Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-05-28 / 21. szám

A nnak idején megkérdezte tőlem Bisztrai Mária, a kolozsvári szín­ház igazgatója, volna-e kedvem a ,,Pe- leskei nótárius“-sal foglalkozni? Eredeti formájában ma már elöadhatatlan, de úgy érzi, érdemes volna feltámasztani. Azt feleltem, hogy gondolkodom a dolgon. Diákkoromból emlékszem a derék Szatmár megyei nótáriusra. Kovács De­zső szeretett kollégiumi igazgató barát- koztatott meg vele. Frissítsük fel az ismeretséget! Leemelem könyvespolcomról Gvadá- nyi lovasgenerális kétszázesztendös ,,Egy falusi nótárius' -át, meg a félszá­zaddal később készült ,, Felesket nótárius‘‘-t. Gaál József zenés bohózatát, korának legsikeresebb színpadi müvét. Ez utóbbit Hartleben ritkaságszámba menő őskiadásában őrzöm. Nyomban melléjük teszem Arany Já­nos Gvadányi-tanulmányát. Egy éjszaka végigolvasom mind a hármat. Arany klasszikus elemzésével ma sem vitázha­tunk. Kétségtelen, elsősorban a rész­megfigyelések gazdagsága élteti ezt a jól eltalált alakot, vagyis a nótáriust, s ö ma­gát a müvet. Gvadányi és Gaál nótáriusa közt nem­zedékek szakadéka tátong. A ,,jó öreg Gvadányi“ sziwel-lélekkel konzervatív, bár ennek van haladó tartalma is, mivel a Habsburg zsarnoksággal szembeni el­lenállást képviseli. Gaál nótáriusa ötven évvel később kerül színpadra, 1838-ban. Gaálnak nagy érdeme, hogy ö tette színpadké­pessé a nótáriust. Eleven, helyenként realista bohózati alakokat állított köréje, részben Gvadányi müveiből, részben sa­ját tarsolyából. Merészen dolgozott, nem annyira Gvadányira, mint inkább saját korának szavára hallgatott Az Eötvös nemzedékéhez és baráti köréhez tartozó Gaál nótáriusa, a reformkor szemszögé­ből nézve már kiveszésre ítélt őslény. Gaál bohózata éppen ezért nevetséges­sé teszi a nótárius bumfordi maradiságát, sót helyenként már-már pojácává ala­csonyba öt. Nagy sikere arra enged következtetni, hogy nézőinek egyetérté­sével. A következő lépés az, hogy beleásom magam a történelmi anyagba. Emlékira­tok, irodalom, levelezés mind gazdag anyagot kínál. Újratanulom, most már a részletekre, a hétköznapokra figyelve a XIX. századforduló történelmét. Hete­ken át a kor költőit olvasgatom, a legna­gyobbaktól a legkisebbekig. Acélmetsze­tekben gazdag albumokat lapozgatok, korabeli hírlapok, meg a Mondolat-pör anyagát bogarászom. Olvasmányaim kö­zé tartozik a kor ,,besteuere“, Goethe „Az ifjú Weither keservei". Nincs más megoldás, csak újrafogal­mazással lehet életre kelteni a „Peleskei nótárius“-t. Ez egyébként magának Arany Jánosnak a tanácsa Ő írja, hogy a „közfejlődés igényei szerint“ újra kell öltöztetni a meglevő alakot. Más szóval új darabot kell írni a halha­tatlan figura köré. Ez már érdekes fel­adat. Az újrafogalmazást a pontosabb kor­meghatározással kell kezdenem. Gvadá­nyi 1787-ben írja meg nagyhírű müvét, ötven évvel reá kerül színre Gaál zenés bohózata. E két dátum közt mozoghatok. Természetesen nem kell túlzott fontossá­got tulajdonítanom a kor meghatározásá­nak, mivel nem történelmi színmüvet írok, hanem muzsikával ékes komédiát. Ele­gendő, ha a kor néhány jellemző motívu­mát beleépítem a cselekménybe. Végül is a XIX. század első évtizedébe helyezem a cselekményt. Érdekes drá­mai kor. Ekkor már kibontakozott a fran­cia forradalomtól és a napóleoni hódítá­soktól halálra rémült Habsburg-reakció. Ferenc császár, „népeinek