Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-05 / 9. szám
A bűnözés megelőzéséért írta: Nyikolaj Scselokov, a Szovjetunió belügyminisztere A XXII. moszkvai olimpián, 1980 nyarán egy nyugati újságíró fejébe vette, hogy összetűzést provokál a rendőrséggel. Egyik nap a versenyuszodában határozott léptekkel elindult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjainak páholya felé, ahová - mint ezt ő is tudta - idegenek nem mehetnek be. Előzőleg megkérte néhány kollégáját, figyeljék a jelenetet és vegyék filmszalagra, milyen durván bánnak a moszkvai rendőrök a külföldi újságíróval A vállalkozás kudarcba fulladt. Az újságíró mesterkedését a rendőrök határozottan, de olyannyira udvariasan hiúsították meg, hogy semmiféle botrányra nem került sor. Egy kanadai turista, aki akaratlanul is szemtanúja volt az esetnek, hangosan megjegyezte: „Csak próbálkozna ilyesmivel nálunk, Montrealban! Az 1976-os olimpián saját szememmel láttam, amikor a rendőrök egy szempillantás alatt kiverték a fogát egy ilyen fickónak, amint megközelítette a díszpáholyt. És a nála levő holmikat is szétszórták“. K. Danlinger, a Washington Post tudósítója azt jelentette Moszkvából 1980 nyarán, hogy a biztonsági intézkedések rendszere olyan alapos, végrehajtása annyira precíz, amilyen még egyetlen olimpián sem volt. Persze a jól felépített és felelősségteljesen átgondolt rendszer gyakorlati megvalósítása nem lett volna olyan eredményes, ha nem áll mögötte a megszokott szilárd közrend. Az elmúlt hatvan évben a Szovjetunió lakosainak száma több mint kétszeresére nőtt, és meghaladja a 260 milliót, ugyanezen idő alatt pedig a bűncselekmények száma körülbelül egyhar- madára csökkent. Már régen maradéktalanul felszámoltuk a hivatásos bűnözést, szervezett gengszterizmusnak pedig nyoma sincs nálunk. A nyugati látogatók számára egészen különös, szinte „egzotikus“ jelenségnek tűnik az az erkölcsi tisztaság és közrend, amit még a legnagyobb szovjet városok utcáin is tapasztalnak. Meglepődésük érthető, ha arra gondolunk, hogy például New Yorkban 1978-ban 13 ezer bűncselekményt követtek el, köztük nem kis számban fegyveres rablást, gyilkosságot és nemi erőszakot. Ha azt mondanám egy New York-inak, hogy a moszkvai metróban ilyesmi nem fordulhat elő, propaganda koholmánynak tekintené. A tudományos-műszaki forradalom korában egyesek úgy vélik, a személyes biztonság kérdése attól függ, milyen a közrendet oltalmazó szervek műszaki színvonala, az állomány szakmai képzettsége. Kérdezhetjük, Münchenben talán rossz volt a rendőrség kiképzése és a felszerelése? Korántsem. Mégis, az olimpiai játékok idején végrehajtott terrorcselekmény a katasztrófa szélére sodorta a müncheni olimpiát és az egész olimpiai mozgalmat. Más országokban sem rosszabb a rendőrség felszerelése. A szovjet rendőrség is rendelkezik mindazokkal a korszerű tudományos és műszaki eszközökkel, amelyek nélkülözhetetlenek a hatékony bűnüldözéshez, a nyomok szakszerű rögzítéséhez. A rendőrség felszerelése egyben a bűncselekmények megelőzését is szolgálja. Már jóval a szocialista állam létrejötte előtt megszületett az a gondolat, hogy tevékeny és átfogó, a bűntettet eleve megakadályozó munkával kell felszámolni a bűnözést. Marx több mint száz évvel ezelőtt írta: „A bölcs törvényhozó megelőzi a bűnt, hogy ne kényszerüljön büntetni“. Lenin számos alkalommal hangoztatta, hogy a meggyőzés jelentősége jóval nagyobb, mint a nevelés többi módszeréé. Ezeket az elveket fejlesztik tovább a szovjet törvények, elsősorban a Szovjetunió alkotmánya. Az