Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-05 / 9. szám
Vathy Zsuzsa Abban az időben, amikor még mindennél jobban szerették egymást, napjában többször is összevesztek. Olyan veszekedések voltak ezek, mint a nyári zivatarok. Dörög, villámlik, és mi' ? az embernek eszébe jut ernyő után kapni, már bőrig is ázott. Kétszer, háromszor egy nap. A veszekedés, ami az asszonynak öt-hat évvel később, egy torokszorító, szomorú napon eszébe jutott, mintha egy sporteseményhez kapcsolódott volna. Bokszmeccshez, tornaversenyhez, bicikliversenyhez? Abban az időben mintha egész életük stadionok, lelátók közelében zajlott volna. A rendezvénynek nem sok köze volt a veszekedéshez, akkor még ók ketten - Szép Margit és Szép Viktor - egyetértésben ültek, egy előző kibékülés szélcsendjében. A verseny után fölmentek Hatoshoz. Hatos valamikor váloga- tottkeret-tag volt. Hogy milyen csapatban? Hatos mindenhez értett. Itt, a Kisstadion tövében, az emberekkel zsúfolt, csöpp lakásban az asszony már biztos volt benne, hogy az este rosszul végződik. A barátjukból és barátjuk ismerőseiből álló társaság eleinte hallgatag volt, majd a rosszkedv hirtelen csapott át vad hangoskodásba. Szép Viktor is megereszkedett hangon kiabált, vagy ha nem kiabált, egy piros ruhás nővel kötözködött.- Mi a szenvedélye, kedves asszonyom? A pirosruhás a vállát vonogatta.- A kötés, az olvasás... Szép Viktor mozdulata szinte kisöpörte az asszony szájából a mondat végét.- Egyik sem szenvedély. Szenvedély az, amin veszíteni lehet. A pirosruhás elpirult, férjére nézett, de az nem adta tanújelét, hogy vitatkozni akar Szép Viktorral a szenvedélyekről. Hatos újabb borokat bontott, valamelyik stadionból újabb vendégek kerültek elő. A sok bortól Szép Viktor feje aggasztóan előrelógott, ami azt jelentette, hogy rosszkedve van. Ilyenkor nem hallgatja el egyetlen gondolatát sem, ami eszébe jut, rögtön ki is mondja. Ennek következményei pedig beláthatatlanok. Mikor a piros ruhás asszonynak újabb kérdéseket akart föltenni, Szép Margit fogott egy pohár konyakot, és mindenki egészségére kívánta. Ez volt az első korty, amit aznap ivott. Később vacsoráztak. Kacsát vagy pulykát ettek, sok bort ittak rá. A nők tejszínhabos krémet ettek, a habot egymás arcára kenték. Ezután az este végérvényesen összekuszálódott. Éjfél múlt, mikor végre megérkeztek a taxik. Az övékét magas, fekete férfi vezette, jó szándékú és barátságtalan is, ö már fáradt ahhoz, hogy kiigazodjon rajta. Félúton sorompót kaptak. Szép Viktor egy történetet mesélt a taxisnak arról, hogy nemrégiben egy Warszawa, egy kopott, öreg taxi föl- emelkedett vele a levegőbe... A férfi a térdét csapkodta, és azt mondta, nem bánná, ha egész éjjel ilyen ürgéket kellene fuvaroznia. 0 eközben kiszállt levegőzni, és mikor visszaszállt, úgy csapta be az ajtót, hogy összetört az ablaküveg. Hazáig többször fölidézte magában a látványt: mintha átlátszó, tiszta víz zavarosodna meg a szeme előtt, mintha egy folyó hirtelen, fenékig jéggé lenne. Lábára, kezére hullott az üveg, és ő megbabonázva nézte. A taxisnak nagy borravalót adtak, és jóval a lakásuk előtt kiszálltak. Aszfaltos, egyenes út vezetett a házukhoz, kétoldalt hársfákkal. Június volt, éppen virágzott az olaj és a hárs. Lassan sétálva, egyetértésben mentek, már látták a sötét ablakokat, a ház összes sötét ablakát, de a teliholdtól furcsa fénye volt mindennek, a sötétségnek, a hársfáknak, a gyenge ködnek, az égnek is.