jóságos aty­ja“ betiltja a népiskolákat, túzzel-vassal terjeszti a német nyelvet, üldözi a gondo­lat szabadságát, a tilos könyvek lajstro­mára teszi nemcsak Voltaire-t meg Rous- seau-t, de Goethét, Schillert és Lessinget is. Ebben a nyomasztó légkörben bomlik ki - éppen a népelnyomás ellenhatása­ként - a nyelvújító mozgalom. Mindezek­nek a drámai, korfestö elemeknek bele kell kerülniük az új „Peleskei nótárius“- ba. Módjával persze, már amennyire a műfaj megengedi. Most vegyük magát a nótáriust. Kép­zeletünkben a „jó öreg Gvadányi" egy­beolvad az általa teremtett alakkal, bár tudjuk, hogy egy peleskei birtokosról min­tázta a nótáriust. Külső habitusán nem változtatok, de mindegyre arra kell gon­dolnom, hogy a konzervatív nemesség­ből emelkedett ki az a reformnemzedék, mely a negyvennyolcas szabadságharc előkészítője, majd vezetője lett. Ebbe a történelmi sodrásba helyezem a nótári­ust, így válik a maga „faragatlan módján“ a jövendő falusi értelmiségi előképévé, babonák ellen küzdő, nemzeti elfogult­sággal szembeszálló, kicsit ravaszkás, derék bácsivá, aki olyanokat tapasztal, hogy időnként elönti agyát a vér. A Gvadányi-Gaál féle nótárius ianitori, ajtónállói állás reményében kocog fel Pestre, more patrio zsugaszín lován. Az új peleskei nótárius mint fiáért aggódó apa, a népművelésért, iskoláért harcoló közéleti ember indul útnak. Ezzel alapve­tően máris megváltozik a figura érzelmi­értelmi töltése is. Emberséges ember, , szabadgondolkozó, aki a maga módján, ha másként nem lehet, hát kerülőkkel, de csak kimondja azt, ami a szívén fekszik. Nem forradalmár, de egyaránt szembe­száll a császári elnyomással és Baczur Gazsi nacionalista mázba burkolt ostoba­ságával. Ezt éppen úgy visszautasítja, mint a Fátermörder képviselte perverzen rafinált birodalmi sovinizmust. Szükségszerűnek éreztem a nótárius ellenpólusának megteremtését. így született meg Fátermörder úr, a bécsi emiszárius. Ez az apagyilkos nevű Fátermörder új alak. A derék nótári­us ellenlábasaként igyekeztem megte­remteni azt a figurát, aki a Habsburg- elnyomást kispolgári szinten képviseli. Az a fajta ember, aki egyaránt félelmetes és nevetséges. Baczur Gazsi kitűnő leleménye Gaál­nak. Ő éppen csak néhány vonással kellett plasztikusabbá tennem, mint a mosdatlan ostobaság megtestesítőjét. Pusztán érdekességből említem meg, hogy mai eszünkkel szinte hihetetlennek tűnő „káposzta-epizód“ kultúrhistóriai tény, maradandó adata az emberi buta­ság történetének, éppen úgy, mint Cserei Béréi Farkas András fűzfapoéta káposz­ta-ellenes klapanciái. A nótárius fia, Sándor, Gvadányi elbe­szélő költeményében csak a befejező részben tűnik fel, amikor felcsap katoná­nak. A szerelmi bonyodalom Hopfen sör- fözö lányával, általában az egész Hopfen család Gaálé. Sajnos, nem aknázza ki a lehetőségeket. Maga Zajtai Sándor könnyelmű, kedves pesti jogász. Az új Peleskei nótáriusban megkíséreltem a korszellemhez simulva, bizonyos fokig (legalább szóhasználatban) wertheri alakká formálni, no persze szatmári beü­téssel. Történelmi példaképeit valahol az országgyűlési ifjúság közt kellene keres­nünk. Fánika és az ifjú Zajtai szerelmi bonyo­dalmait, kedves cselszövéseit igyekez­tem a XIX. század elejei dramaturgia formái közt színpadra vinni és megoldani, nem is tagadom, szeretettel, de némi ironikus felhanggal. Hagyománytisztelet vezetett, amikor megőriztem - féligmeddig tréfára véve -, Dorka boszorkány-motívumát, mivel ez a XIX. század elején oly népszerű tün­dér-játékokból ad némi ízelítőt. Dorka alakja természetesen az új darabban tel­jesen megváltozott. Egyszerű falusi bo­szorkányból a női intrika és bosszúállás példájává lett, méltó párja Fátermörder úrnak. Az eredeti darabból néhány nevet, ala­kot, s mintegy három-négy jelenet vázla­tát sikerült megőriznem. Körülbelül any- nyira távolodtam el a Gaál-féle zenés bohózattól, mint ö Gvadányi elbeszélő költeményétől. A magam részéről csak annyit akarok elmondani, hogy ha csak félannyi örömet szerzek nézőimnek, mint amennyi gyö­nyörűséget köszönhetek a Nótárius újra­fogalmazásának, akkor máris nyert ügyem van MÉHES GYÖRGY mami M Satrov Így győzünk! című darabjának bemutatója a Moszkvai Gorkij Akadémiai Művész Színházban a szovjet főváros művészi életének jelentős eseménye. Ez a darab, amelyet Oleg Jefremov rendezett, Vlagyimir lljics Lenin életé­nek és harcának utolsó éveiről szól. Alakját Alekszandr Kaljagin személyesített meg. A híres színház új bemutatója a pártpolitika bonyolult problémáit érinti, s a forradalom fejlődésének útjairól szól. a teoretikusnak a lángelméje elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az élet minden apróságát képes volt politikailag értelmezni és a munkásosztály harcának összefüggésében látni. Lenin állandóan síkraszállt egyesek törekvésével szem­ben, nehogy túlságosan előrehaladjanak, átugorják a társa­dalmi fejlődés elkerülhetetlen szakaszait. A művész nem a mindentudó politikust játssza, aki előre tudja a választ valamennyi kérdésre. Olyan embert alakit, aki keres és kételkedik, de a forradalmi taktika legbonyolultabb problémáit mindig a politikai végcél szempontjából ellenőrzi. Kaljagin Lenin alakjának megformálásával különleges tel­jességet valósít meg. A politikus és az ember, egy egész - valamennyi megnyilvánulásában. (F) A darab azzal kezdődik, hogy a beteg Lenin 1923 október 18-án utójára megy be a Kremlben levő dolgozószobájába, az asztlfiókjából elővesz egy dossziét, amelyben a legújabb munkái vannak, és szeme előtt elsuhannak emlékei. A néző megérzi az akkor dúló harc forradalmi hevét, el tudja képzelni a pártban folyó véget nem érő vitákat, az összecsapásokat. Lenin első emlékeként az ötvenedik születésnapján mondott beszéde elevenedik meg. Ebben a párt kérdéseivel, mégpe­dig azzal a veszéllyel foglalkozott, hogy az elbizakodott párt helyzetébe kerülhetnek. Az előadás ereje abban nyilvánul meg, hogy szinte felszó­lító erővel hatol be töprengéseinkbe, a lenini gondolat fényé­vel világítja meg a múltat és a jelent. Kaljagin sok tekintetben új jellemet mutat be. Művészien formálja meg annak az embernek a bonyolult lélektani alkatát, akinek a vállára óriási történelmi felelősség nehezedett. A szí­nész alkotta egyéniségnek ez a legfőbb vonása. Leninnek, Nézők könyve ♦ Az újonnan megjelent Színházi kalauzról A recenzes akkor kerül bajba, ha egy könyvre, s annak természetéből eredő fontosságára akarja felhívni az olvasók figyelmét. Félhet attól, hogy buzgalmában túlmagyaráz, igyekeze­tében a fontosnak tartott jegyek hang- súlyozása miatt elsiklik a még fonto­sabbak felett, s esetleg puszta lelke­sedésből fakadó - természetes érdek nélkül - elfogultsággal is megvá­dolják. A mintegy fél éve könyvtáram hasznos kincseként szakadatlanul ol­vasott Színházi kalauzról szólva, vál­lalom a vádakat. Vállalom a lekicsiny­lő megjegyzéseket (,,Egy újszülött­nek...; a színházi tanoncoknak ír­ták...