Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-19 / 7. szám
ERDEKEK ES ERDEKELLENTETEK Az első nemzetközi leszerelési konferencia tanulságai Ma, amikor különböző hatósugarú rakéták és az emberi elme más, hasonlóan pusztító erejű találmányainak korszakát éljük, amikor a katonai arzenálokban felhalmozott fegyverek az egész emberiséget fenyegető veszéllyé váltak, és a fegyverkezési versenyek gyűrűi egyre nagyobb válságba sodorják világunk politikai és gazdasági életét, még mindig érdekes - és tanulságos - visszapillantani egy ötven évvel ezelőtti nemzetközi konferenciára, amely az akkori Népszövetség Tanácsának kezdeményezéséből, hatévi előkészítő munka után, 1932 februárjában ült össze, hogy megvitassa a leszerelés, esetleg a fegyverzetkorlátozás lehetőségeit. A leszerelés mint a nemzetközi béke fenntartásának egyik fő követelménye a Népszövetség Alapokmányában is szerepelt (8. cikkely). A nagy világgazdasági válság tetőzött. A Szovjetunió gazdasági sikereiről és megerősödéséről szóltak a hírek. Olaszországban Mussolini parancsolt, Németországban Hitler készült a hatalomátvételre, Távol-Keleten pedig Japán tört be Kína északkeleti részébe, s mind nagyobb területet tartott megszállva. S az előkészületek hat éve alatt a legnagyobb imperialista hatalmak katonai költségvetése huszonhét százalékkal növekedett. A versailles-i békeszerződések alapján katonai erejében korlátozott és az amerikai dollárinjekciókkal gazdaságilag megerősített Németország „fegyverkezési egyenjogúságra“ törekedett. A konferencia előzményeihez tartozik, hogy a Szovjetunió már az 1922. évi genovai gazdasági és pénzügyi konferencián javaslatot tett az általános leszerelésre, sőt az állandó hadseregek megszüntetésére is. A konferencia minden résztvevőjének érdekében állt létrejötte, de míg a Szovjetunió érdeke egy konstruktív jellegű konferencia volt, amelynek eredménye az általános és teljes leszerelésre vonatkozó végleges szerződés tető alá hozása - illetve a háború fenyegető veszélyének elhárítása - lett volna, az imperialista államok ezt a konferenciát is agresszív, háborús törekvéseik szolgálatába akarták állítani. Egyoldalú előnyökre törekedtek, és érdekelve csupán abban voltak, hogy minden más állam veszítsen katonai erejéből, míg ők maguk már ebből, a háborút megelőző „ütközetből“ is győztesként és megerősödve kerüljenek ki. Lényegében az egész leszerelési konferenciára jellemzők voltak a résztvevők között fennálló, kibékíthetetlen és - a világ újrafelosztására irányuló kísérletek, valamint a gazdasági forrásokért folyó harc következtében - egyre inkább elmélyülő ellentétek. A tárgyalások sem any- nyira a leszerelés, mint inkább a különböző hatalmak „erőegyensúlyának“ kérdéscsoportja körül folytak, miközben minden nagyhatalom a saját érdekeinek szempontjából értelmezte és magyarázta az erőegyensúly fogalmát. A konferencia legfontosabb résztvevői önnálló „leszerelési“ tervezetekkel álltak elő. így Franciaország, amelynek rendkívül erős pozíciói voltak a Népszövetségben, azt javasolta, hogy a nemzeti haderők legfontosabb fegyvernemeit rendeljék a Népszövetség jogköre alá és a háború megkadályozására hozzanak létre nemzetközi rendfenntartó erőket. (A Szovjetunió abban az időben még nem volt tagja a Népszövetségnek, s így a francia javaslat elsősorban ellene irányult. Elképzelésük szerint ugyanis a Szovjetuniónak a legkisebb beleszólásra sem lett volna lehetősége a haderők felhasználásának kérdésébe.) Ezt a javaslatot főleg a Franciaországtól gazdaságilag függő államok- Belgium, Csehszlovákia és Lengyel- ország - támogatták. A német javaslat a fegyverkezés egyenjogúságát akarta biztosítani Németország számára a fegyverkezés korlátozásának leple alatt. ,,A német nemzet egyenlő jogokat és egyenlő biztonságot követel minden nemzet számára“ - jelentette ki Brüning, a