Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-26 / 8. szám
A szobor eredetileg egy kastélyban állt, amelyet később iskolává alakítottak át; onnan került a múzeumba, ahol a szakértők nem nagy lelkesedéssel fogadták. A folyosón helyezték el, egy ajtó mellett, talapzatán táblácskával, amely mindössze ennyit árult el a nézőnek: FÉRFI. Csak ennyi, semmi más adat-szó, s ez is éppen azt jelölte meg, amire amúgy is rájön mindenki, még a feliratot sem kell elolvasnia hozzá. A kastélyban vagy hatvan évig állhatott, de erről a múzeumba senki sem tudott, meg arról sem, hogy mi volt a korábbi sorsa. Az is feledésbe merült, amit a palota első tulajdonosa mesélt; története, mely szerint a szobor heves, viharos és szerencsétlen szerelmet lobbantott fel alkotója és a modell között, beleveszett a ház mendemondáiba - akkor a gazda vénségére már bevonult egy öregotthonba, hogy ott fejezze be az életét. A kevésnél is kevesebbet tudtak hát FÉR- Fl-ról, így inkább csak díszítő céllal helyezték el a folyosói ajtó mellé. Már éppen néhány növényt akartak odarakni, amikor az egyik alkalmazott arra gondolt, hogy ott állítsák fel a kertben levő két szobrot. Valójában csak a márványalakok örökös tisztogatásától akart megszabadulni; a két szobor ugyanis idővel a környékbeli madarak kedvenc tanyájává vált. A kertben jó messzire, egymással szemközt álltak; köztük a lombos veranda , amely az épület egyik oldalán húzódott. Az ötletet kezdetben elvetették, mondván, hogy azok a szobrok nincsenek bejegyezve a valódi *Mai kubai elbeszélő művészi alkotások közé, csupán viszonylag jó ízlésre valló, egyszerű munkák. A múzeumon kívül, a kertben maradhatnának továbbra is, amik eddig voltak: szép és nagy díszek a virágok, lombok és szökőkutak között. Viszont bent, bármelyik teremben helyezzék is el őket, szükségképp a kiállítási tárgyak jellegét öltenék, amihez viszont a szükséges „engedély“ is kell, nemcsak a pontos felirat. Végül az egyik tárlatvezetö kapott az alkalmazott javaslatán, és áthidaló megoldást választva indítványozta, hogy helyezzék el a szobrokat a folyosóra a C és D terem közé, mint olyan alkotásokat, melyek másodlagos- ságukkal csak még jobban kiemelik a termekben látható remekműveket. S kiegészítésül még hozzátette, hogy adatok hiányában a szobrok talapzatára csak a FÉRFI és NŐ szavakat kellene írni. így is történt. Ettől a héttől fogva a márványember a folyosó éber őrzője lett ott az ajtó mellett, megosztva a helyet Nővel, aki a folyosó túlsó végén a másik ajtót vigyázta. FÉRFI sohasem látta őt azelőtt, még csak a létezéséről sem tudott, így kezdetben valami kíváncsisággal vegyes megvetéssel figyelte NŐT. Bal válláról hanyagul odavetett tunika omlott alá, egészen combja közepéig, eltakarva egyik keblét s hasának egy részét. Kicsit előredőlt, mintha jobb kezével föl akarna emelni valamit a földről, vagy talán megsimogatni egy alvó gyermeket. Egész teste hajlékony, de ugyanakkor feszes volt; mintha annak a kéznek vágyát akarná betölteni, amely soha nem ér el céljához. A szobrász mintha éppen így akarta volna megörökíteni, csupán a szándékot, a vágyat, az akaratot. A sudár tartású, hibátlanul szép FÉRFI csak mosolygott magában az örök s kényelmetlen meghajlásra ítélt NŐ láttán. Felfuval- kodottságában hangosan kinevette és megvetően csúfolta, olyannyira, hogy végül a termekben levő szobrok és mellszobrok tiltakozásba kezdtek; ettől fogva be kellett érnie annyival, hogy kajánul elmosolyodik, mihelyt a nő rápillant. így,FÉRFI gúnyolódása és NŐ türelme közepette teltek az évek, melyek a két szobor életében csak napoknak számítottak. Ez idő alatt azonban FÉRFI magatartása megváltozott Nővel szembem: kíváncsisága egyre erősödött, megvetése pedig különös érdeklődéssé alakult át, és most már azt akarta volna, hogy NŐ folyton öt nézze. NŐ is észrevette a változást, s még többet pironkodott. Most aztán igazán kényelmetlennek