Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-02-26 / 8. szám

lését FÉRFI tenyerébe. Kí- lett az egész múzeumban; szobrok és képek elnémultak , mert FÉRFI olyasmit szán- stni, amit szobor még soha rdre akart borulni a szerelem megnyilatkozása előtt, mely szólt, de mozdulatlansága igyelésre kárhoztatta, csak- nost fájdalmasabb volt, mint rl rezgése úgy fölerősödött, az egyik oldalán egy millimé- Ikedett. FÉRFI énekelve biz- és éneke egyre harsányabbá sgyre röpdösött, FÉRFI pedig így teltek-múltak az órák, aláltusává, a dal pedig voní- - de mindketten kitartottak, dsértettánchoz hasonlított; odáshoz s az énekszóhoz dó s mind hangosabb koppa- k, s csodák csodája, a szobor óbban kilengett, ettel vette észre a felkelő nap át, és minden erejét össze- dezt csöndben figyelte, arcán zésével. Végül a szobor meg- sgyensúlyából, majd elörezu- I FÉRFI nagy csörömpöléssel e, karjai és a feje szerteszét ásón, egészen Nőig, akinek sa korántsem volt olyan biz- a volna, a lökést, s így ő is lúlva, ahogy megvirradt, az itt megdöbbenéssel fedezte tulást. „Valami különös szél- azték be a múzeum leltárába, szobrok alatt egy apró ma­ttak, a márványdarabok kö- agy, amelyik olyan különösen I nem szórták ki a többivel, i folytán FÉRFI és NŐ egy- atalálkozott a baleset zűrza- jyik mintha előrenyúlt volna, i meg akarta volna simogatni ?n valamit, végül, hogy, hogy csolódtak. Az összeütközés :solta őket, hogy szét sem tani a két kezet; sót, úgy i a szobrász ihletéből Így, ; volna meg. ián mindenki elképedt ettől Ihatárbzták, hogy megtartják, látható, abban a teremben, értékesebb műveket őrzik, és , melynek feliratáról hiányzik 'e, országa és az évszám. í ennyi: KEZEK. .YI-NAGY ÁGNES fordítása inek a fiúnak, hogy örüljön i án értelme annak, hogy anítsa? Megingott. A fiú ttrá. csinálnod..." - sóhajtott meg a karót. mindent. Nem volt nehéz, t kiültettek. Fokozatosan k és a lányok, az egész sük, a móka és a nevetés, ízte a fiatalokat, lenézett ages tó lesz, s felnézett majd erdő nő. >lt és fénytelen, a hegyek >lsó szeptemberi nap volt, ink színekben pompáztak, kabnak eszébe jutott az alu és hirtelen elszomoro­;tte ki gondolataiból a fiú még mindig a völgyet és ít hamarosan ellepi a sö­igának?" - kérdezte a fiú. kab. - Győzöm magam.“ a faluból. Emberek közé." ia. - Nekem jó egyedül." „Ha meggondolja magát, ek" - mondta a fiú. nagyobb szomorúság és Felállt. len és elindult lefelé, ammke?" - kiáltotta utána i volt, kerülgette az új fákat toljék. .. - fordult meg nyomban ap. Talán segítesz. Talán sza. SCHMIDT ÉVA fordítása Gennagyij Szemenyihin A törzs épületének bejáratánál már ott állt a homokszínű tábornoki Volga, maga a had­osztályparancsnok pedig repülőzubbonyban, mélyen a homlokába húzott, aranyzsinórral átfont kék szegélyű sapkában figyelmesen nézegette a térképtáskába bedugott térképet, amikor kitárult az ajtó, és a küszöbön - ódiva­tú, bő blúzban, baszk sapkában - megjelent egy hosszú hajú, magas, sovány ember.- Vavilov csataképfestó - mutatkozott be. A tábornok kurtán bólintott.- Tudom. Már jelentették, hogy jönni fog. Négy percünk van a beszélgetésre: sietek a repülőtérre.- Elég lesz nekünk három is - szólt moso­lyogva a festőművész. - A stúdióban megbíz­tak, hogy a területi Komszomol-értekezletre fessem meg egy fiatal kiváló vadászrepülő portréját. Olyan tetterős és már fiatalkora elle­nére is edzett légi harcos kellene...- Aki már ura a szuperszonikus repülőgép­nek, ahogy a körzeti lapok írni szokták - kapott a szón nevetve a tábornok. - Nálunk sok ilyen van. Az én pilótáim egytől egyig ilyenek. Nem figyelte még meg, hogy az utóbbi időben egy kicsit megfogyatkoztak a csillagok az égen? Nos hát az én komszomolistáim csenik le őket az éjszakai repüléseken. Igen, igen. Hogy ne veszítsünk időt, így egyezzünk meg: én most elmegyek a repülőtérre, és ideküldöm önnek három legelszántabb legényünket. Azzal a tábornok elhajtatott. A festő fütyö- részve nézegette a szemléltetőeszközöket, amelyekkel tele volt aggatva a hadosztálypa­rancsnok szobája. Húsz perc sem telt bele - kinyílt a barna bőrrel párnázott ajtó, és egy fiatal hadnagyocska azt kérdezte a küszöbről:- ön hívatott? A hadosztályparancsnokunk parancsára megjöttem. Filonyenko hadnagy. Ránéz a festő: szeplős arc, keskeny váll, szinte egészen gyermeki, gödröcskés áll. Hát születhet a vásznon bármi is, ha ilyen modellel akad össze az ember?! Akármilyen pózba állítja is, lehetetlen megragadni benne a leple­zett vakmerőség, a keménység és a lelki szépség szembetűnő vonásait. Sóhajtott egyet, és bocsánatkérően azt mondta:- Köszönöm, majd később megkeresem. Az első után megjött a második vadászre­pülőgép-vezető, mégpedig - minden jel arra vallott - egyenest repülés után vagy repülésre menet. Rajta túlnyomásos ruha, kezében magassági hermetikus sisak, és valahogy ha­nyagul, sőt csúnyán tartja. Fakó világoszöld szeme fölött gyéren nőtt szemöldökét mintha tejfellel öntötték volna le.