Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-05 / 9. szám
i A ki nem látta még színpadon, r\ ciki soha nem beszélt vele, aki csak úgy az utcán vagy az autóbuszban ráveti a szemét - annak talán az a benyomása, hogy ez az ember mogorva, eléggé nyers valaki lehet. KOVÁCS JÓZSEF, a MATESZ Thália Színpadának színésze azonban nem ilyen! Nagyon is mélyen érző, nyitott egyéniség. Rám egyébként a humánuma is többször mély hatással volt. Egy vasárnap délutánon például, amikor a Thália fiatal színészeivel beszélgettem - egy ételhordóval állított be a színészlakásra. Bablevest hozott. A hónap vége felé történt. A bableves akkor tényleg jól jött, s elindítója volt egy parázs vitának, mely a pályakezdés nehézségeiről szólt, s ott, akkor nem is fejeztük be, mert menni kellett. A társulat aznap este Bodrogközben játszotta a Szélkötő Kalamonát.- Tizennégy éves koráig járt iskolába, közben először festő, majd költő akart lenni. Aztán mégis útkaparósegédnek szegődött. Dolgozott téglagyárban is, volt amikor ökröket hajtott, sót szőlő- munkás is. Mígnem Almásfüzitőre került az olajfinomítóba, az angol érdekeltségű Vacuum Oil Cam- pany-ba, ahonnan berukkolt katonának. Majd jött a háború, sőt úgy tudom, Németországban még halálra is ítélték, mert hetedmagával megszökött. Ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy 1955- ben 32 éves korában színésznek jelentkezett - akár Örkényi figurának is tudnám tekinteni. On nem tartja magát annak?- Való igaz, hogy eddigi életem folyamán sok abszurd helyzetet megéltem, már kiskoromban is! A mi falunkban - Paton - például nem volt az, hogy szegény, szegényebb meg legszegényebb. Volt ugyan 3-4 gazda, de a többi család egyforma szegény volt. Akkor még azt hittem, hogy az egész világon mindenki olyan szegény, mint mi. Mikor aztán ráeszméltem, hogy vagyoni szempontból milyen különbségek vannak az emberek között, az egy keserű fordulat volt az életemben. No, de ami az Örkényi figurát illeti, én azt hiszem, az mindenki lehetne, csak egy Örkényre van szükség, aki olyannak tudja megírni. Örkény zseni volt, sajátos látásmóddal rendelkezett! Alkotásaiban az élet nyújtotta gyarlóságokat, az emberek történeteit bravúros szerkesztéssel úgy tárja elénk, hogy mosolyogni tudunk azon az életen, ami ránk is jellemző volt, azon a történelmen, ami a miénk is volt. Igaz, olykor ez a mosoly el is fanyarodhat, és főleg akkor, ha ráismerünk egykori önmagunk abszurditásaira. Örkénytől én egyébként egy nagyon fontos dolgot tanultam meg: az életet nem szabad komolyan venni, csak a munkát! Következésképpen számomra - divatos szó- használattal élve - az a legfontosabb, hogy sínen legyek.- Azon van most?- Igen! Játszom! A Kulcskeresők Benedekje olyan figura, amit nagyon megszerettem. Ilyen „szerelőkből“ sajnos elég sok van nálunk.- És mi kell a sínen maradáshoz?- Elsősorban jó munka, ami az ember felkészültségének a függvénye. Nos, hogy ez meglegyen, ahhoz önismeretre is szükség van. Ismerni kell a képességünket, az erényeinket, természetesen hibáinkat is. Nagyon fontos még a rendezett családi élet.