezö egyik elpusztult részét, s a Khorramshar-Muham- mara-i olajkikötöben veszteglő ha­jókat. S a frontvonalon és a nélkü­lözést diszkréten érzékelni kezdő országban a fronton akkor jobb pozíciókat elfoglaló Irakban ta­pasztalhattam: az olajkincs áram­lásának megzavarása, akadozga- tása semmi jót nem ígér, a hanyat­lást hozhatja magával. Az olajfront mérte a legnagyobb csapásokat a hadviselőkre a há­ború folyamán is. Hiszen mind Irán, mindpedig Irak olajtermelése visszaesett a háborús pusztítás miatt egy olyan időszakban, ami­kor éppen a háborús erőfeszíté­sek és éppen a békeidőben meg­hirdetett programok folytatása ér­dekében még nagyobb olajbevé­telekre lett volna szükség. A mos­tani árcsökkentések - amennyire közmegelégedésre szolgálnak el­ső hallásra - olyan mértékben súj­tották az olajra épült gazdaságo­kat. De ami ennél is fontosabb: hatását azonnal megérzik mind­azok az országok, amelyeknek a nemzetközi segélyeket éppen- bár fogvicsorgatva, de mégis- adakozó olajországok adták. Az olaj mindenhatósága így eléggé komplikált mechanizmus­sal érvényesül. Maradjunk csak az iraki-iráni háború példájánál! Az Arab félsziget reakciós mo­narchiái pillanatnyi habozásukat leküzdve kezdetben I rákot támo­gatták. Okkal tették ezt: féltek az politikai központjává. Márpedig er­re a szerepre Szaúd-Arábia tart igényt. Megfigyelhető, hogy ezek a mozzanatok egybeestek a rijadi udvar mind szövevényesebb olajspekulációival, ami egyértel­műen az olajtermelés visszafogá­sára és az árak leszorítására irá­nyult. így a hadviselők még inkább kiszolgáltatottjává váltak annak az olajpiacnak, amelyen nemrég még meghatározó befolyásuk volt. Ez év márciusában a fronton a hadiszerencse több ízben is megfordult. Az iraki erők a Khna- kain-i dombok térségében feltar­tóztatták az ellenséget. Ezután ke­rült sor az irániak Fathe 1. és Fathe 2. hadműveletére. Kezem­ben van az iráni hadvezetés hiva­talos jelentése a harcokról: a do­kumentum ötven-hatvan kilométe­res előretörésről, hadosztályok és dandárok felmorzsolásáról beszél, foglyok ezreiről és megszámlálha­tatlan mennyiségű zsákmányolt fegyverzetről. A rendkívül aprólé­kos dokumentum megemlíti, hogy több mint háromszáz főtiszt került fogságba, köztük Dakhil al Ho- myoon vezérőrnyag a 11. különle­ges brigád parancsnoka és öt ez­redes: valamennyien dandárpa­rancsnokok. A megsemmisített ro­hambrigádok élén alezredesek áll­tak: közülük név szerint nyolcat említ a jelentés. És következnek az őrnagyok: a legfrisebb jelentés kilencet sorolt fel közülük. A másik hadviselő olajország, Irak gyorsan levonta a támadás konzekvenciáit: a hadműveleti övezetből kivonta a negyedik had­sereget. Iraki források azt tanúsít­ják: Bagdadot nem érte egészen véletlenül a támadás, ám a töme­ges offenzíva egyenlőre nem bizo­nyul feltartóztathatónak. És itt következett be a közép­keleti olajvilág újabb feladata! Az öböl-vidéki államok ugyan vegyes érzelmekkel szemlélték a régebbi iraki sikereket - s rendre értésre adták: rövidesen beszüntetik Bag­dad támogatását. Ám a ,,Fathe"- operációk eredményeit szemlélve gondolkodóba estek. Főként, mi­után az iraki államfő, Szaddam Husszein bejelentette: bizonyos perzsa területekről kivonja a har­cokban erősen próbára tett negye­dik hadsereget. A visszavonulás még mindig iráni területeket érin­tett csak - az iraki haderő nem vonult vissza a hagyományos - többször átformált államhatárok és demarkációs vonalak mögé. De a visszavonulás pánikot keltett az öböl mentének fővárosaiban. Fő­ként azt tartották megdöbbentő­nek, hogy - még perzsa területen állva - a teheráni vezetők közöl­ték: nem szándékoznak iraki terü­leteket meghódítani. Ebben a pillanatban - mint Al Kuvaitban, Kuvait, az ugyancsak jelentős olajhatalmasság főváro­sában rámutattak: - a perzsa ha­dak mindössze nyolcvan kilomé­ternyire álltak kuvaiti területektől. Az iszlám forradalom iráni szó­vivőinek fogadkozása nem győzte meg Szaúd-Arábiát és Jordániát sem: mindkét országban retteg­nek az iszlám forradalom exportjá­tól. Elsőként a szaúdi uralkodó telefonjára került sor: Khaled király szerette volna tudni elsőként, mi­ért került sor erre, az őt váratlanul érő visszavonulásra. A meglehe­tősen hosszadalmas telefoninfor­málódás után nyomban útnak in­dította személyes megbízottját, aki feltehetően a szaúdi politika megváltozásának hírével érkezett Bagdadba. A nyugtalanság nem volt kisebb Ammanban sem. A jordániai ural­kodó egy újabb kétszáz főnyi jor­dániai kontingens elkísérését tar­totta oknak és alkalomnak, hogy keleti szomszédjával megtanács­kozza a legközelebbi teendőket. A bosztani csata egy csapásra lecsillapította azokat a szaúdi re­ményeket, amelyeket Ríjad urai ahhoz fűztek, hogy olajvagyonuk, valamint a térségben vezető sze­repet játszó két hatalom, Irak és Irán meggyengülése automatiku­san az ő regionális hatalmuk meg­erősödéséhez és elismeréséhez vezet. Mintha Montecuccoli híres mondásának (A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz) olajos változata is csődöt mondott volna itt, hogy tudniillik a hatalmi szerephez három dolog kell a tér­ségben, olaj, olaj és olaj. Hiszen a szaúdi olajvagyon érintetlen - de Szaúd-Arábia védtelen mindenfaj­ta esetleges iszlám forradalommal szemben, de alkalmatlan arra is, hogy a lakosságának többszörö­sével rendejkező Irak ellenében tartósan hegíimonisztikus szere­pet játsszon. Ami persze nem jelenti azt, hogy a bizonytalanságoktól gyö­tört szaúdi hatalom természete egyik pillantról a másikra megvál­tozna. De abban sem bizonyos, hogy Irak „eleste“ után képes len­ne szembeszegülni a többezer esztendős perzsa nyomással. A birodalom névadója, a bol­dogtalan, ideggyenge herceg, a későbbi király, Szaúd annak ide­jén nem vetett számot a gazdaság és a jövő effajta, bonyolult gondja­ival. De az is bizonyos, hogy az OPEC-tanácskozások európer sztárja, Jamani olajminiszter sem mindig kalkulált a perzsa tényező­vel. Mint ahogy agigantikus, félszi­getet átszelő olajvezetékek e ter­vezői sem gondoltak arra, hogy a levegőből és a szárazföldről részletesen felderített csőkígyó - a létfontosságú hálózatot a leg­különbözőbb kommandók, könnyű prédájává teszi. Tíz évvel ezelőtt még más volt a helyzet. Az idő tájt hatásosnak látszott az a rendszabály, amelyet Szaúd-Arábia könyörtelenül alkal­mazott. Erről is számolt be a pári­zsi Figaro: „Két dolog van, ami a külföldiek számára hozzáférhe- telen: Mekka és az ARAMCO, va­gyis, a fekete kő és a fekete arany. Néhány kilométerre Dzsiddától, a nagy Vörös tenger-i kikötőtől óriási tábla állja el az utat: STOP! Itt kezdődik a nem muzulmánok számára a tilos övezet...Az or­szág másik végéből, Damanból kiindulva az utazó erődítménybe ütközik a sivatag közepén: szögesdrót, kerítés, sisakos őrök és megint egy felirat: Biztonsági a kapu. így fest kívülről az ARAM­CO, az Arab-Amerikai Olajtársa­ság, amely a szaúd-arábiai olaj- termelés kilenctized részét adja.“ Ám hiába a nagyszabású biz­tonsági technika, hiába az elzár­kózás: manapság a műholdak vi­lágában egy országot nem lehet megtartani sivatagi elzártságában. Mint ahogy nem maradhat rejtve az olaj hatalma - annak erősödé­se vagy gyengülése - sem. Sem a politikusok, sem a művészek előtt. És ezt - sok más egyéb mellett olyan művészeknek is köszönhet­jük, mint Dzsamal Afaghani. KRAJCZÁR IMRE • A vezetékek szövevényes hálózata

Next

/
Oldalképek
Tartalom