- Nézd - mondta ó. A férfi fütyörészett, és amit ritkán szokott, énekelt is hozzá. Mentek tovább. Ő benézett egy tornác mögé, látta az oszlopok fekete árnyékát, az udvaron a hold ezüst tócsáit, és érezte, hogy kimegy az álom a szeméből. Szép Viktor hangosan beszélt, de mintha nem azt mondta volna, amit gondolt.- És mert jól érzem magam, egy órakor el kell jönnöm. A feleségem jönni akar, mert nem akarja, hogy jól érezzem magam. Egy órakor jönni akar és aludni. - Arcát a hold felé fordította. - Mert álmos és önző. A feleségem a világ legönzőbb. .. Ó állt az út közepén.- Hogy hazudsz! - kiáltotta.- Nem is érezted jól magad. Mégis ott maradtunk. Tudd meg, hogy csak a te kedvedért maradtam! Egyik székről a másikra ültem, ölbe tett kézzel ültem egyik székről a másikra. És tiszta fejjel, színjózanul. Nem emlékszik rá, mit mondott még. De valamit azért mondhatott, mert Szép Viktor megállt az út közepén, és barátságosan, de csodálkozva kérdezte.- Miért nem mentél haza?- Haza! Ezt mondod nekem?! A nő hangja tele volt keserűséggel. Micsoda ember ez! Elfelejtette, hogy gyereket várnak? Hogy ilyenkor másképp kell beszélni vele? Kíméletre volna szüksége, de legalábbis megértésre. Vagy ha arra sem, akkor arra, hogy hagyják aludni! Elfelejtette. Képes volt elfelejteni. Jó. Hát ő nem juttatja eszébe.- Igen - hallotta a férfi hangját.- Hazamehettél volna. Akkor én most ott lennék, és nem itt.- Gazember vagy - mondta ő.- Gazember. Fojtott hangon kiabált, most már szitkozódott is. De talán, mert megijedt a szavaktól, vagy hirtelen kifáradt, csalódottságában leült a földre. Egy fakerítés volt a háta mögött, a kerítés tövében fű, ,,A gyerek“ -gondolta. „Fölfázom.“. Hasára szorította a kezét, és elképzelte, mit szólna a gyerekük, ha most látná őket. „Szegény, szegény kisgyerek.“ De azért nem kelt föl a földről, sőt amikor a férfi húzni kezdte, belekapaszkodott a kerítésbe. Úgy rémlett, sokszor ült már a földön. Nem tudott egyetlenegy alkalomra sem visszaemlékezni, csak arra, hogy ült, húzták, ő kiabált, hogy nem, nem, és közben rémülten figyelt, tényleg ott hagyják-e. De mindez régen volt, nagyon régen. Most Szép Viktor jó erősen fogja a tenyerét, és egész biztosan nem fogja elengedni. Ettől megnyugodott. A harag, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt. Sőt már nevetett is. Nevetnie kellett: éjszaka van, ül a földön, fogja a férje kezét. És boldog. Mintha ez lett volna az este értelme, hogy itt ül a földön, a fűben, és fogja a férje kezét. „Mégis eszébe juttatom a gyereket", gondolta. Fölnézett a fákra, az égre. „Vajon milyen lesz? Egyáltalán, milyen egy kisgyerek?" Azt vette észre, hogy Szép Viktor elengedi a kezét, megfordul, és elindul az úton. Nem a házuk felé, hanem ellenk^ő irányba. Amerről jöttek.- Hová mész? - kiáltott utána.- Hová mész? A férfi ment tovább, nem fordult meg. Látszott a hátán, hogy fütyö- részik, és a kezét is lóbálta, mintha súlyos terhektől szabadult volna meg.- Állj meg! - kiáltott utána.- Fordulj meg! Megöllek! Föltápászkodott, és szaladni kezdett. Valósággal rávetette magát. A férfi ballonkabátja síkos volt, lecsúszott róla a keze. Kapkodott utána, de nem tudta megfogni. Szép Viktor egyre mesz- szebb ment.