német küldöttség vezetője. Nagy-Britannia azt javasolta, hogy semmisítsék meg a tengeralattjárókat, a vegyi fegyvereket, szüntessék meg az általános hadkötelezettséget és alakítsanak egy állandó bizottságot a fegyverkezés ellenőrzésére. Ezt a javaslatot, amely természetesen főleg Anglia érdekeit szolgálta, támogatta az USA, mivel az 1930- ban kötött londoni egyezményben már biztosította haditengerészeti fölényét a szigetországgal szemben. A szovjet javaslat, amelyet Litvinov külügyi népbiztos adott elő, a háború megakadályozására, illetve következményeinek mérséklésére irányult. Még a konferencia kezdetén előterjesztettek egy határozat-tervezetet, amely meghatározta volna a konferencia további munkájának irányvonalát és céljait, t. i. az általános és teljes leszerelést. A tervezetet viszont (mivel csak Törökország, Irán és Németország támogatta) elutasították, annak ellenére, hogy az egész világ közvéleményében nagy visszhangot keltett. Támogatására biztatott és szólított fel Bertrand Russei és Albert Einstein is. E. Hoover, az USA elnöke javaslatának- mely az 1932-es választási kampányá-* nak szerves része volt - legfontosabb elemei (a tankok és bombázó repülőgépek megsemmisítése, a vegyi háború betiltása, a hadihajók, repülögép-anyahajók, cirkálók, torpedórombolók, tengeralattjárók számának, illetve térfogatának csökkentése) érzékenyen sértette volna a vezető európai államok katonai erejét, viszont az USA katonai érdekeit csak kis mértékben érintette volna. Elfogadása mégis jelentős lépés lett volna a fegyverzetkorlátozás ügyében. A Szovjetunió ezért Hoover elnök javaslatát feldolgozta, de a konferencia résztvevői közül á szavazás során csak négyen szavaztak a kidolgozott javaslat elfogadása mellett. Ami meglepő volt (?): az USA képviselője is ellene szavazott. Ezek után az újabb javaslat-tervezetet a csehszlovák külügyminiszter, Eduard Benes dolgozta ki - Allan Dulles-szel és az angol Cadogannal folytatott - hosszas kulisszák mögötti tárgyalások eredményeképpen. A konferencia második szakaszának elején a francia kormány javaslatáról folyt a vita. Németország időközben az USA nyomására elérte fegyverkezési egyenjogúságának elismerését, amelyre a „nemzeti büszkeség“ és a „nemzetközi igazság“ nevében tartott igényt a versailles-i békeszerződésekben vállalt kötelezettségeivel ellentétben. A francia tervezet a fennálló helyzetet akarta tartósítani Európában, természetesen Francia- ország hegemóniája alatt. Bonyolult biztonsági garanciák rendszerét tartalmazta, amely háromhónapos általános hadkötelezettségen alapult. Említést tett ismét a nemzetközi fegyveres erők megalakításáról, de nem szólt a gyarmati hadseregekről. így a terv érzékenyen érintette a gyarmattal nem rendelkező országokat, ezek közt elsősorban a Szovjetuniót és Németországot, mivel a gyarmattartó államoknak lehetővé tette volna egy erős és állandó hadsereg fenntartását Európa határain kívül. A szovjet küldöttség ezúttal az agresz- szió meghatározásának elfogadását akarta elérni a konferencián. A fegyveres agressziót a nemzetközi jog évezredeken át a nemzetközi viták elintézésének és a külpolitikai célkitűzések elérésének bármely esetben felhasználható eszközének tekintette. A Nép- szövetség Alapokmánya sem tiltotta el teljes egészében a háborút. A háború veszélyének elhárítása terén jelentős lépés volt az 1928. évi párizsi szerződés (Briand-Kellog paktum) megkötése, melynek értelmében a szerződő felek lemondtak a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről. A Briand-Kellog paktum azonban ugyanúgy, ahogy az ag- resszorral szemben alkalmazható intézkedések körét nem határozta meg, nyitva hagyta azt a kérdést is, mit kell érteni az agresszió fogalma alatt. A Szovjetunió javaslata ennek a meghatározásnak pótlását szolgálta. A javaslat jelentőségét növelte az