Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-08 / 1. szám

SZÁNTÓ GYÖRGY 6’——n AUTÓSOK k—J MOTOROSOK A tél a legtapasztaltabb gépko­csivezetőket is próbára teszi, a kezdők számára pedig igazi vizsgaidőszakot jelent a rendkívüli helyzetekre való felkészültségből. A téli időszakban a hidegindítás és a jeges, behavazott utakon való közlekedés okozza a legtöbb gon­dot a gépkocsivezetőknek. A tél azonban egyéb meglepetésekkel is szolgálhat, de a gépkocsik kö­rültekintő felkészítésével számos problémát megelőzhetünk és sok bosszúságot elkerülhetünk. Ez kü­lönösen azokra a járművekre vo­natkozik, akik a szabad ég alatt garázsolnak. A biztonságos téli üzemeltetés alapvető feltétele a gépkocsi egyes berendezéseinek kifogásta­lan műszaki állapota, különös te­kintettel a futóműre, a fékrend­szerre, az erőátviteli és a villamos berendezésre. Ha az ősz folya­mán nem jutottunk hozzá, hogy alapos műszaki ellenőrzést vé­geztessünk az autónkon, s kijavít­tassuk az esetleges hibákat, erre a tél első fele a legjobb időszak. A gumiabroncsokat is ilyenkor cél­szerű felcserélni újakra, vagy újonnan futózottakra. Az új gumi­abroncs kedvező tulajdonságait azzal is fokozhatjuk, ha a kereke­ket téli időszakban az előírtnál valamivel (kb. 0,3 atmoszférával) keményebbre fújjuk. így a farolás is hamarább észlelhető, s hatáso­sabban védekezhetünk ellene. A hidegindítás A gyújtógyertyák, az akkumulá­tor és a gyújtóberendezés állapo­ta, valamint az, hogy a dugattyú­gyűrűk jól tömítik-e még a hen­gert, leginkább a hidegindításnál mutatkozik meg. Ha mindez kifo­gástalan állapotban van, a motor hideg indítása nem okozhat prob­lémát. Ám arra is gondolni kell, hogy a motorolaj a hideg hatására besűrűsödik, s a motor forgó ré­szeit szinte egybetapasztja. Ez a körülmény nagy megterhelést okoz mind az akkumulátor, mind az indítómotor számára, főleg ak­kor, ha a kocsit több mint egy hétig nem üzemeltettük. Ezért az indí­tásnál nagyon körültekintően kell eljárnunk. Ilyenkor az üzemanyag-szivaty- tyú kézi karjának a mozgatásával először feltöltjük benzinnel a por­lasztó úszóházát, majd körülbelül három másodpercig átforgatjuk a motort az indítómotor segítségé­vel. Amelyik gépkocsinál mód van rá, ezt a műveletet ajánlatosabb kézi forgatókarral elvégezni. Ez­után mintegy 20 másodpercig vá­runk, majd kétszer-háromszor erőteljesen benyomjuk a gázpe­dált. Ezután kihúzzuk a szívatót (miközbez a lábunk már nincs a gázpedálon),, bal lábbal be­nyomjuk a tengelykapcsoló pedált, s a kulcsot indító helyzetbe for­dítjuk. Az indítómotort ne működ­tessük öt-hat másodpercnél tovább. Ha a motor nem indult be, várjunk legalább tíz másodpercig, majd újból ismételgessük az indí­tást. Ha többször kell ismételni az indítást, hagyjunk nagyobb, mint­egy félperces szüneteket, hogy az akkumulátor pihenhessen. Az is­métléseknél azonban már nem szabad nyomkodni a gázpedált, mert így túl sok üzemanyag kerül­het az égéstérbe, ami a gyújtó- gyertyák átnedvesedését okoz­hatja, s ezen gyakran csak a gyer­tyák kiszerelésével és megtisztítá­sával segíthetünk. Az indításnál a tengelykapcsoló pedált általában csak a négyüte­mű motoroknál szükséges be­nyomni. Egyes gépkocsiknál ugyanis (pl. a Trabantnál) a hajtó­mű megforgatása kisebb ellenál­lást fejt ki, mint a kioldószerkezet grafitgyűrűje. Az első méterek Ha a motor beindult, nem szük­séges kivárni, amíg üresjáratban felmelegszik az optimálisát meg­közelítő hőmérsékletre. Inkább az idővel és az