Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-15 / 2. szám

Dél-Afrika AZ ULTRÁK TÉRNYERÉSE • WASHINGTONI HÁTTÉR- Mivel magyarázza ön hirtelen támadt népszerűségét? - tette fel a kérdést a Newsweek című amerikai magazin munkatársa Pretóriában Jacob Marais- nak, az ultrakonzervatív Herstigte Nasio- nale Party vezetőjének.- Azt hiszem, ez az általános politikai tendencia a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol a kormányzat kétségtelenül sorra veszti el szavazóit.- Mivel magyarázza ezt a jelenséget?- Nyilvánvalóan azzal, hogy a kor­mány balra sodródik.- És mi mellett áll ki az ön pártja?- A teljes és változatlan faji elkülönítés mellett. Zimbabwe árnyéka Lenne valami komikus abban az állí­tásban, hogy az apartheid-rezsim rette­gett miniszterelnöke, Pieter W. Botba és kabinetje „balra sodródik“ - ha a jelek nem mutatnának arra, hogy az imént idézett párbeszédtöredék a dél-afrikai belpolitikai porond nagyon is komolyan veendő jelenségét tükrözi. Az országban 1948 óta van hatalmon a Nemzeti Párt, amely mögött a fehér kisebbség elsöprő többsége sorakozott fel. Az igazság az, hogy ennek a pártnak az élén hagyomá­nyosan olyan vezetők álltak, akik a máso­dik világháború idején aktívan támogat­ták a náci Harmadik Birodalom háborús erőfeszítéseit (nem is olyan régen a Nemzeti Párt és a kabinet élén Vorster személyében még olyan politikus állt, aki a háború alatt illegális kommandókat szervezett a német tengeralattjárók moz­gásának megkönnyítésére, és ezért az angolok annak idején be is börtönözték). Mind a pártvezetés személyi összeté­tele, mind politikája logikussá tette - egé­szen mostanáig -, hogy ennek a pártnak, ennek a vezetésnek igazi ellenzéke csak „balról“, vagyis liberális oldalról lehetett. A sajátos dél-afrikai közegben ez jórészt annyit jelentett, hogy ez az ellenzék első­sorban a négymilliónyi fehér kisebbség angolul beszélő csoportjából került ki, és minden vonatkozásban kisebbségben maradt „Krüger apó" utódaival, az afri- káner nyelvet beszélő búr etnikummal szemben. 1948 óta először 1981 késő őszén fordul elő, hogy a Nemzeti Párt kabinetjé­nek „jobbról“ van - méghozzá nem is lebecsülendő - ellenzéke. Mindez olyan időszakban történik, amikor a világ kérlel­hetetlen változásainak hatására a kor­mányzat valóban tett némi erőfeszítése­ket arra, hogy a maga módján némi igazi és látszatengedmények árán mentse át a fehér kisebbség uralmát a 22 milliós afrikai többséggel szemben. Közismertek azok a körülmények, amelyek már Vorstert, majd Bothát egy ilyen nagyon is óvatos útkeresésre kény­Dr. Treumlcht szerítették. Néhány esztendővel ezelőtt Afrika déli részén még többé-kevésbé létezett az első és egyben utolsó gyar­matbirodalom, a portugál, és a szomszéd Rhodesiában is a pretóriaihoz kísértetie­sen hasonló rezsim volt hatalmon. Ez a Pretoria számára tartós túlélést ígérő állapot azonban a közelmúltban valósággal „szétrobbant“. A portugál gyarmatbirodalom helyén független, sőt a szocialista országokkal szoros együtt­működést kiépítő kormányzatok jöttek létre, Rhodesiából pedig az ismert és emlékezetes módon megszületett Zim­babwe, amelynek kormányfője, Robert Mugabe nem kis ügyességgel vezeti a fi­atal állam hajóját. Az ENSZ összetétele és számos más tényező még a nyugati nagyhatalmakat is arra késztette, hogy legalábbis árnyal­tabb politikát folytassanak az utolsó fehér bástya, Pretoria irányába. Erre - egye­bek között - jó példa a nyugati „ötök“ csoportjának taktikázása a namíbiai kér­déssel kapcsolatban. Változó porond Pieter Botha és a Nemzeti Pártnak az 6 személye köré tömörült centruma azt az egyszerű igazságot ismerte föl, hogy a teljes változatlanság politikája immár tarthatatlan, és legalábbis meg kell pró­bálni úgy tenni, mintha a pretoriai kabinet részben alkalmazkodnék a változó idők változó követelményeihez. Ma már nyílt titok, hogy a külpolitikai tényezők mellett e részleges változásnak megvoltak a ma­ga belpolitikai-gazdasági okai is. Minde­nekelőtt arról van szó, hogy a rendkívül erős dél-afrikai nagyipar képviselői is a részleges változások irányában befo­lyásolták a kabinetet. (Nem utolsósorban azért, mert a korábbinál jóval nagyobb mértékben volt - és