“) minden nemzedéktársam ne­vében, akik között örvendetes módon egyre több a nézőként is gondolkodó, a színház világával közelebbről is is­merkedni akaró ember van; gyarap­szik azoknak a száma is, akik meg­próbálkoznak az amatőr színházi mozgalomban a színjátékkal is köz­vetlen kapcsolatba kerülni. Végtelen türelemmel, szorgalmas antikváriumi és könyvesbolti látogatá­sokkal - tapasztalataim szerint - több esztendő alatt gyüjtheti össze valaki a színházi, a drámai és az ezeket a művészeti ágakat elméletileg is tár­gyaló filozófiai, esztétikai, poétikai Y' alapmüveket. Sajnos, már tíz eszten­dő sem lenne elég ahhoz, hogy az elolvasott dolgokat, a megalkotott gondolatokat rendszerezze az illető, ha nagyon ritkán nem jelennének meg a Színházi kalauzhoz hasonló, rendszerezett információ- és adattá­rak. Mert ugyancsak sok bonyoda­lomhoz vezetett már az, ha valaki a régen felfedezett, a régóta ismert, valami egészen újként, soha-nem- látott jelenségként könyvelte el. Pedig csupán arról volt szó, hogy az átlagos néző, de színház felé az amatőr moz­galom terepéről figyelő „amatör“ szá­mára - az időszakokként megjelenő színikritíka-gyüjteményeken kívül - alig van a könyvpiacon hozzáférhe­tő, az alapismereteket magas szak­mai színvonalon feldolgozó könyv. Az elmúlt tíz évben megjelentek közül csupán hármat említhetek. Hegedűs Géza és Kónya Judit Kalandozás a dramaturgia világában, Benedek András Színházi dramaturgia nézők­nek és Székely György Színházi mi micsoda. Persze közben kézbe ve­hettünk néhány kritikagyüjteményt és alkotókról írott monográfiát is, de a ta­valy megjelent Színházi kalauzzal be is fejezhető a felsorolás. Persze a ko­molyan érdeklődő nézők rendelkezé­sére állnak a cseh és a szlovák könyvkiadásban gyakrabban megje­lenő színházi szakkönyvek is. A Vajda György Mihály és Szántó Judit szerkesztette Színházi kalauz­nak a negyedik bővített és átdolgozott kiadását jelentette meg a budapesti Gondolat Kiadó. Magánszámitásaim alapján közölhetem, hogy az 1374 oldalas, kétkötetes könyvben mintegy 224 oldalon foglalják össze a színház tömör történetét. Persze maga a kala­uz, elsősorban a drámáik és írók be­mutatására hivatott. Az eligazítást vá­ró olvasó a színháztörténeti fejlődés­be ágyazva ismerheti meg egy-egy szerző életútját, fontosabb drámáit, és a kalauz húsz szerzője által fonto­sabbnak vélt művek tömör tartalmát. Az egyes fejezetek írói arról sem feledkeztek meg, hogy magyar szín­padon hol, mikor és kik játszották először a tárgyalt műveket. Itt kell elmondanom, hogy a szerkesztők irá­nyította szerzői gárdában többek kö­zött olyan szakembereket találhatunk, mint Benedek András, Benedek Mar­cell, Falusi Róbert, Hegedűs Géza, Hubay Miklós, Székely György, Vinkó József. Egy kézikönyv használhatóságát mindenekelőtt a járulékos mutatók segítik. Ezért is fontos a bibliográfia, amelynek egyik részében általános szinházelméleti müvek jegyzékét, a másik részében a kalauzban bemu­tatott drámaírókkal foglalkozó köny­veket sorolják fel. Ezt követi egy olyan név-, cím- és tárgymutató, amely alfa­betikus sorrendben közölt adataival szinte játékká teszi a tájékozódást a közel másfélezer oldalas könyvben. (d-n) DJ SZÓ 14 1982. V. 28.

Next

/
Oldalképek
Tartalom