állami és társadalmi szervezetek egész rendszere foglalkozik a lakosság körében nevelő és megelőzési (profilaktikus) munkával: a közrenddel és törvényességgel foglalkozó tanácsi bizottságok, az üzemek rendészeti bizottságai, a lakóhelyi közrendvédelmi társadalmi bizottságok, a közüle- tek és nyilvános helyek rendjére ügyelő önkéntes rendőri osztagok, a fiatalkorúak társadalmi felügyelete és a társadalmi bíróságok. A rendőrségen belül is van egy speciális bűnmegelőző szolgálat. Ennek munkatársai - bűnmegelőzési felügyelők - a belügyi szerveket érintő fontos társadalmi funkciót gyakorolnak. A fő cél segíteni azoknak, akik valamely okból nem tartották be a társadalmi együttélés normáit, megsértették a törvényt, elvesztették becsületüket az emberek előtt. Kötelességünknek tartjuk, hogy segítsünk nekik abban, hogy mielőbb ismét be tudjanak illeszkedni a társadalomba, legyenek annak újra teljes jogú tagjai. A szovjet városok nyugalmának és rendjének fenntartásában természetesen a rendőrség járőr- és őrszolgálatáé a főszerep. De komoly tartalék, és a siker fontos záloga az a tízmillió ember is, aki a munkahelyeken szervezett önkéntes rendőri osztagokban teljesít szolgálatot. Az, hogy a közrend védelmében ma ilyen nagy erők vesznek részt, nem valamiféle rendkívüli körülményekből adódik. Természetes következménye a társadalmi tudat fejlődésének és annak, hogy a szovjet emberek nem tűrnek el semmilyen erkölcstelen és társadalomellenes jelenséget. Munkaidő után, havonta egykét alkalommal a közügyek iránt fogékony, öntudatos dolgozók karjukra húzzák az önkéntes rendőri szalagot, és az utcákon járőrszolgálatot teljesítenek. Sokszor már a jelenlétük is elegendő ahhoz, hogy egyeseket visszatartson a szabályok megsértésétől, de az önkéntes rendőrök emellett szívesen nyúlnak a meggyőzés és a figyelmeztetés eszközéhez is. Szükség esetén telefonon kihívják a rendőrjárőrt, de maguk is rendre utasíthatják a huligánokat és a csendháborítókat, bevihetik őket a rendőrségre vagy az önkéntes rendőri osztag helyiségébe. Ellenszegülés esetén a törvény bizonyos szankciók alkalmazását teszi lehetővé. Moszkva Május 1. kerületében az önkéntes rendőrségnek két alosztálya van, egyenként 500 fővel. Oktatásban is részesülnek: az előadók a jogi egyetem, a rendőrség, a bíróság és az ügyészség munkatársai sorából kerülnek ki. Ügyeleti szolgálatba lépés előtt a kerületi belügyi hatóság egyik dolgozója tájékoztatja az önkéntes rendőröket a hozzájuk tartozó területen a közállapotokról, a szolgálat után pedig meghallgatja jelentésüket. Az utolsó öt év alatt a kerület közterületein felére csökkent a jogsértők száma. A lakóhelyi közrendvédelmi társadalmi intézmény, mint a bűnmegelőzés egyik formája, a lakosság kezdeményezésére alakult, és széles körben elterjedt. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a társadalmi szervezetek nem tekinthetők a rendőrség fiókintézményeinek, habár a résztvevők szoros kapcsolatban állnak, és együtt dolgoznak a körzeti rendőrökkel és más rendőri szervekkel. A társadalom segítségével a rendőrség helyesen egyezteti a kényszerítés eszközeit a meggyőzés módszereivel. A meggyőzés képessége nélkül sem a bűnözést megelőzni, sem a törvény- sértőket átnevelni nem lehet. A Szovjetunióban nincs munka- nélküliség. Minden gyárkapun ott látható a tábla: milyen szakmában keresnek munkásokat. Ennek ellenére vannak tisztviselők, akik fanyalogva fogadják a kiszabott büntetésüket letöltött, munkára jelentkező embereket. Még sok helyütt tapasztalható bizalmatlanság