van - szükségük szakképzett színes bőrű munkaerőre is.) Ez az irányzat egészen addig tartott, amíg nem kezdtek egyre erőteljesebben megmutatkozni a washingtoni őrségvál­tás nemzetközi kisugárzásai. A Dél-afri­kai Köztársaságban meglehetősen ha­mar megértették, hogy az új washingtoni kormányzat, amely az egyes államokkal fenntartott kapcsolatait a korábbinál sok­kalta inkább katonapolitikai meggondolá­sok alapján kívánja folytatni, hatalmas hátteret jelent mindazoknak, akik Pretóriá­ban az apartheid rezzenetlen fenntar­tásának hívei. Az a baljós erjedés, amely most a dél-afrikai belpolitikai porondon tapasz­talható, aránytalanul nagymértékben en­nek a felismerésnek a következménye. A változás első komoly jele már április­ban, a legutóbbi általános választásokon tapasztalható volt. Bár a Nemzeti Párt még megszerezte a fehér szavazatok elsöprő többségét, a világsajtó már akkor felfigyelt a „disszidens“ szavazatok nagy számára. A választási rendszer olyan, hogy az áprilisi eredmény még nem je­lentett lényeges eltolódást a parlamenti erőviszonyokban - de a megfigyelők sze­rint - egy mai választáson már más lenne a helyzet. Milyen ma a dél-afrikai belpolitikai po­rond képe? Toll és kátrány Úgy tűnik, Botha pártjára a legnagyobb külső fenyegetést a Marais által vezetett Herstigte Nasionale Party (HNP) jelenti. Ez a párt 1969-ben vált le a Nemzeti Párttól. Áprilisban Marais-ék még csak Pieter Botha a szavazatok 14 százalékát szerezték meg és ez nem biztosított számukra helyet a parlamentben. Azóta azonban drámai módon megnőtt azoknak a szá­ma, akik hivatalosan is átléptek Botháék- tól Marais pártjába. A megfigyelők szerint még nagyobb lehet azoknak a száma, akik „adott esetben“, akár a Nemzeti Párt szakadása árán is valamiféle szö­vetségre lépnének a HNP-vel. A változás egyik fontos tünete, hogy az ország egyik hírhedt titkos társasága, a Broederbond (Testvériség) mind nyil­vánvalóbban elfordul Bothától és Marais-t támogatja. A szövetség afféle állam az államban; tizenkétezer tagja a politikai, gazdasági és katonai kulcspozíciók birto­kosaiból kerül ki. Ráadásul a HNP még csak nem is a legszélsőségesebb jobboldali párt a Dél-afrikai Köztársaságban. Erre a mi­nősítésre az Afrikaner Weerstandbewe- ging (AW - Afrikai Ellenállási Mozgalom) tarthat igényt. Veztöje, Terre Blanche 37 éves nagybirtokos „neofasiszta“. Nem tagadja, hogy példaképe Hitler Németor­szága. Ez még olyan jelenségekben is megnyilvánul, hogy az AW-nak megvan­nak a leginkább az SA-ra emlékeztető rohamosztagai (a Rand Afrikaans Egye­temen nemrég ezek az osztagok hem- pergették meg kátrányban és toliban Ja- arsfeld professzort, az ország neves libe­rális történészét). Az AW intenzív - és a jelek szerint nem eredménytelen - propagandát foly­tat vidéken, a nagy farmövezetekben, „a búr hagyományok melegágyában“. Sőt - és ez új jelenség - a nagyipari körzetek fehér munkásai körében is, akiket Blanche - Swart Gevaar(Fekete Veszély) rémével ijesztget. Egészen pontosan az­zal, hogy a színes bőrű szakképzett mun­kások beáramlása az üzemekben is ve­szélyeztetheti a fehérek eddigi monopol­helyzetét. A nagy rivális Áprilisban Botha Nemzeti Pártja a par­lament 165 mandátumából 131-et szer­zett. Egy szinte 100 százalékos ered­ményhez szokott párt számára már ez is megrázkódtatásnak számított, hiszen ak­kor is voltak olyan becslések, hogy Botha tulajdonképpen csak a fehér szavazatok 53 százalékát mondhatja magáénak. Ma a helyzet sokkal rosszabb. A HNP a jelek szerint nem alaptalanul tűzte ki azt a célt, hogy megszerzi a fehér voksok egyhar- madát. (Mind gyakoribb, hogy Marais vidéki kampányútjain, főleg a nagy farm­körzetekben tömegesen lépnek át az ő pártjába a Nemzeti Párt helyi tagjai). A sajátos dél-afrikai porondból azon­ban az következik, hogy Pieter Botha miniszterelnök számára a legnagyobb veszélyt nem Marais, vagy Blanche je­lenti, hanem a saját pártjának egyik pro­minens tagja Dr. Andries Treurnicht, aki a párt transvaali főnöke, a miniszterelnök legnagyobb pártbeli riválisa - és akit a liberális sajtó szuperkonzervatív néze­tei miatt előszeretettel nevez ,,dr. Nem‘‘- nek. Treurnicht számára mind valósabb le­hetőségnek tűnik, hogy politikailag