Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-08 / 1. szám
ÚJ szú 3 1982. I. 8. LEONYID ÖCS BREZSNYEV: AMWr És amit még egyszer hangsúlyozni szeretnék: városunk munkásváros volt, a lakosság többsége munkás, és ezért a proletárforradalmat nálunk mindig a sajátunknak, a bolsevik pártot saját pártunknak, a szovjethatalmat a saját hatalmunknak tekintették. Vagyis a Dnyeper környéki munkások számára nem volt probléma a választás, nem létezett az a kérdés, kivel tartsanak, kinek a pártjára álljanak. Apám például nem volt a párt tagja, pontosabban egyetlen párté sem, a forradalom első évei óta azonban aktívan támogatta a bolsevikokat, és később, amikor én beléptem a Komszomolba, azután pedig a kommunista párt tagja lettem, apám és anyám ezt nagy és örvendetes eseményként fogadta. A forradalom utáni első nehéz években, alighogy elcsitultak a polgárháború puskalövései, gyárunk öntödéjében úgyszólván egyedülálló szobrot készítettek nyersvasból. Ma is ott áll Dnyeprodzer- zsinszk egyik legszebb terén. Magas oszlopon emelkedik az ég felé Prométheusz, a mondabeli titán alakja - bilincsei letépve, kezében lángoló fáklya, lába előtt a porba döntött sas, amely századokon át marcangolta. Ez a jelkép nyilvánvaló, és fiatalkoromban is mindenki számára érthető volt. Hiszen emlékeztünk arra, hogyan döntötték le a kétfejű cári sast, az életet adó láng pedig mindenkor a kohászok kezében volt. Fémből himnuszt költöttek arról, aki elrabolta az istenektől és örökre az embereknek ajándékozta a tüzet. Ez Prométheusz szobra, és egyúttal a munkásosztály emlékműve. Nevezetes nap köszöntött be életembe. Tizenöt éves fejjel munkás lettem. A gimnáziumtól, amelyet Kamenszkoje város első munkaiskolájává szerveztek át, bizonyítványt kaptam, hogy elvégeztem az iskolát. Munkába kellett állnom, segítenem a családomnak; előbb fűtőnek vettek fel agyárba, azután lakatos lettem, és elég gyorsan elsajátítottam ezt a szakmát. A gyár régóta ismerős volt számomra, a műhely zúgása, robaja, az átmelegedett fém szaga - itt minden kedvemre való volt. így hát eljött az az áhított nap, amikor a gyári sziréna az én számomra is felzúgott, apámmal együtt műszakba indultam, és úgy dolgoztam, mint mindenki. Sajgott, szaggatott minden izmom, izzadság vakította el a szememet, de valóban boldog voltam. Meg aztán örültem: amikor hazatértem, ledobtam a koromtól fekete vattazubbonyt, anyám - ahogyan apámnak szokta - jéghideg vizet öntött a kezemre, és éh lemostan az arcomat. Emlékszem, amikor felemeltem a fejemet, könnyet pillantottam meg a jóságos szemében.- Mi lelt, anya!- örömömben sírok, Ljonya, örömömben. Hát már te is családfenntartó lettél. Egyszer már beszéltem erről, most azonban megismétlem: mindig emlékszem tanítómestereimre és idősebb társaimra, akikkel együtt dolgoztam a dnye- peri gyárban. Ók adták nekem az első szakmát, tanítottak meg az élet bonyolult tudományára, mutatták meg a dolgozó ember nagy erejét és lelki szépségét. Az ilyen egyetemet sohasem lehet el- ! felejteni. A HAZASZERETET ÉRZÉSE 1. A hazaszeretet érzése mindannyiunk- ban igen erősen kifejlődött. Nagyszerű érzés! És persze nemcsak földünk szépségének látványa táplálja. Mint mondani szokás, gyökeret kell verni a földben, és amikor az ember arcának verejtékével dolgozik rajta, gabonát termeszt, várost alapít, új utat épít, vagy lövészárkokat ás majd ezen a földön, hogy megvédje - akkor érti meg teljesen, hogy mi is a haza. Most azért beszélek erről, mert a húszas évek elején kezdődött számomra a szülőhaza megismerésének időszaka. Vonaton, folyami gőzhajón, olykor lóháton, de többnyire gyalogszerrel sok ezer kilométert tettem meg. Az egész azzal kezdődött, hogy elutaztam arra a vidékre, ahonnan apám való volt. A kurszki földön tudtam