a körülmény is, hogy nem korlátozódott csupán az agresszió fogalmát kimerítő tényállások felsorolására, de kifejezetten szólt arról js, hogy az agressziót nem igazolhatja semmiféle gazdasági, katonai, politikai vagy más jellegű megfontolás sem. Ez minden támadó jellegű cselekmény abszolút tilalmát jelentette. Megegyezést viszont - főleg Anthony Eden, a későbbi angol miniszterelnök ellenkezése miatt - ebben a tárgyban sem ért el a konferencia. A szovjet küldöttségnek ugyanakkor kétoldalú tárgyalásokon sikerült elérnie, hogy az agresszió meghatározásáról szóló nemzetközi egyezményt tíz - a Szovjetunióval határos - ország képviselői mégis aláírták (többek közt Csehszlovákia is), s így a javaslat az imperialista hatalmak szándéka ellenére is hatályos nemzetközi szerződés részévé vált. Ez volt a konferencia egyetlen kézzel fogható eredménye. A Szovjetunió következetes harcát a leszerelésért és a béke megerősítéséért a következő évtizedek során is folytatta. Az imperializmus a fasizmus felett aratott szovjet győzelem és a világ forradalmi megújhodása következtében elvesztette döntő befolyását a nemzetközi fejlődésre. Kialakult a szocialista világ- rendszer, a nemzeti felszabadító mozgalom megszüntette a gyarmatokat, a világ forradalmi és haladó erői erre támaszkodva szervezetten és világméretben lépnek fel az imperializmus ellen és a béke védelmében. Az erőviszonyok megváltoztak a szocializmus javára, amely a történelmi kezdeményezést véglegesen kezébe ragadta. Az imperializmus számára lehetetlenné vált a kialakult katonai erőegyensúlyt felborítani. Mindezek az alapvető változások akadályozzák a nemzetközi imperializmust abban, hogy háborús eszközöket használjon fel politikai céljainak megvalósítására, és hozzásegítették a Szovjetuniót és a szocialista közösség országait ahhoz, hogy bizonyos sikereket érjenek el a fegyverzetkorlátozás terén (pl. a bakteriológiai fegyverek és az atomrobbantás betiltását), s hogy az agresszió meghatározását az 1970-es években rögzítették egy sokoldalú nemzetközi szerződésben is. Az SZKP XXVI. kongresszusán elfogadott külpolitikai irányelvek, amelyek a jelenlegi erőviszonyokból indulnak ki, megértésre és hathatós támogatásra találtak a szocialista országokban és a világ forradalmi és demokratikus erőinél. A nemzetközi enyhülést és a viták békés elintézését, rendezését szolgáló szovjet javaslatok időszerűsége vitathatatlan a fegyverkezés híveinek a javaslatok jelentőségét lekicsinylő vagy elutasító magatartása ellenére is. FEKETE MARIAN Új év - régi mese. Egyelőre semmi jele annak, hogy amerikai politikai körökben bármilyen hajlandóságot mutatnának egy, a realitásokat figyelembe vevő politikai irányvonal kialakítására. A tengerentúli politikusok megnyilatkozásai, köztük Reagannek, az elnöki posztra való beiktatása évfordulója alkalmából elmondott beszéde nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a „szovjet katonai fölény“, a „szovjet fenyegetés“ mítoszának változatlan hangnemben való hangoztatása továbbra is az Egyesült Államok politikájának vezérmotívuma marad. A lengyel- országi események körül keltett hisztéria - mint a TASZSZ kommentárja rámutatott - nagyrészt szintén ennek a tételnek az igazát próbálja alátámasztani, s végső soron a közepes hatósugarú nukleáris fegyverekről folytatandó tárgyalások megtorpedózásához készíti elő a talajt. Ilyen körülmények között nagy feltűnést keltett a szovjet honvédelmi minisztérium szakértői által összeállított, s a napokban egyidejűleg hat nyelven közzétett könyv, amely konkrét adatokkal - felhasználva az amerikaiak által is közzétett adatokat - alátámasztva ad frappáns választ a kérdésre: mi is a valós helyzet a sokat hangoztatott szovjet katonai fölénnyel kapcsolatban? A Honnan fenyegetik a békét? című könyv szerzői emlékeztetik az olvasót arra, hogy A