- Ezt csinálod velem - kiabálta ó. - Mindennap reggel fekszünk le. Egyszer veszekszünk, egyszer hajnalban jössz haza. Egyszer... A férfi, mintha lassított volna. Ó végre beérte, de a síkos kabát megint kicsúszott a keze közül. Hangosan sírt, azt sem bánta, ha az utcán meghallja valaki. Csépelt a karjával, és mert új szavakat nem tudott kitalálni, sípoló hangon azt kiabálta, „gazember“. Szorította az öklét, mintha kést tartana, és szerette is volna, vágyott is rá. Beleszúrná Viktor hátába, ugyanilyen erővel, ahogy most... Nem az agya rémült meg, hanem a térde. Megremegett, szerette volna azonnal elfelejteni a szörnyű kívánságot. Szép Viktor két hosszút lépett, majd futni kezdett. Ó futott utána, közben sírt. „Nem is szúrnám bele. A hátába se. A nyakába se. Nem is gondoltam ilyent.“ Egyszer csak a házuk előtt álltak. Egy darabig szaladgáltak a ház körül, ő csapkodott és csépelt a karjával, a férfi pedig nevetett, és bíztatta, „még, még". így értek föl az emeletre. Benn, a szobában Szép Viktor leült, tenyerébe támasztotta a fejét. Ó letérdelt eléje, átfogta a térdét, és rázkódott a sírástól. A férfi válla meg-megrándult, de nem lehetett tudni, sír, vagy nevet. Egy lélegzetvételre mintha elcsitult volna a kétségbeesés benne. Akkor a férfi vetkőzni kezdett. Mikor lehúzta a cipőit, a zoknijára meredt.- Nem az én zoknim. Kinek a zoknija? Hogy került ide?- Kié volna? - kérdezte ő, az előbbi bűntudattól még szelíden. A férfi utálkozva pöckölte le kezéről a szürkés ruhadarabokat.- A Veres Gáboré - mondta. A Mészárosé. A Faludié. Mit tudom én! - Még elmondott néhány nevet, és komiszul nevetett. Ő ekkor kezdett az utolsó és legdühödtebb sírásba, átment a másik szobába, becsukta a szobájukat elválasztó ajtót és fejére húzta a paplant. Elalvás előtt még elhatározta, hogy másnap elutazik. Reggel későn ébredt. Nézte az ágyból a ragyogó napsütést, és próbálta megérteni, mi is volt az éjszaka a düh meg az a kés. De nem talált rá más magyarázatot, csak hogy szereti Szép Viktort, mindennél jobban szereti. Benyitott a másik szobába. A férfi az ágyon ült, újságot olvasott. Mikor őt meglátta, az asztalra tette az újságot, kitárta a karját és nevetett. Mint éjszaka. Az asszony látta, de nem gondolt a késre. A szerelemre gondolt csak, amire ennyire vágyott. Kinn az ég nyárias volt, kék és fehér, a házak fala vakított a napfényben. Szép Margit kihajolt az ablakon, arcát a fény felé fordította, és elkövetkező veszekedéseikre, kibéküléseikre gondolt. „Szeretek élni“, mondta a kedves domboknak, házaknak és fáknak. A mikor a Nap lányai fürdés után csónakba ültek és messze kimentek a nyílt tengerre, a legkisebbnek eszébe jutott, hogy a parton, egy tölgyfa ágán felejtette aranykoszorúját. Koszorú nélkül nem mert otthon mutatkozni, és kérte a testvéreit, evezzenek visszafelé. De a nővérei azt mondták, nagyon elfáradtak, s minél előbb le akarnak feküdni, s ha a húguk olyan málészájú, menjen vissza egyedül a partra, és várja meg őket, amíg újra fürödni jönnek. A húguk partra úszott, de - jaj! - a tölgyfagallyon nem látta a koszorút. A fa alatt pedig egy szép, fekete hajú, kék szemű legény állott. Á Nap-leány felé nyújtotta karját, átölelte, s közben az aranyméhek mézével vetekedő édes szavakat mondott:- Maradj velem mindörökre, szeretni fogjuk egymást, és soha el nem válunk — súgta a Nap-leánynak, erősen csókolta, becézte és kérte, legyen a felesége.