érezte meghajló-feszes testtartását de nem tudott elbújni a másik tekintete elől. Arra volt ítélve, hogy örökre előtte maradjon abban a félmeztelenségben és abban az örök sikertelenségre kárhoztatott testtartásban, mely soha nem teszi lehetővé, hogy elérje azt, ami a lábainál hever. Egy szép napon azután megfoghatatlan, de egyértelmű érzés kerítte hatalmába FÉRFIT, s rájött, hogy szenvedélyesen és fékevesztetten vonzódik Nőhöz. Mikor és hogyan történt7 Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem talált választ. Órületesen szerette NŐt. Elfeledett mindent, amin azelőtt gúnyolódott, az a különös mozdulata most megszépült, a meztelenségét most a gondviselés különös ajándékaként csodálta, a só- várgó kéz pedig kimondhatatlan ajándékok ígéretévé változott. A szerelem rabjaként FÉRFI eszményítette, átváltoztatta, tagadta és elfogadta, kitalálta, feldíszítette, és végül olyan tökéletessé formálta NŐt, amilyenre maga vágyott. Ő pedig tetszelegve, és minden idegszálában reszketve, engedte szeretni magát, hiszen ö is szeretett. Mivel szobrok voltak, szerelmük kimerült egymás szemlélésében, és csak a szellő útján váltottak csókokat. A mellszobrok, szobrok, sót a múzeum festményei is értesültek a „folyosóiak“ emésztő szerelméről és a kezdeti elkerülhetetlen megjegyzések után, mindnyájukat magával sodorta a szerelmesekből sugárzó öröm. Némi idő elteltével azonban FÉRFInak kevés lett a szoborszerelem, és fennhangon kárhoztatta márvány-mozdulatlanságát. Meg akarta csókolni Nőt, nemcsak a fuvallaton keresztül, hanem tulajdon szájával; megérinteni, megsimogatni s férfi módjára szeretni. Ezt az „illetlenséget“ testületileg bírálta a múzeum összes műtárgya, de ö ezzel sem törődött, és napról napra, éjszakáról éjszakára egyre csak zokogott; merev kő voltát panaszolta, és átkot szórt mindenkire. A folyosó másik végén NŐ, szerelmese fájdalma láttán, reszketett a félelemtől, s magát vádolta, hiszen ő okozta e kínokat. így, sírások, kesergések, könyörgések és átko- zódások között, lassan és egyenletesen teltek az évek, melyek FÉRFInak és NŐnek •csak napokat jelentettek; nekik, akik egymással szemben, mindig együtt, de kérlelhetetlen távolságban álltak egymástól. Amikor már minden arra mutatott, hogy a szerelmesek nem menekülhetnek ebből az elviselhetetlen és szörnyű állandóságból, történt valami megfoghatatlan, ami mégis képtelen reményt szült bennük. Egy kis veréb, inkább kíváncsiságból, mint éhségtől hajtva, egy délután berepült a folyosóra, s rátelepedett FÉRFI tenyerére, aki közömbösen tűrte, mivel szerelmesén kívül semmi sem érdekelte. Amikor a kis madár újra felröppent, a kéz megremegett, de olyan észrevétlenül, hogy azt csak FÉRFI érezhette. Könnyű csiklan- dás futott végig a karján, föl a melléig, s noha borongós kedvében volt, elmosolyodott. A veréb az ablak ereszére szállt, és vissza sem tekintve kirepült a kertbe, majd eltűnt. A remegés és a csiklandás azokat az alkalmakat jutatták FÉRFI eszébe, amikor a múzeum alkalmazottai tollal törölgették róla a port, s bár nem akart tovább foglalkozni a dologgal, csak nem tudta kiverni a fejéből. Mintha ennek a látszólag jelentéktelen eseménynek valami sokkal mélyebb jelentése is lett volna. így aztán önkéntelenül is egyre csak gondolkodott, hosszú éveken át, míg egy napon számára addig ismeretlen öröm csillant meg a szemében. Ekkor megszállottként elkezdte hívogatni a kis verebet, amelyik annak idején a tenyerében ült, s amelyikről azóta semmit nem tudott. Éjjel-nappal, hónapokon, éveken át, szüntelenül hívta, félig panaszosan, félig kiabálva. Zajongása a múzeumbeliekből először megrökönyödést, majd visszatetszést, végül csupán sajnálkozást váltott ki A folyosó másik végéből NŐ fájdalommal telve hallgatta, és könnyek nélkül, befelé sírt, amúgy szobor módra. A hír a verebek között csőrről csőrre, szárnyról szárnyra járt mígnem egy délután