fel­robbantja a kormánypártot. A legújabb felmérések szerint legalább 40 kor­mánypárti képviselőre számíthatna, ha szövetséget kötne a HNP-vel és a AW- val. Egy ilyen szövetség létrejötte Botha számára a bársonyszék elvesztését, az ország és a világ számára pedig még az eddigi bágyadt reformkísérletek végét is jelenthetné MAGYARORSZÁG ÚJ SZÚ 15 1982. I. 15. ép jövő vár a hűtőszekrényre és a légkondicio­nálókra, vélik a csádi fővárosba visszatele­pült francia kereskedők a megbízóknak címzett levele­ikben. Soha nem látott érdeklődést tanúsítanak a n'djamenaiak e berendezések iránt, s a megnöveke­dett igényeket mind nehezebb kielégíteni -, panaszol­ják örömmel azok, akik hosszú időre kénytelenek voltak lemondani arról, hogy akár egy gombostűt is eladjanak e polgárháború gyötörte országban. Nagyot változott néhány hét alatt a világ Csád Köztársaságban, s ezt leginkább a fővárosi hétközna­pok tükrözik. Benépesültek az utcák, megnyitották kapuikat az iskolák, s a hivatalok sem árválkodnak, hiszen van már ügyfél, aki a gondjának az orvoslására vár. A piacon árut kínálnak minden lépésnél, s a vásár­ló szóba elegyedhet a portékáját kínálóval. Természe­tesen sor kerül a csevegés közben arra is, hogy milyen híresztelések keringenek újabban a kormány belügyei- ről, lesz-e változás „felül“, s mi várható Párizsból. A n'djamenai átlagember ugyanis meglehetősen kí­váncsi természetű, s az évek hosszú sora alatt beleta­nult a politizálásba. S ami egyben az ország tragédiájá­nak is mondható, a fegyverforgatás sem idegen szá­mára, megszokta már a géppuska kattogását. Most - a számtalan kérdőjel ellenére -, úgy látszik, végre nyugalomra lelt e sok szenvedést látott ország, és erről nemcsak az állam irányítóinak a belátása gondoskodik, hanem az időközben a líbiai segítséget felváltó Afrika-közi rendfenntartó erők parancsnoksága is. A legfőbb biztosíték azonban több ezer kilométerrel arrébb, a francia elnöki palota magatartása: lényegé­ben az Elysée hathatós közbelépésének köszönhető, hogy fokozatosan helyreáll a rend' ebben az afrikai államban. Amikor a csádi polgárháború első szikrái kipattantak, akkor a felelősség gyakorlatilag a volt anyaországot terhelte, noha a francia diplomácia ezt, minden eszközzel igyekezett elhárítani. HÉTKÖZNAPOK N’DJAMENÁBAN A líbiai közbelépés - ami végül is megszilárdította a két gyűlölködő közül Goukouni Oueddei pozícióit -, mint ideiglenes megoldás, elérte a hatását. Megérezve a tripoli támogatás átmeneti jellegét cselekedett a má­jus óta hatalmon levő Mitterrand-kabinet, s megszer­vezte a líbiaiakat felváltó „afrikai kéksisakosok“ alaku­latait. Pontosabban csak kezdeményezett, hiszen a megvalósítás az Afrikai Egységszervezet érdeme. Párizs szemmel látható törekvése, többször kinyilvání­tott akarata, hogy helyrehozza korábbi, Csádban elkö­vetett tévedéseit. Ennek két módját gondolták ki, s a jelek szerint tevékenyen hozzáláttak a megvalósításhoz: gazdasá­gilag igyekeznek talpraállítani N’Djamenát párhuza­mosan azzal, hogy technikai támogatással szervezik az ország önálló, nemzeti hadseregét. A gazdasági támogatás mindemellett valamivel könnyebbnek látszik, mint a felszín alatt parázsló indulatok lecsillapítása. Noha a hatalmon levő egység­kormány vezetője, Oueddei élvezi Párizs bizalmát, ez még nem jelenti azt, hogy nem ütközik nehézségbe, amikor cselekedni ákar: a legtöbbször a közvetlen munkatársai akadályozzák, hol a bürokrácia, hol pedig a törzsi ellenszenv eszközével. A vesztes és a szudáni határ mentén gerillaállásokat kiépítő Hissen Habréről újabban megint érkeztek hírek, méghozzá aggodalmat keltőek. Elfoglalta Abéché vá­rosát és nem szándékozik feladni ezt a helységet. Nem csekély fejtörést okoz ez a helyzet a kormánynak, mert csak egyetlen lehetőség kínálkozik a megoldásra: felvenni a régen elejtett párbeszéd fonalát Habréékkal. A csádi nemzeti hadsereg ugyanis, még erőtlen, az Afrika-közi erők pedig nem tartják a feladatuknak Abéché felszabadítását. Az utca embere szerint, csep­pet sem kizárt, hogy a két gyűlölködő, Oueddei és Habré a közeli jövőben újra találkozzék, s tán megbé- * küljön: Csád történelmében nem először. (Magyar Nemzet)

Next

/
Oldalképek
Tartalom