- Több, mint negyedszázados színi pályafutása alatt sok emlékezetes szerepe volt. Elég ha a Búcsúzás júniusban Zalotujevjére, Tamási Vitéz lélekjének Lázárjára, Tersánszky Kakukk Marcijának Bojnyikjára, Lovicsek Túzvirágjá- nak Kalocsai bácsijára gondolunk. Jóllehet a színikritikusok szerint is Örkény Tótékjának tűzoltó parancsnokaként volt a legemlékezetesebb, s ugyancsak remekelt az újabb örkény-bemutató, a Kulcskeresők Benedekjeként is. A Tóték műsorfüzetébe annak idején ezt írta: „Tót Lajos - furcsa ember... Jó szándék, humanizmus vezeti, amikor tudatosan megalázza önmagát. így válik zsinegen rángatott pojácává... embertelen emberré. Amikor mindenre ráébred, önmaga számára már elkésve vá(Látogatóban Kovács József színművésznél) HASZNOS NEVETÉS Egy színész és egy közgazdász párbeszéde Egy tudós és egy szatirikus. Egy közgazdász és egy színész. Az ember azt gondolná, hogy az egyiket is, a másikat is csak saját gondjai foglalkoztatják. Úgy véljük, beszélgetésük az olvasók számára is érdekes. Az egyik beszélgetőpartner Arkagyij Rajkin, a Szovjetunió népművésze, a Szocialista Munka Hőse, a másik - Pavel Bunyics, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja. Rajkin: Mit gondol ön a nevetésről? Bunyics: A nevetésről? Sokba kerül. Rajkin: Nagyon jó, beszéljünk arról, ami drága. Lenne egy kérdésem. Sehogy sem tudom megérteni, hogy - például - a költségvetéssel gazdálkodó intézményekben az év végéig miért költik el az egész még megmaradt összeget, még akkor is, ha erre az intézménynek nincs szüksége? Bunyics: Válasz helyett egy példával illusztrálom a kérdést. Annak idején egy tudományos intézet igazgatója voltam a Távol-Keleten, Habarovszkban. Amikor az év a végéhez közeledett, az intézet vett egy hajót. Nem volt rá szükség, de ennek ellenére megvették. Rajkin: De miért? Bunyics: Válaszolok a kérdésre - azért, mert el kellett költeni a pénzt. Rajkin: És már van is egy téma a színházunk számára. Habár nem merném állítani, hogy ez nagyon vicces lenne. Remélem, ön szintén úgy véli, hogy ez a művészet hatáskörébe tartozik. Bunyics: Komoly dolog: a művészet és a gazdaság erőfeszítései gyakran találkoznak. Megengedek magamnak egy bókot: ön a munkájában gyakran jobb közgazdász, mint sokan a kollégáim közül. Rajkin: A próbáink a színházban néha gyűléssé alakulnak át, s mi azokat a kérdéseket vitatjuk meg, amelyekkel az ország foglalkozik. Jöjjön el, kérem, hozzánk. Számunkra, színészek számára ez nagyon fontos és hasznos lesz, hiszen ön elismert szakember. És én mégsem tudom megérteni, hogy egy intézmény igazgatójának az év végén miért kell elköltenie az összes pénzt? Bunyics: Úgy áll a dolog, hogy ezt valahogy én sem tudom megérteni. Az intézmény csak egy évig létezik talán? Az ember talán egy évet él, újév napján ismét gyermek lesz, és újra kezd nőni! Az intézményeknek normálisan kell gyarapodniuk, mint az embernek, s nemcsak a lét egy évét kell figyelembe venniük, hanem a távlatokat is. A gazdaság esetében ez nagyon komoly elv. Rajkin: Ez így van. Bunyics: Nekem úgy tűnik, hogy az ön nevetése - aktuális nevetés. Rajkin: Habár nekem néha nincs is nevethet- nékem. Bunyics: Amikor az ön fellépésein ülök, gyakran gondolok arra, hogy a művészet legalább annyira hasznos, mint a tudomány. Rajkin: A tudomány és a művészet két párhuzamosan folyó patak, amelyek egy forrásból erednek. De a vizüket nem szabad összekeverni. A kortárs próza, a dramaturgia gyakran nyúl gazdasági problémákhoz. Csakhogy ez, sajnos, gyakran azt eredményezi, hogy irodalmi mű helyett gazdasági beszámolók születnek. Számomra ez időnként nevetségesnek