Szovjetunió katonai ereje című brosúra, amely néhány hónappal ezelőtt jelent meg Amerikában, egyenesen arra irányul, hogy megzavarja a közvéleményt, elsősorban a nyugat-európai lakosságot az állítólagos szovjet katonai fölény hangoztatásával és meggyőzze arról, hogy elkerülhetetlenül növelni kell az USA és a NATO katonái erejét. ÚJ SZÚ 5 A könyvet szovjet katonai szakértők készítették az illetékes szervek megbízásából. Olyan tényeket és összehasonlítható adatokat tartalmaz - amelyek lehetőséget nyújtanak az olvasónak objektív kép kialakításához: miből tevődik össze, és valójában milyen is a katonai erőviszony Kelet és Nyugat között. Az alábbi adatokból például kiderül, hogy az új típusú fegyverrendszerek létrehozását az egész hátború utáni időszakban mindig az USA kezdeményezte, és kezdeményezi ma is. Nukleáris fegyver létrehozása az USA-ban: a negyvenes évek végén, a Szovjetunióban: az ötvenes évek elején; interkontinentális stratégiai bombázók megépítése az USA-ban: az 50-es évek közepén, a Szovjetunióban: az 50-es évek végén; atommeghajtású repülögép- anyahajók vízre bocsátása az USA-ban: a 60-as évek elején, a Szovjetuniónak nincs ilyen... és így tovább. A könyv adatokat közöl arról is, hogy ki volt a kezdeményező az atommeghajtású, rakétahordozó tengeralattjáHonnan fenyegetik a békét? rók, ballisztikus rakéták és azok nukleáris töltetei számának növelésében. 1960: USA - 3 tengeralattjáró, 48 hordozórakéta, ugyanannyi töltet; a Szovjetuniónak még nincs; 1976: USA - 41 - 656 - 1152, Szovjetunió - 2 - 32 - 32; 1970: USA - 41 - 656 - 2048, Szovjetunió - 20 - 316 -316; 1981: USA - 40 - 648 - 5280, Szovjetunió - 62 - 950 - 2000. Adatok bizonyítják azt is, hogy alaptalan az a tézis, miszerint az USA és a NATO katonai téren elmarad a Szovjetuniótól és a Varsói Szerződéstől. Miután a szerzők bírálják a Szovjetunió hadseregének hamis és elfogult nyugati értékelését, rengeteg ellenőrzött tényt közölnek az USA fegyveres erőiről. Ezek már most, békeidőben is messze ,,túlnőnek" az ország határain, és összetételükből, szervezetükből és számukból Ítélve egyáltalán nem védelmi jellegűek. Az amerikai hadsereg létszáma: 2 949 000 fő, ebből a szárazföldi csapatoknál 1 378 000, a légierőnél 723 000, a haditengerészetnél a tengerészgyalogossággal együtt 848 000 fő szolgál, a szervezett tartalék 885 000. Amerikai földön 2 133 300, Európában 335 200, acsen- des-óciáni zónában 465 000, Közép- és Dél-Amerikában pedig 13 500 főnyi az állomány. Stratégiai támadó erők: 1701 rakétakilövő rendszer, illetve berendezés, 637 stratégiai bombázó és 40 nukleáris tejjel ellátott rakétával felszerelt atommeghajtású tengeralattjáró. Szárazföldi erők: 24 szárazföldi hadosztály, 40 külön brigád és ezred. Légierő: 8734 repülőgép a stratégiai bombázók kivételével, ebből 4435 harcigép. Tengerészet: 386 repülőgép és helikopter, valamint 4 tengerészgyalogos hadosztály. A továbbiakban számszerű és reális adatok alapján hasonlítja össze a könyv a két oldal nukleáris stratégiai erejét és a közepes hatósugarú nukleáris eszközöket. Végezetül konkrét tényeket közölnek a szerzők a Szovjetunió és az USA kormányainak kapcsolatáról, valamint a két nagyhatalom katonai szembenállásáról, nézőpontjukról a fegyverkorlátozási és csökkentési tárgyalásokkal kapcsolatban. A könyv a hiteles szovjet adatok mellett felhasználja a londoni stratégiai kutatóintézet anyagait, valamint a hivatalos amerikai forrásokat. A Szovjetunióban remélik - írják a könyv befejezésében a szerzők -, hogy azok, akik meghatározzák az USA politikáját, képesek reálisan értékelni a helyzetet a népek felelőtlen ijesztgetése, a kitalált szovjet katonai fenyegetés meséinek feltalálása helyett. A nyugati társadalom pedig tisztázhatja, honnan is indul ki valójában a veszélyeztető háborús fenyegetőzés. (Ország-Világ) 1982. II. 19.