meg, milyen is a paraszti élet, kapcsolódtam be a földműves munkájába. Elmondom, mi idézte elő az életemben ezt a hirtelen fordulatot. A polgárháború utáni összeomlással egyidejűleg szörnyű szárazság volt a Volga-vidékén. Ugyanakkor, 1921-1922-ben, Ukrajnára is szárazság és éhség tört rá. Jekatyerinoszlav vidékén mindenütt kiégett a vetés, naponta fél font kenyér járt egy munkásnak, de ezt sem adták ki mindig. Amíg azonban a kemencékben lobogott a láng, amíg a kémények füstöt lövelltek, amíg a gyár működött, addig mi dolgoztunk. Azután pedig elkövetkezett az a szomorú nap, amikor le kellett állítani a Dnyeperi Kohászati Gyárat. A műhelyekben csönd lett úrrá, mindenütt az elhanyagoltság látványa, a bekötő utakat meglepő gyorsasággal nőtte be a gaz, amelynek a szárazság sem ártott. Az emberek szétszéledtek a környező falvakba. Élelmiszerre cseréltek el mindent, amit csak tudtak. Egyesek szalagvasat vittek magukkal a gyárból - a gazdag parasztok pedig átvették, hogy kerék- abroncsot készítsenek belőle. A mi családunk ilyen vállalkozó szellemmel nem dicsekedhetett, meg aztán - mint kiderült- semmit sem gyűjtöttünk, amit el lehetett volna cserélni. Apám és én nem voltunk többé családfenntartók, hanem fogyasztó családtagok lettünk. Kamenszkojéban az élet teljesen céltalanná vált. Munkaközvetítő iroda nyílt, de ettől nem lett több munka. Betegségek jártak, éhínség támadt, valamelyik szomszéd házban minden nap meghalt valaki. A város elnéptelenedett, s nekünk is fel kellett kerekednünk. Emlékszem, távozóban utoljára még visszanéztem - hogy elbúcsúzzam a gyártól, és a kéményeken, a rakodóhidakon, a műhelyek tetején fekete varjúfészkeket pillantottam meg. Fájdalmas benyomás maradt bennem. Odafenn varjúsereg keringett, lent pedig az élettelen gyár állott. A földhöz való visszatérés tehát kényszerű volt. Fiatal fejjel azonban örültem a váratlan utazásnak - ez volt az első az életemben, azonkívül pedig már régóta szerettem volna ellátogatni apám szülőföldjére, kipróbálni képességeimet a mezőgazdasági munkában. Már tisztában voltam azzal, mennyire fontos ez a munka a nép számára, létszükséglet az ország részére, amely megismerte a gabona igazi értékét. És amikor a dnyeperi gyár újra üzembe állt, amikor apám anyámmal és a kisebb gyerekekkel hazatért, akkor én - bármennyire vágyódtam is a szeretett műhelybe - kötelességemnek tartottam, hogy ott maradjak, és még sokáig dolgoztam a mezőgazdaságban- a kurszki vidéken, Belorusszijában, az Urálban. Abban az időben bontakozott ki bennem két olyan vonzalom, amelyről most szólni akarok. A mezőgazdasági munka tiszteletét már gyermekkoromban örököltem - szüleim, a Kamenszkojéban és környékén kialakult egész helyzet ezt oltották belém. Kamenszkoje félig falu maradt, bár igazi, gyárimunf<ás-edzettsé- gű proletariátus élt itt. A proletárok lelkében azonban még a nem régi paraszt gondolkodásmódja élt. Apám elég gyakran mesélt arról, hogyan „tengődött paraszti sorban“ ő maga is. Abban az életben sok rossz volt, de én láttam, hogy apám milyen titkos szomorúsággal és gyengédséggel beszél a falusi szabad térségről, a szántásról, a szénakaszálásról, a cséplésről, a saját keze munkájával szerzett kenyérről. És persze egyáltalán nem volt véletlen, hogy a mi családunkban rendkívül tiszteleték a kenyeret. Anyám vidám szólása, amely mindennap elhangzott nálunk az asztal mellett, egész életemre emlékezetembe vésődött: „No gyerekek, jóllaktatok, most szedjetek össze minden morzsa kenyeret- tartsátok csak a tenyereteket!