tűnik, annál is inkább, mivel a szakértelmet nélkülöző beszéd kompromittálja a komoly témát. Ez az olvasó iránti egyfajta tiszteletlenség, bizalmatlanság. Pedig az emberben bízni kell. Bunyics: Tudományos szempontból is szükség van a bizalomra. Rajkin: És mibe kerül a nevetés az önök tudománya szerint? Bunyics: Ezt még sose számítottuk ki, de úgy gondolom, hogy a nevetésnek van gazdasági hatása. Mellesleg, van önnek hobbija? Rajkin: Van. A színpad. Bunyics: Már megbocsásson, de ez az ön foglalkozása. Rajkin: Egyszer megkérdezték tőlem, mivel foglalkozom szabad időmben. Azt válaszoltam: a színpaddal. Ismét megkérdezhet: „önnek talán nincs szabad ideje?“ Nincs, válaszoltam. Bunyics: Ez is egyfajta „gazdasági probléma“. És milyen problémák foglalkoztatják önt leginkább? Rajkin: Természetesen, mindenkinek vannak személyes problémái is, de ezek sosem képezik művészetem tárgyát. Mindig igyekeztem megállapítani, hogy az én bajom mennyiben hasonlít mások bajához. Csak ezt a közöset viszem színpadra. (Szovjetszkaja Kultúra) lasztja a cselekvést. De cselekszik! - s ezért - hiszen tette társadalmilag igazságszolgáltatás - rokonszenvezünk vele. Példája jó tanulság: nincs nagyobb emberi bűn, mint a tétlenség, a megalkuvás.“- Hadd kérdezzem meg öntől, volt-e valaha ,,zsinegen rángatott pojáca“? Ha igen, tudott ellene cselekedni?- Voltam. Hogyne lettem volna! A Vacuum Oil Campany-ban is annak éreztem magam. Már hadiüzemmé nyilvánították az olajfinomítót, amikor elmentem a parancsnokhoz és kértem, hogy helyezzenek át Pestre dolgozni a gyárunk Soroksári úti lerakatába. Pestre azért kívánkoztam, mert tanulni szerettem volna - munka mellett. Tanulni? Te? Miért?! Miért akarsz te tanulni?! - kérdezte ingerülten. Az eszébe sem jutott, hogy megkérdezze: no és van egyáltalán tehetséged? Nem, akkor ilyesmit nem kérdeztek! A legfontosabb kérdés az volt, hogy miért?! Miért akarsz te a mi osztályunkba betörni?! Ez ellen akkor nem is tudtam cselekedni, noha minden lehetőt megpróbáltam. El kellett aztán olyat is viselni, hogy ott lapultam a gödörben, és huszonöt percig zuhogtak a bombák. Én voltam a célpont! Ezt is ki kellett bírni a szívnek, a tüdőnek, az idegeknek, az agynak, hogy ne repedjen meg, ne szakadjon le, ne hasadjon meg. Tizenkét évi színészi munka után olyan helyzetbe hoztak, hogy nem volt más kiút, mint a szervező titkári tisztség elvállalása a színházban. Azok az alakítások, amiket az előbb említett, már a Tháliához fűződnek. Tudja, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnálom azt az öt év kiesést. Most már fogytán van a fizikai erőm. öt-hat betegséggel küszködöm. Fáj a szívem, szinte könnyekig dühít, ha arra gondolok, hogy most dolgozhatnék, de nem bírok...- Eddigi vallomásaiban arról még sohasem szólt, hogy miért akart színész lenni?- Nézze, az ember nem önmagának él. Ilyen nincs! Nekem rengeteg gondolatom van az életről és minden érdekel. Ezeket meg kell valakikkel osztanom. A színházat én a láttatás művészetének tekintem. Színész is azért akartam lenni, hogy ennek a láttatásnak cselekvő részese lehessek, bár igaz, annak idején a faluban mindenki próbált lebeszélni erről a pályáról. A nagybátyám szavai most is a fülemben csengenek: „Színísz? Az nem mestersíg, Józsi!“- Végül is nem bánta meg, hogy színész lett?