- Hogy maradjak a földön? Itt sötétek és hidegek az éjszakák, otthon aranypalotában lakom, mennyezete alatt gyémántcsillagok ragyognak, nappal aranyszálakat fonok, este meg a tengerben fürdőm. Ünnepkor a Hold-fiúkkal táncot lejtünk, és ezüstméneken lovagolunk. Milyen életet ígérhetsz nekem ezen a földön? - kérdezte a Nap-leány.- Harmatos reggeleket ígérek neked, kellemesen hűsítik lábadat, madarak énekét és fák susogását. Munkával teli napokat ígérek neked és édes esti kimerülést. Éjjel pedig felhevítnek öleléseim - válaszolta a Föld fia.- Mutasd meg a földi gyönyöröket és döntök, itt maradjak-e nálad vagy visszatérjek hazámba - mondta a Nap-leány. És a Föld fia a folyóhoz vezette, ahol virágzott a fagyai és csattogtak a fülemülék.- Hallottál-e valaha ilyen csodálatos éneket? - Ikérdezte a Föld fia.- Sohasem - ismerte be a Nap leánya. - Hallottad-e valaha, hogy morajlik a tengerbe siető folyó? Érezted-e fagyai illatát? Tudtad-e, mi az a szerelem?- Te vagy a szerelem, veled maradok - ígérte meg a Nap leánya, és a Föld fia a kamrába vezette, ahol a lány meglátta a szegen koszorúját. Másnap reggel hiába hívta a Nap haza a lányát, hasztalan beszélt arról, hogy milyen nehéz sors vár rá az idegen földön. A lány makacsul megtagadta, hogy visszatérjen, hiszen a földi élet Anna Sakse* sokkal jobbnak látszott előtti birodalmában, ahol ráunt ar ponta a rokka mellett roskac zott a fagyai, mormoltak csattogtak a fülemülék. I a Nap kelengyéjét, és ő m« dalmát a Föld fiával."*' ALEKSZANDR PUSKIN T. S Bocsásd meg a féltékenységemet Re Regi Bocsásd meg a féltékenységemet, bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem! Hú vagy: akkor hát mért ijesztgeted, tréfából is, szorongó, büszke lelkem? Mért akarod hódolóid körét, minden férfit, magadhoz vonzani, s szemeddel, mely eped, majd lázban ég, hiún, áltatva fogva tartani? Bilincsed hordja szívem és agyam, biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek, s nem látsz meg, hátterében a tömegnek, amely körötted bókol untalan, nem látod búvó gyötrődésemet: felém nincs szavad, egy tekinteted, s ha menekülök a fülledt teremből, kereső szemed sosem fedezem föl! De ha egy más, forró, igézetes nő kétértelmű beszélgetésbe von, szeretetlen mosolyod szívbe metsző gúnyját rögtön itt érzem magamon. S ha versenytársam boldogságos-édes kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez: látom, ajka mily sértően remeg. Felelj: van joga rád neki? lehet? Mid ő? Felelj, most hiába tagadsz! Éj s hajnal közt, a kétszínű homályban, míg anyád alszik, könnyű pongyolában igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?... De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól, oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi: felgyújtanak ajkad vad csókjai, s a lélek tüze csap ki szavaidból... Féltésemből, akárhogy gúnyolod, sohasem gyógyít ki a nevetésed! Óh, ne kínozz, telkemet kínozod! Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog, hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek! Saz Tudi Csüi A ke Az u S eg Egy S sz SZABÓ LŐRINC fordítása