“ Nem a szegénység és nem is a fukarság következtében kelt szárnyra ez a mondás a nép körében. Takarékosságra, mondhatnám szent tiszteletre nevelte a gyermekeket a kenyér iránt. Úgy vélem, a mindennapi kenyér iránt tanúsított ilyen tisztelet nélkül nem nőhet fel méltó erkölcsös ember - e szó teljes értelmében. Az étkezdékben, a ikávéhá- zakban és a péküzletekben manapság újabban szép kiállítású táblácskákat akasztanak ki, amelyek arra szólítanak fel mindenkit, hogy takarékoskodjon a kenyérrel. Ez persze hasznos. Szomorú azonban, hogy ilyen felhívásokra volt szükség. A takarékosságot kiskorától kezdve bele kell oltani mindenkibe, s elsősorban a családban, a szülők segítségével. Helyénvaló emlékeztetni arra, hogy D. Boncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsának irodavezetője 1918-ban megkérdezte Lenintől: „Vlagyimir lljics, lehet-e egyetlen szóval kifejezni, hogy most miért harcolunk?“ Lenin percnyi habozás nélkül így válaszolt: „A kenyérért“. Azokban az években azt írta, hogy a kenyérért való harc: a szocializmusért való harc. Gondolatban visszaröppenve ifjú korom éveibe, most látom, hogy a falun végzett munkám nagyon szükséges és fontos volt az állam számára. Később visszatértem Dnyeprodzerzsinszkbe, a gyárba kerültem, kohómérnök lettem, de az a kor nem engedte, hogy teljesen elszakadjak a falusi ügyektől. Ezek kereszteződtek a gyári élet tapasztalataival, összekapcsolódtak velük, kiegészítették egymást. Egész további életemben tulajdonképpen egyformán kellett mindkétfélével foglalkoznom. Két vonzalmam így hát eggyé olvadt. És hálás vagyok a sorsnak azért, hogy a paraszti földön és a gyártető alatt egyaránt az élet tanulságaival ajándékozott meg. De túlságosan előre siettem. Akkor, miután megismertem a falu életét, az egyik legnehezebb időszakban, egy ideig szántottam, vetettem gabonát is arattam, s igazán megkedveltem a földet, 1923- ban beiratkoztam a kurszki földrendezési technikumba. Letettem a felvételi vizsgákat, és egészen jó eredménnyel végeztem el az iskolát, felemelt állami ösztöndíjat kaptam. Ez a technikum réges-régi intézmény volt, jó oktatási bázissal, gazdag haladó hagyományokkal. (Többek között V. D. Boncs-Brujevics is itt tanult.) A négyéves tanulmányi időszak alatt alapos matematikai, fizikai, kémiai ismeretekre tettünk szert. Főiskolai szinten tanultuk a szak- tantárgyakat, a geodéziát, az általános földtant, a talajtant, a földrajzot, a mező- gazdasági statisztikát. Olvastuk Lenin műveit - nem a manapság szokásos, összes müvek köteteit, hanem a vékony, még nyomdafestékszagú brosúrákat. Tanulmányoztuk a szovjet építőmunkát, a Szovjetunió államjogát, és a scsigri járásban töltött legelső gyakorlati időm során meggyőződtem róla, hogy a földrendező számára nemcsak elméletileg, hanem a valóságban is nagyon hasznosak ezek az ismeretek. Tizenhétéves koromban felvettek a Komszomolba, és ezután úgy véltem, köteles vagyok részt venni minden társadalmi kezdeményezésben. Márpedig meg kell hagyni, elég sok ilyen volt. Kommunista szombatokra jártunk, tömegkampányokat folytattunk a „Vesszen az írástudatlanság!“, és a „Segítsünk az elhagyott gyermekeken“ jelszavak jegyében falusi olvasószobákat szerveztünk, faliújságokat adtunk ki, előadásokat rendeztünk, falusi gyűléseket tartottunk, megmagyaráztuk a mezőgazdasági munkásoknak, milyen jogaik vannak, és mindenre futotta az erőnkből, mindennel törődtünk. Abban az időben el kellett fogadni egy igazságot: az időnek nemcsak hosszúsága, hanem térfogata is van. Az ember céltalanul pazarolhatja, fecsérelheti napjait és óráit, de sűrítheti, tömörítheti, a legnagyobb mértékben ki is használhatja. És akkor derül ki, hogy igen sokat végezhetünk. A Herszon utcai munkásotthonban néha éheztünk, fáztunk, azt hordtuk, ami éppen akadt: szaténból varrott, oldalgombos orosz inget, olajfoltos munkássapkát, kubáni kucsmát, Bugyonnij-sisa- kot. A nyakkendőt akkoriban persze elvetettük. A húszas évek Komszomol-fiatal- ságának élete azonban