Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-26 / 8. szám
lését FÉRFI tenyerébe. Kí- lett az egész múzeumban; szobrok és képek elnémultak , mert FÉRFI olyasmit szán- stni, amit szobor még soha rdre akart borulni a szerelem megnyilatkozása előtt, mely szólt, de mozdulatlansága igyelésre kárhoztatta, csak- nost fájdalmasabb volt, mint rl rezgése úgy fölerősödött, az egyik oldalán egy millimé- Ikedett. FÉRFI énekelve biz- és éneke egyre harsányabbá sgyre röpdösött, FÉRFI pedig így teltek-múltak az órák, aláltusává, a dal pedig voní- - de mindketten kitartottak, dsértettánchoz hasonlított; odáshoz s az énekszóhoz dó s mind hangosabb koppa- k, s csodák csodája, a szobor óbban kilengett, ettel vette észre a felkelő nap át, és minden erejét össze- dezt csöndben figyelte, arcán zésével. Végül a szobor meg- sgyensúlyából, majd elörezu- I FÉRFI nagy csörömpöléssel e, karjai és a feje szerteszét ásón, egészen Nőig, akinek sa korántsem volt olyan biz- a volna, a lökést, s így ő is lúlva, ahogy megvirradt, az itt megdöbbenéssel fedezte tulást. „Valami különös szél- azték be a múzeum leltárába, szobrok alatt egy apró mattak, a márványdarabok kö- agy, amelyik olyan különösen I nem szórták ki a többivel, i folytán FÉRFI és NŐ egy- atalálkozott a baleset zűrza- jyik mintha előrenyúlt volna, i meg akarta volna simogatni ?n valamit, végül, hogy, hogy csolódtak. Az összeütközés :solta őket, hogy szét sem tani a két kezet; sót, úgy i a szobrász ihletéből Így, ; volna meg. ián mindenki elképedt ettől Ihatárbzták, hogy megtartják, látható, abban a teremben, értékesebb műveket őrzik, és , melynek feliratáról hiányzik 'e, országa és az évszám. í ennyi: KEZEK. .YI-NAGY ÁGNES fordítása inek a fiúnak, hogy örüljön i án értelme annak, hogy anítsa? Megingott. A fiú ttrá. csinálnod..." - sóhajtott meg a karót. mindent. Nem volt nehéz, t kiültettek. Fokozatosan k és a lányok, az egész sük, a móka és a nevetés, ízte a fiatalokat, lenézett ages tó lesz, s felnézett majd erdő nő. >lt és fénytelen, a hegyek >lsó szeptemberi nap volt, ink színekben pompáztak, kabnak eszébe jutott az alu és hirtelen elszomoro;tte ki gondolataiból a fiú még mindig a völgyet és ít hamarosan ellepi a söigának?" - kérdezte a fiú. kab. - Győzöm magam.“ a faluból. Emberek közé." ia. - Nekem jó egyedül." „Ha meggondolja magát, ek" - mondta a fiú. nagyobb szomorúság és Felállt. len és elindult lefelé, ammke?" - kiáltotta utána i volt, kerülgette az új fákat toljék. .. - fordult meg nyomban ap. Talán segítesz. Talán sza. SCHMIDT ÉVA fordítása Gennagyij Szemenyihin A törzs épületének bejáratánál már ott állt a homokszínű tábornoki Volga, maga a hadosztályparancsnok pedig repülőzubbonyban, mélyen a homlokába húzott, aranyzsinórral átfont kék szegélyű sapkában figyelmesen nézegette a térképtáskába bedugott térképet, amikor kitárult az ajtó, és a küszöbön - ódivatú, bő blúzban, baszk sapkában - megjelent egy hosszú hajú, magas, sovány ember.- Vavilov csataképfestó - mutatkozott be. A tábornok kurtán bólintott.- Tudom. Már jelentették, hogy jönni fog. Négy percünk van a beszélgetésre: sietek a repülőtérre.- Elég lesz nekünk három is - szólt mosolyogva a festőművész. - A stúdióban megbíztak, hogy a területi Komszomol-értekezletre fessem meg egy fiatal kiváló vadászrepülő portréját. Olyan tetterős és már fiatalkora ellenére is edzett légi harcos kellene...- Aki már ura a szuperszonikus repülőgépnek, ahogy a körzeti lapok írni szokták - kapott a szón nevetve a tábornok. - Nálunk sok ilyen van. Az én pilótáim egytől egyig ilyenek. Nem figyelte még meg, hogy az utóbbi időben egy kicsit megfogyatkoztak a csillagok az égen? Nos hát az én komszomolistáim csenik le őket az éjszakai repüléseken. Igen, igen. Hogy ne veszítsünk időt, így egyezzünk meg: én most elmegyek a repülőtérre, és ideküldöm önnek három legelszántabb legényünket. Azzal a tábornok elhajtatott. A festő fütyö- részve nézegette a szemléltetőeszközöket, amelyekkel tele volt aggatva a hadosztályparancsnok szobája. Húsz perc sem telt bele - kinyílt a barna bőrrel párnázott ajtó, és egy fiatal hadnagyocska azt kérdezte a küszöbről:- ön hívatott? A hadosztályparancsnokunk parancsára megjöttem. Filonyenko hadnagy. Ránéz a festő: szeplős arc, keskeny váll, szinte egészen gyermeki, gödröcskés áll. Hát születhet a vásznon bármi is, ha ilyen modellel akad össze az ember?! Akármilyen pózba állítja is, lehetetlen megragadni benne a leplezett vakmerőség, a keménység és a lelki szépség szembetűnő vonásait. Sóhajtott egyet, és bocsánatkérően azt mondta:- Köszönöm, majd később megkeresem. Az első után megjött a második vadászrepülőgép-vezető, mégpedig - minden jel arra vallott - egyenest repülés után vagy repülésre menet. Rajta túlnyomásos ruha, kezében magassági hermetikus sisak, és valahogy hanyagul, sőt csúnyán tartja. Fakó világoszöld szeme fölött gyéren nőtt szemöldökét mintha tejfellel öntötték volna le.