a volt bűnözőkkel szemben. A belügyi szerveknek van egy külön szolgálata, melynek feladata a szabadulok munkába állítása, elhelyezése. Ha a rovott múltúak munkát kapnak, normális lakás- és életkörülményeket teremtenek számukra, elejét veszik annak, hogy visszaeső bűnözőkké váljanak. A törvénysértő cselekmények megelőzése rendkívül fontos a fiatalkorúaknái. Felelősnek érezzük magunkat minden serdülő fiúért és lányért, hiszen még a jogrenddel való legcsekélyebb összeütközésük is tönkreteheti az életüket. A fiatalkorúakkal foglalkozó felügyelők arra törekednek, hogy felszámolják a törvénysértések okait és az azokat kiváltó körülményeket. Mindenekelőtt igyekeznek hatni azokra a szülőkre, akik nem teljesítik kötelességüket, sót gyakran éppen saját antiszociális viselkedésükkel járulnak hozzá a jogsértések elkövetéséhez. Minden „nehéz“ fiú vagy lány mellé kijelölnek valakit a közelben lakó vagy dolgozó társadalmi védnökök közül. Nem az a cél, hogy elkülönítsék a rossz hajlamú fiatalokat, hanem hogy megkülönböztetett figyelemmel kezeljék, szoktassák őket a tanuláshoz és a munkához. Nagyon hatásos eszköznek bizonyul a fiatalkorú bűnözőre kiszabott ítélet végrehajtásának felfüggesztése. Ezek a fiatalkorúak- akiket a felügyelők és a védnökök állandóan ellenőriznek- a családjukkal élnek, tanulnak és dolgoznak, és ennek eredményeképpen náluk alig fordul elő visszaesés. Erőinket és lehetőségeinket figyelembe véve azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy ezeket a „nehéz“ fiatalokat állandóan szem előtt tartsuk, és egy újabb törvénysértéstől visszafogjuk. Végül, a nevelés egyik legfőbb elve a rendőrség állományának, dolgozóinak személyes példamutatása, beleértve a tekintéllyel párosuló szilárd jellemet, a fejlett igazságérzetet és felelőségtudatot. A rendőrök munkájuk során problémás jellemekkel és bonyolult emberi sorsokkal találkoznak. Óvatosan kell bánni az olyan emberekkel, akiknek a szociális háttere problematikus, erkölcsi töltésük deformálódott. Az ilyen eltorzult emberi tudatot, hegy változtathassunk rajta, tanulmányozni kell, főként a morális elhajlás okait és mélységét. Erre pedig csak olyan szakember képes, aki birtokában van az „emberismeret“ bonyolult művészetének, kellő szakmai is-i méretekkel rendelkezik, tudományosan felkészült és kulturált. A városi rendőrörjárat a hívást követő három-öt perc elteltével megjelenik a helyszínen. A szovjet rendőrség legfőbb feladata mindent megtenni annak érdekében, hogy efféle hívásokra minél ritkábban kerüljön sor. (A Znamja című folyóirat alapján) Alekszandr Fjo- dorov körzeti megbízottat jól ismerik Voloko- lamszkban. Nevét köztisztelet övezi, mert tudják, hogy mindenkor készségesen segít a bajba jutottakon ÚJ SZÚ 15 Az utolsó toronyőr A világítótornyok a Szovjetunió „határőrei“ az óceánok mentén, a tengerpartokon, a folyók, tavak szigetein. Nem a határsértőket kémlelik: igyekeznek már messziről észrevétetni magukat, állandóan égő vagy rendszeresen felvillanó fényeikkel mutatják az utat a hajóknak. A régi időkben sok ezer „remete“ őr élte egyhangú, vagy nem túl változatos éveit a világítótornyok rabságában, szolgálatában az év nagy részében szinte megközelíthetetlen partokon, szigeteken. Olykor megosztotta velük a magányt egy- egy elszánt, hűséges asszony, aki embere mellett vállalta a monoton munkát, felváltotta betegsége idején, rótta helyette a meredek lépcsőket... Ma már majdnem minden világítótoronyban automata fényjelzők működnek. Ellenőrzésüket, javításukat vándorőr végzi. Motorcsónakkal