estszálltakor, visszatért hozzá az a kis veréb, amelyiktől akkor megremegett a karja. FÉRFI pedig csak beszélt, magyarázott neki. Azt mondta, ha szászor,ezerszer, milliószor rászállna a kezére, a remegés kilengéssé válhatna, a kilengés pedig mozgássá, s a keletkezett erő lendületével talán elérhetné a szerelmesét. A kis madarat mélyen meghatotta FÉRFI magyarázata, és hogy ne vesztegesse az időt, rögvest nekilendült, hogy megkezdje ezeregy r sérteties ( a szobrok döbbeneti dékuzott i nem tett. I ilyen páré ráadásul a puszta hogy hely máskor. Éjfélre hogy a tál ternyit me tatta a ver vált. A kis m dalolt, de s a röpdö tássá tor; Igyekezeti a szárny! a talapzat násai is tá valóban e FÉRFI i első fény: szedte. N< a bűvölet I ingott, kibi hant. Az e összetört; gurultak a meghajtó tos, hogy a földre zi Rövid i első alkal föl a nagy vihar..." - Az öss; dárteteme zött pedig szép volt, Furcsa vé egy keze varában, í a másik rr azt az ism nem, öss; úgy össze lehetett vi látszott, rr együtt szü A múze a däPäbtöl, Ettől fogv; amelyben ez az egy a művész A felirat cs A - öreg Jakab alacsony, fehérre meszelt házban r\Z lakott a falu végén, ahol élesen kanyarodott az út, a kertek alatt kezdődött a mező, a végében a meredek, sűrű erdő; a házat félig korhadt fakerítés vette körül, deszkái itt-ott hiányoztak, Jakab kicsi kertjében hagymaágyások, tenyérnyi burgonyatábla. Háza roskadozó; a fehér vakolat omladozott, kilátszott a vályogfal, a tetőcserepeket benőtte a zöld moha, a tető beázott. Jakab házában a két helyiség nedves, sötét és hideg volt; alulról hűtött az agyag, a fekete tetőgerenda sötétített, a falakról mállott a vakolat. Az ablakok piszkosak, kicsik, nagyon kevés fény szűrődött be rajtuk. A ház szinte üres volt. A konyha berendezése vaskályha, rozoga asztal két székkel, repedezett konyhaszekrény, ütött-kopott polc a vizeskannának, a szobában két ágy, szekrény és fehérneműsláda; a fát kikezdte a szú, és Jakab éjszakánként hallgatta, milyen fáradhatatlanul rágcsálja a deszkákat. Jakab keveset tartózkodott a házban, legszívesebben kint üldögélt a pádon. A kis dombról látta az elhagyatott falut egészen a töltésig, az építkezésig, ahonnan idehallatszott a gépek tompa zúgása, este felgyulladtak a reflektorok éles fényei. A falu üres volt, a kis házakban nem volt élet, megfeketedtek, elfelejtődtek; szomorú látvány volt mindez. A kanyargós utcácskák csendesek, néptelenek, a kertben elburjánzott a gaz, a kémények nem füstölögtek; csak időnként látott egy eltévedt kutyát vagy megvadult macskát, ahogy nesztelenül átszaladtak az úton és eltűntek a házak között. Jakab volt a falu utolsó lakója. A többieket elköltöztették a közeli városba, ahol új lakást kaptak és új munkahelyet kerestek: a falut hamarosan elárasztják vízzel, helyén duzzasztó- gát lesz. Jakab volt az utolsó ebből a régi világból, mint egy pont a túl hosszú mondat végén. Nem akart elmenni innen, és kijelentette, ott hal meg, ahol élt. Nem tudta elképzelni a városi életet; ezért a házában maradt, hiába jártak a nyakára a mérnökök és hivatalnokok, csökönyös volt. Amíg nem kezdik engedni a vizet, addig hagyják békén. Hagyták őt. A pádon ült, tekintete végigjárt a völgyön, nézegette az ismert házakat, utcákat, kerteket. Valamikor a falu már kora reggel feléledt: az emberek indultak a mezőre, befogtak a lajtorjás szekérbe, a pásztor kihajtotta a teheneket és a juhokat. Most a falu vár, amíg elárasztják vízzel. Jakabnak nincs mit csinálnia, egész életében a szántóföldön gürcölt, és most az az érzése, hogy teljesen felesleges: az ember értékét az adja meg, hogy szükségét érzi a munkának. Időnként fát aprít, ezt ölbe rakja, végigjárja a kertet, felássa, tesz-vesz a ház körül. Legtöbbet azonban a pádon üldögél, pipázgat és a völgyet szemléli. A távolban kanyarodik az út, az autók úgy vonulnak, mint a bogarak; kavicsot és cementet hordanak a vízduzzasztóhoz, amely