színes, érdekes volt. Az ország szükségletei a mi szükségleteink voltak; az egész emberiség boldog jövőjéről ábrándoztunk, zajong- tunk, vitáztunk, szerelmesek voltunk, verseket olvastunk és költöttünk. A költészet szakértőinek nem tekintettük magunkat, a versek időszerűségét, politikai irányzatát tartottuk a legfontosabbnak. Költőink is közülünk valók voltak, komszomolisták. Egyszer, amikor vonaton utaztam, ugyanabban a kocsiban volt egy korombeli lány, szintén főiskolás. Beszélgetni kezdtünk. A lány egy füzetet mutatott - versek voltak benne, olyanok, amilyeneket rendszerint albumba szokás írni. És jellemző dolog: ebben a füzetben volt egy költemény, amelyet azelőtt sohasem olvastam - a „Vorovszkij halálára“. Akkoriban súlyos fájdalmat okozott nekünk követünk meggyilkolása, a vers felizgatott, és azon nyomban kívülről megtanultam. Első sorától kezdve - „Lausanne- ban történt...“ - egészen az utolsó versszakig: Reggel pedig az Astoria szállodában Gyilkos oltotta ki követünk életét, S ezzel újabb áldozat gyarapította A nagy orosz népnek gazdag történetét. Emlékszem, Majakovszkij eljött Kurszkba. Mi komszomolisták, persze, berontottunk a vasutasklubba, ahol az irodalmi estje volt. A rendesen öltözött közönség ellenségesen fogadta a költőt.- ön kollektivistának tartja magát - kiáltotta valaki a teremből -, hát akkor miért írja mindig ezt: én, én, én! Majakovszkij azonnal válaszolt:- ön szerint a cár kollektivista volt? Hiszen ö mindig ezt írta: Mi, II. Miklós. Zaj, hahota, taps. Vagy itt van még a következő epizód. Az utolsó sorból felkelt két fiatal, aki számára nyilván érdekesebb volt az, hogy kettesben legyenek, mint hogy Majakovszkijt hallgassák. És amikor lassan keresztülvergődtek a soron, felharsant a költő erőteljes hangja. Majakovszkij feléjük nyújtotta a kezét, és így szólt:- Élvtársak! Figyeljenek erre a remek párra, amely kilóg a sorból. S megint viharos nevetés robbant ki, taps csattant. Majakovszkij részleteket olvasott fel „Vlagyimir lljics Lenin“ című elbeszélő költeményéből. Mindenki léleg- zet-visszafojtva hallgatta, lljics halálát a közelmúltban éltük át, s az egész nép fájdalma mélységes személyes fájdalom maradt mindegyikünk számára. Uljanov rövid életet élt, ismerős végig az útja, de Lenin elvtárs hosszú életét meg kell írni, újra és újra. Ezek a szavak rendkívüli erővel hangzottak. Majakovszkij nyugodtan, mintegy fennhangon gondolkodva beszélt, basz- szus hangja azonban az utolsó sorig is elhallatszott. És a számunkra legmagasabb fogalmak is valóban „új fényben ragyogtak fel“ szavaira. Nézd a pártot és Lenint, ezt az ikerpárt A történelem anya kit szeret jobban? lm: Azt mondjuk: Lenin, és úgy értjük: azt mondjuk, Párt, Párt, És úgy értjük! Lenin. * Ezek a veretes sorok az emberek leikébe, szívébe markoltak, önmaguktól mindenkinek emlékezetébe vésődtek. Majakovszkij ezen az estén elszavalta még a ,, Kurszk munkásainak, amikor az első vasércet bányászták“ című versét. Ez a költemény a gyárat juttatta eszembe - a kohókat, a martinkemencéket. Megint hazavágyódtam. De éppen akkor, 1927- bgn fejeztem be tanulmányaimat, földrendező lettem, és munkába álltam a kurszki terület egyik járásában. A következő mezőgazdasági idényt Belorusz- sziában, Orsa környékén töltöttem, azután új beosztást kaptam, és - már nem egyedül, hanem a feleségemmel - az Urálba utaztam, előbb a mihajlovszki, azután a biszertyi járásba. Leendő feleségemmel az egy/k Komszomol-esten ismerkedtem meg. Ő ugyanolyan munkáscsaládban nőtt fel, mint jómagam, s Belgorodból érkezett Kurszkba, szintén azért, hogy tanuljon. Viktorija Petrovna azóta számomra nemcsak feleség és gyermekeim anyja volt és marad, hanem igazi, drága és megértő barát is. x/ = Eörsi István fordítása (Folytatjuk)