vagy helikopterrel érkezik évente egyszer, olykor még ritkábban. Egykori leningrádi osztálytársam hívott fel nemrég: hajó indul a Majacsnij (világítótornyos) szigetre az Onyega-tavon, a 63-as szélességi fokra. Meteorológusokat szállít. Ha akarok, beszélhetek az utolsó toronyőrrel. Az Onyega majdnem 10 000 négyzet- kilométer nagyságú tó - tizenhatszor nagyobb tehát, mint a Balaton - Európa egyelőre még legtisztább tava. Mélysége átlag 120 méter. Szigetei közül leghíresebb a Kizsi, de legmagasabb a Majacsnij. Egy év híján 30 évvel ezelőtt tette partra a lakatlan szigeten Alekszandr Tyelenkovot és Verát egy gőzös. Akkor már állt a 33 méteres téglatorony, a legmagasabb az Onyegán.Közelében szinte eltörpült az apró faház, az új lakók jövendő otthona. Küzdelmes évek kezdődtek. A toronyban még petróleumlámpa világított, ami minduntalan kialudt. Alekszandmak éjjelenként négyszer-ötször is fel kellett másznia a csigalépcsőn, hogy meggyújtsa. Vera ilyenkor mindig felébredt. Amikor már túl soká nem jött a férje, felkelt, és csak úgy. pendelyben a kisablakhoz ült, onnan figyelte a torony tetejét... Amikor felvillant, majd megállapodott a fény, gyorsan bebújt a kihűlt ágyba, a fejét is * bedugta a takaró alá. Mégis gyorsan eltelt az első tíz év, fiatalok voltak, nem ismerték a fáradsá- ' got, pedig egész nap meg sem álltak. Az egyik kapitánnyal hozatott kecskét etetni, fejni kellett. Favágás, tüzelés, főzés, mosás, lámpatisztítás, petróleumcipelés töltötte ki napjaikat. Ezenkívül halra is szükség volt. Ha csak tehették, együtt ültek ladikba, horgásztak, halásztak. Sózták, füstölték, szárították a zsákmányt. Amikor beköszöntött a rövid északi nyár, esténként kiültek a parti farönkre, nézték a csendes víztükröt, vagy a távoli horizontot: nem érkezik-e valamilyen hajó dél felől. Vera a vízi csöndben nagya- nyó korabeli dalokat dúdolt. Telt-múlt az idő: álmuk, a gyerek csak nem érkezett meg. Vele visszaköltöztek volna Leningrádba... így azután maradtak, de egyre türelmetlenebbül várták a szárazföld felől érkező hajókat, hajósokat. Ez utóbbiak, ha csak tehették, kikötöttek a szigeteken és felszaladtak a toronyhoz. Ekkor már mindig forró tea, étel került az asztalra. Marasztalták a vendégeket, „hová sietnek, meg sem melegedtek, máris szaladnak“. A hajósnép már csak ilyen. Nyugtalan, sehol nem leli helyét. Lépkedünk felfelé a toronyban, mintha középkori minaretben lennénk, szűkös a hely, a lépcsők gödrösek, éleik lekoptak. Fenn, a lámpa alatt, a parányi ablakon alig hatol be a délutáni fény. A tó nyugtalan, valamelyik északi folyóról már jégtáblákat sodort ide a szél. Az utóbbi években megváltozott a torony körül az élet. Kilenc meteorológiai állomás telepedett a szigetre. Negyedóra járásra épült a házuk. Négy-öt fiatal - fi- úk-lányok - dolgoznak ott. És szinte mindennapos vendég közülük valaki a toronynál. Fecsegő, vidám teremtések. Ha olykor elmaradnak, Vera asszony valami ürüggyel átszalad a telepre, friss lepényt visz nekik kóstolóba, vagy még forró, sült halat. ! A hajózási vállalat már építi a toronyör- házat a szárazföldön, a közeli faluban, s kérésére a tóparton. Mire eljön a nyugdíj ideje, már az öreg toronyba is automata villogó kerül. Alekszandr és Vera végleg átevez a tavon. Azt tervezik: tiszta időben a házuk előtti pádról nézik majd aszigeti világítótorony fel-felvillanó fényét. És lehet, hogy visszavágynak majd a torony lábánál lapuló öreg házikóba, ahová csöndes örömeikkel rejtőztek egy életen át. '' EXA FERENC (Ország-Világ) 1982. III. 5.