- Skripaljov hadnagy. A tábornok parancsára jöttem...- Este majd megkeresem - mondta kitérően, közbevágva a csataképfestó. A harmadik hadnagy - szétívelő, cigányos szemöldökű, horgas orrú és szinte szorongó- an zavart tekintetű legény - még nagyobb csalódást okozott neki, különösen a még sose borotvált pihe ott, ahol egy igazi hős pilótának már hetyke bajusza lehetne. Vigye el az ördög!- szitkozódott magában a festő. - De hogyhogy mind ilyenek?! Aztán keserű sóhajjal elnézést kért azért, hogy zavarta őket. Egy fél óra múlva az ablak előtt elzúgott egy autó, aztán felpattant az ajtó, és megjelent maga a tábornok; a repüléstől boldogan izgatott volt és rózsásra pirult.- No, hogy tetszenek az én sasaim? Végül is melyiküket választotta?- Sasok?! - kérdezte gúnyosan a festő.- Ugyan hát miféle sasok ezek?! Még azt sem értem, hogy egyáltalán miért adták meg nekik az első osztályú repülőgép-vezető rangot. Hát talán van valami a külsejükben Cskalovból, Kokkinakiból, Gromovból vagy Kozsedubból? Némelyik tizedik osztályos is férfiasabbnak, daliásabbnak hat...- Hát... ahogy gondolja! - robbant ki hirtelen a tábornok. - Másokat nem tudok ajánlani, mert erre a háromra büszke az egész hadosztályunk. Elnézést kérek. A festő, mivel nem talált megfelelő modellt, azzal az érzéssel, hogy csak elfecsérelte, elpocsékolta az idejét, dolgavégezetlenül hazaindult Moszkvába. Eltelt öt év. Egy kora tavaszi reggelen Vavilov csataképfestő, moszkvai lakásából elindulva, kivette a levélszekrényből az újságokat, és a Pravda első oldalán megpillantott egy nagy fényképet. Egy honnan, honnan nem, de mégis igen ismerős arcú fiatalember nézett rá - sapkáján rák formájú pilótajelvény. Vavilov rögtön megismerte a horgas orrot, a szempár fölött szétívelő szemöldököt. A kép alatt a nyomtatott aláírás - űrhajós... Aztán annak a hadnagynak a családneve következett, akinek arcmását nem volt hajlandó megfesteni a művész. Ekkor Vavilov elkeseredve azt gondolta: néha milyen nehéz a jelentéktelen külső mögött megsejteni az erős jellemet. Hát igen, mondta mpgában mentegetőzésképpen, változnak az idők, de ez a legény most már sohasem akar modellt ülni nekem. MAKAI IMRE fordítása Závada BÁNYÁSZOK . Mint vadászok a kövek erejében, úgy hallgatják a bányászok a mélyben: laza tömbök mocorognak, támfák ropognak, víz csobban a válaszfalon túl, elfojtott huzatra a csönd elindul, szenes ütőereken a kezük, s az egész aknát hallhatják-tapinthatják, fejtőkalapáccsal, bányaekékkel, hódítókként bánnak a szénnel, és fönn a kokszolóban a fekete zúzalék lángba robban, szivárvány színözönével. Azért vannak ezek az éji lángok, hogy a fagy ne gyötörje, ne borítsa sötétbe a világot. De munkába vesszük mi is napos teléreinket: szivünk, agyunk bányamélyeit, kőfejtéseit, fáradhatatlan. Akkor lesz ez a föld valóban jó szagú, világos és meleg, ha minden szívből felbukkan a kincs, vagy kiárad a láva s akkor talán a legtündöklőbb éjszaka borul Kladnóra, Ostravára. TANDORI DEZSŐ fordítása Tibor FEBRUÁR Február van, február a tavasz ízét, mondd, érzed-e...? Egy dévaj, kis tündér incselkedik velem, a megláncolt folyó hátán jégtábla roppan, szél dúdol, ifjú vér muzsikál két karomban, s nem boldogság ez, nem is szerelem. Rádiót hallgatok, újságot olvasok napestig, Február: a milíciák dörgő lépte visszhangzik még a csöpp kagylóvá szűkült térbe, olyan kicsi, mégis nagy a világ - hazára lelt a hontalan. Február: hull a hó - sapkára, blúzra, nagykabátra, a Vencel-téri palotákra, fákra. Nem létező jó istenem, be nagy dolog: én garabonciás Sangháj és As között gyalogolok nyári fűben a fáradt Ipoly mentén, s értek a fák, füvek és minden népek nyelvén. Legyen hát, ami van: szabadság - szemem ragyog. Erős kemény inú legény én így vagyok. Vállamra vettem a fiatal köztársaságot, mint csépléskor a bekötött zsákot: Anyám! Hazám! Enyém...! Tizenöt évét vállalom, minden fájdalma, terhe vállamon. Tél van, február, ágaskodnak a zord hegyek, ne sírj, anyám, veled megyek. Veled megyek, veled, parasztgyerek őrölni a malomba. Jó búza, tiszta mag a garaton, ocsú hullott a zsákomba, rostálgatom... Február van, február, a tavasz ízét, mondd, érzed-e...? (S 5" I 1 3 in 0 1 (0 H» >