- Nem bántam meg. Élvezem a színházat. Igazi küzdelem, férfimunka volt az eddigi színi pályám. A nyugdíjig még másfél évem van. Addig is hasznos tagja szeretnék lenni a színházunknak és remélem, magányos azután sem maradok. Tudja, én nem hiszem, hogy van borzasztóbb érzés, mint az, ha valakire még a kutya sem néz rá. Kovács József elgondolkodik, majd amikor a tekintete az ablakra réved, szinte gyermeteg rácsodál- kozással vált át: - Nézze, milyen szépen esik kint a hó! SZASZÁK GYÖRGY Halhatatlan életmű Akik ott voltak a két évvel ezelőtti ostravai országos színháizi fesztiválon, sohasem felejtik el azt a döbbenetes pillanatot. A Szlovák Nemzeti Színház társulata szerepelt azon az estén, Csehov Platonovjával. A második felvonás közepén Juraj Kukura egyszer csak felkiáltott:- Segítség, orvost! Porfirij, vagyis Viliam Záborsky nem tudta folytatni a szerepét, mozdulatlan maradt: infarktust kapott a színpadon. Megrázó percek következtek. Éjféltájt kelt szárnyra a hír, van remény, Viliam Záborsky talán életben marad. A meggyötört, agyonhajszolt szív még nem egész két évig bírta. 1982. február ötödikén utolsót dobbant. Eltemettük Viliam Záborskyt. A gyászbeszédben Miroslav Válek szlovák kulturális miniszter mondta, most még talán nem is érezzük, mekkora űrt hagyott maga után, mennyire fog hiányozni a világot jelentő deszkákról. Jómagam elsősorban gyönyörű orgánumát csodáltam. Olyan mély, érces hangja volt, mint Básti Lajosnak. Ez a hanganyag jórészt meghatározta szerepválasztását és természetesen játékát is. Záborsky elsősorban klasszikus színmüvekben nyújtott felejthetetlen alakításokat. A több tucat élményszámba menő szerepei közül most Oberont említjük a Szentivánéji álomból, Béraldot a Képzelt betegből, Heródest Hviezdosiav színművéből, Borkint Csehov Ivanovjából, Zseleznovot, és aztán természetesen az utolsó évtized két nagy szerepformálását: A Falstaffot és Kreont. Záborsky csodálatosan tudottszavalni is. Gyakran lépett fel a televízióban és a rádióban, ahol szinte utolérhetetlen szuggesztív erővel mondott szlovák és külhoni verseket is. Tudományos igénnyel foglalkozott a színpadi beszéd törvényszerűségeivel és sajátosságaival, e témakörből több érdekes tanulmányt is írt, amelyekkel elsősorban a fiatal színészek képzésében nyújtott és nyújt pótolhatatlan segítséget. Olykor kilépett a komoly szerepkörből és más műfajokba is átrándult. Kár, hogy nem akadt olyan rendező, aki megkísérelte volna teljes mértékben kiaknázni Záborsky sajátos bölcselkedő humorát. Ep a tehetségét mindössze egyszer villantotta fel: Jirásek Lámpásában, a víziember szerepében. Záborsky kimagasló tehetségű színészpedagógus és neves közéleti személyiség volt. Fiatal színészek mesélik, hogy ritka élmény volt hallgatni előadásait a Színművészeti Főiskolán. A Szlovákiai Drámaművészek Szövetségének elnökeként is sokat tett a szlovákiai szocialista színjátszás töretlen fejlődése érdekében. Minden művész közül talán a színész sorsa a legfelemelőbb és a legkegyetlenebb. Az író ránk hagyja könyveit, a képzőművész grafikáit, festményeit vagy szobrait, a színész felejthetetlen élményeket, emlékeket hagy maga után, s legújabban néhány filmvagy televíziós felvételt. Mindezek ellenére' Viliam Záborsky elkötelezett életműve - bizton írhatjuk hogy halhatatlan lesz, mert kitörölhetetlenül ott él majd az utódok emlékezetében. (szilvássy) ÚJ SZÚ 14 1982. III. 5.