- Skripaljov hadnagy. A tábornok parancsá­ra jöttem...- Este majd megkeresem - mondta kitérő­en, közbevágva a csataképfestó. A harmadik hadnagy - szétívelő, cigányos szemöldökű, horgas orrú és szinte szorongó- an zavart tekintetű legény - még nagyobb csalódást okozott neki, különösen a még sose borotvált pihe ott, ahol egy igazi hős pilótának már hetyke bajusza lehetne. Vigye el az ördög!- szitkozódott magában a festő. - De hogy­hogy mind ilyenek?! Aztán keserű sóhajjal elnézést kért azért, hogy zavarta őket. Egy fél óra múlva az ablak előtt elzúgott egy autó, aztán felpattant az ajtó, és megjelent maga a tábornok; a repüléstől boldogan izga­tott volt és rózsásra pirult.- No, hogy tetszenek az én sasaim? Végül is melyiküket választotta?- Sasok?! - kérdezte gúnyosan a festő.- Ugyan hát miféle sasok ezek?! Még azt sem értem, hogy egyáltalán miért adták meg nekik az első osztályú repülőgép-vezető rangot. Hát talán van valami a külsejükben Cskalovból, Kokkinakiból, Gromovból vagy Kozsedubból? Némelyik tizedik osztályos is férfiasabbnak, daliásabbnak hat...- Hát... ahogy gondolja! - robbant ki hirtelen a tábornok. - Másokat nem tudok ajánlani, mert erre a háromra büszke az egész hadosz­tályunk. Elnézést kérek. A festő, mivel nem talált megfelelő modellt, azzal az érzéssel, hogy csak elfecsérelte, elpocsékolta az idejét, dolgavégezetlenül ha­zaindult Moszkvába. Eltelt öt év. Egy kora tavaszi reggelen Vavilov csataképfestő, moszkvai lakásából elindulva, kivette a levélszekrényből az újsá­gokat, és a Pravda első oldalán megpillantott egy nagy fényképet. Egy honnan, honnan nem, de mégis igen ismerős arcú fiatalember nézett rá - sapkáján rák formájú pilótajelvény. Vavilov rögtön megismerte a horgas orrot, a szempár fölött szétívelő szemöldököt. A kép alatt a nyomtatott aláírás - űrhajós... Aztán annak a hadnagynak a családneve követke­zett, akinek arcmását nem volt hajlandó meg­festeni a művész. Ekkor Vavilov elkeseredve azt gondolta: néha milyen nehéz a jelentéktelen külső mö­gött megsejteni az erős jellemet. Hát igen, mondta mpgában mentegetőzés­képpen, változnak az idők, de ez a legény most már sohasem akar modellt ülni nekem. MAKAI IMRE fordítása Závada BÁNYÁSZOK . Mint vadászok a kövek erejében, úgy hallgatják a bányászok a mélyben: laza tömbök mocorognak, támfák ropognak, víz csobban a válaszfalon túl, elfojtott huzatra a csönd elindul, szenes ütőereken a kezük, s az egész aknát hallhatják-tapinthatják, fejtőkalapáccsal, bányaekékkel, hódítókként bánnak a szénnel, és fönn a kokszolóban a fekete zúzalék lángba robban, szivárvány színözönével. Azért vannak ezek az éji lángok, hogy a fagy ne gyötörje, ne borítsa sötétbe a világot. De munkába vesszük mi is napos teléreinket: szivünk, agyunk bányamélyeit, kőfejtéseit, fáradhatatlan. Akkor lesz ez a föld valóban jó szagú, világos és meleg, ha minden szívből felbukkan a kincs, vagy kiárad a láva ­s akkor talán a legtündöklőbb éjszaka borul Kladnóra, Ostravára. TANDORI DEZSŐ fordítása Tibor FEBRUÁR Február van, február ­a tavasz ízét, mondd, érzed-e...? Egy dévaj, kis tündér incselkedik velem, a megláncolt folyó hátán jégtábla roppan, szél dúdol, ifjú vér muzsikál két karomban, s nem boldogság ez, nem is szerelem. Rádiót hallgatok, újságot olvasok napestig, Február: a milíciák dörgő lépte visszhangzik még a csöpp kagylóvá szűkült térbe, olyan kicsi, mégis nagy a világ - hazára lelt a hontalan. Február: hull a hó - sapkára, blúzra, nagykabátra, a Vencel-téri palotákra, fákra. Nem létező jó istenem, be nagy dolog: én garabonciás Sangháj és As között gyalogolok nyári fűben a fáradt Ipoly mentén, s értek a fák, füvek és minden népek nyelvén. Legyen hát, ami van: szabadság - szemem ragyog. Erős kemény inú legény én így vagyok. Vállamra vettem a fiatal köztársaságot, mint csépléskor a bekötött zsákot: Anyám! Hazám! Enyém...! Tizenöt évét vállalom, minden fájdalma, terhe vállamon. Tél van, február, ágaskodnak a zord hegyek, ne sírj, anyám, veled megyek. Veled megyek, veled, parasztgyerek őrölni a malomba. Jó búza, tiszta mag a garaton, ocsú hullott a zsákomba, rostálgatom... Február van, február, a tavasz ízét, mondd, érzed-e...? (S 5" I 1 3 in 0 1 (0 H» >

Next

/
Oldalképek
Tartalom