elnyeli az egész völgyet. Egyszer csak úgy tűnt föl, hogy a faluban valami mozog. Figyelmesen nézett a házak felé és észrevette, hogy valaki kerékpáron kacskaringózik a házak között s az utat keresi. Jakabnak jó szeme volt, látta, hogy egy fiatal fiú jön. Lassan haladt, mintha a kihalt, elhagyatott falut csodálná. Jakab házához közeledett, habár még nem láthatta őt. A kerékpárhoz valamilyen vesszöfélé- ket erősített. Jakabnak úgy tűnt föl, hogy azok facsemeték. Jakab merengve megsimogatta szakállát, kivette a zsebéből a dohányosszelencéjét, a dohányt szétmorzsolta az ujjai között, betekerte a papírba és nyelvével leragasztotta. Aztán megsodorta és rágyújtott. A dohány erős és csípős volt. A sarkon feltűnt a fiú a kerékpáron, facsemetéket vitt magával. Ahogy észrevette az öreg Jakabot, meghökkent. „Hé, apó - kiáltotta végül. - Mit csinál itt?“ „Én itt lakom - mormolta Jakab, s a cigarettát ki sem vette a szájából. - Mit keresel itt te?“ „Itt lakik? — csodálkozott a fiú. - Hiszen ezt itt alárasztják vízzel. Ezeket a fákat megyek kiültetni. Oda, fel - mutatott a meredekre. - Társadalmi munkában“ - magyarázta. „Kiültetni“ - motyogott Jakab. Nem szerette, ha zaklatják. Minek? Kinek? „Pár év múlva erdő lesz belőlük. Itt lesz a tó, s ott az erdő. Szép lesz!“ Jakab arra gondolt, hogy pár év múlva ő már rég a földben fog pihenni. Amiről a fiú beszélt, az nem érdekelte, nem érintette már. „Csak menj - mondta ingerülten. - Ültesd ki a fáidat.“ A fiú felnézett a dombra és úgy rémlett, mintha valamin gondolkodna. „Apó - mondta kis idő múltán. - Mi lenne, ha segítene nekem? Még sosem ültettem fát.“ Jakab rásandított a fiúra. „Hagyj nekem békét - vetette oda -, én már öreg vagyok. Eleget dolgoztam életemben. Fiatal vagy, segíts magadon.“ „Ugyan, apó - mosolygott a fiú. - Nem is olyan öreg. Sok tapasztalata van. Mutassa meg, hogyan kell csinálni, aztán mindent magam elvégzek. Jó?“ „Hagyj békén!“ - Jakab lenézett a völgybe, lelki szemével látta az egykori falut, egész nehéz életét. A fiú felült a kerékpárra. „Ahogy gondolja, - mondta. - Nem akartam megharagítani.“ - Elindult. Jakab egy pillanatig nézte a hátát, a facsemetéket. Kiköpte a cigarettát, rátaposott. „Várj! - kiáltott a fiú után, és bement a házba. Magára vette kopott kabátját, fogta a kiskapát és a karót. - Na, gyere - mondta. - Megmutatom, hogyan kell csinálni.“ Az úton nem beszélgettek. A fiú tolta a kerékpárt és fütyörészett. Körös-körül földkupacok. A hegyoldalon csak a fatönkök, letört faágak és kiszáradt málnabokrok maradtak. „Elsőnek érkeztünk - mondta a fiú, és lerakta a facsemetéket - El is kezdhetjük“. Jakabnak nem volt kedve társalogni. Arra gondolt, hogy olyan munkába fog, amiből már neki nem lesz öröme, csak másoknak. Egyszeriben tudasította, hogy tulajdonképpen egész életében mindent másoknak csinált, neki arra sem maradt ideje, hogy örüljön. így LUBOŐ JURÍK m UTAi (á ^IPPTPMRPUS MÁD öregedett meg. Lesz ide munkájának? Van egy Jakab még valamire r azonban reménykedve i „Akkor hát figyelj, így fel, és kezébe vette a ki A fiú egykettőre megé Hamarosan egy egész érkeztek egymás után i hegyoldalt betöltötte cse' Jakab leült egy fatönkn a völgybe, ahol a mes a domboldalra, ahol egy Sötétedett. A nap nac sötétkék fényben úsztak közelgett az ősz, a levele a föld hideget árasztotl üres, puszta szoba, a né dott, hogy oly egyedül v; „Mi van, apó? - zökl hangja. - Pihenget?“ „Látod. Pihenek.“ „Segített nekünk!“ Jakab elmosolyodott. „Szóra sem érdemes a hegyeket nézte, amel tétség. „Hogyan háláljuk mec „Nem kell - dünnyögt „El kellene mennie at „Hagyj békén - veteti Némán nézték a völg szóljon! Akkor majd én s Jakab hallgatott. Eg^ magányosság lett úrrá r< „Megyek“ - mondta I „Igazán nincs sgükséf a fiú. Jakab már a lejtő köze és vigyázott, nehogy me „Semmire - felelte. - a fiú felé. - Gyere el f mégiscsak elköltözöm." Aztán már nem nézet