üzemanyaggal való takarékoskodást kell megfelelő összhangba hozni a motor kímélé­sével. Ez elsősorban azt jelenti, hogy amikor a motor már reagál a gázpedál benyomására, a szíva­tót legalább félig visszaengedjük. Teljesen kihúzott szívatóval ugyanis nemcsak sok üzemanya­got fogyasztunk, hanem a dús ke­verék a kopásgátló olajréteget is leoldja a hengerfalakról. Erre külö­nösen télen kell ügyelni, mert a dugattyúk sokkal gyorsabban melegednek fel, mint a hengerek, s az egyenlőtlen kitágulás követ­keztében a dugattyúgyűrűk és a hengerfalak gyorsabban kop­nak. Egyes Szovjetunióban vég­zett kutatások szerint a motor fel- melegedése -18°C-ról üzemi hő­mérsékletre ugyanolyan elhasz­nálódással jár, mint 210 kilométe­res utazás felmelegedett motorral. A motor felmelegedését meggyor­síthatjuk, ha a hűtőrács elé megfe­lelő hőszigetelő réteget helye­zünk, s azzal is, ha csak akkor engedjük a motorban felmelege­dett vizet a belső fűtési rendszer hőcserélőjébe, amikor már elértük az optimális üzemi hőmérsékletet. Természetesen arra is ügyelni kell, hogy jól működik-e a ter­mosztát. Ha a motor a gázpedál benyo­mására jól reagál, azonnal indul­hatunk. Az első sebességi foko­zatban igyekszünk minél alacso­nyabb fordulatszámmal haladni, s ugyanígy járunk el a magasabb sebességi fokozatok bekapcsolá­sánál. Körülbelül egy percnyi út után a szívatót teljesen vissza­nyomjuk, s ha véletlenül, például egy útkereszteződésben meg kell állnunk, s a motor még nem elég meleg, inkább egy kicsit kihúzzuk, de indulás után azonnal vissza­nyomjuk. Az „átpörgés“ ellenszerei Előfordulhat, hogy a motor nor­málisan működik, mégsem tudunk elindulni, mert a kerekek nem tud­nak megkapaszkodni a hóréteggel borított, jeges úton. Ezt a helyzetet azzal is megelőzhetjük, ha mindig megfigyeljük, hogy hol állunk meg, illetve milyen terepen hagyjuk a kocsinkat a legközelebbi indulá­sig. A tapasztalt gépkocsivezető először úgy próbál indulni ilyen helyzetben, hogy csaknem üresjá­rati fordulatszámmál kapcsolja be az első sebességet, s nagyon óvatosan, lassan engedi műkö­désbe a tengelykapcsolót, lénye­gében csak akkor veszi le a lábát a pedálról, amikor a kocsi már halad. Ha ez sem segít, akkor a segédeszközökhöz kell folya­modni. Elővesszük a csomagtar­tóból a téli időre előkészített lapá­tot, a két kb. 70x10 cm méretű deszkát, valamint a zsákocska ho­mokot, a rongyokat, s munkához látunk. Ha a kerék jeges gödörben áll, az emelőre is szükségünk le­het, hogy a deszkát a kerék alá helyezhessük. Legnagyobb veszély a farolás A gépkocsivezetőket általában nem az út állapota, hanem az első - és szerencsésen átvészelt - fa­rolás figyelmezteti az óvatosabb hajtásra. A jeges és a behavazott úton ez igen gyakori jelenség, ezért nagyon célszerű a helyes védekezés előzetes begyakorlá­sa. A Honvédelmi Szövetség autóiskolái ebből a célból újabban rövid oktatásokat is szerveznek. A „farolás“ esetei közé tartozik az is, amikor a kocsi a csúszós úton nem veszi be a kanyart. Erre úgy kell reagálni, hogy az első kerekeket még jobban a kívánt irányba fordítjuk, s levesszük a gázt. Gyakoribb eset azonban a hátsó kerekek farolása, ami fő­leg fékezésnél fordul elő. Ezzel szemben úgy védekezhetünk, hogy az első kerekeket a farolás irányába elfordítjuk, éspedig a ta­rolás mértékének megfelelő arányban. Ha kiegyenlítődött a fa­rolás, az első kerekeket azonnal vissza kell állítani az eredeti irány­ba. E művelet hatására ellentétes irányú farolás is bekövetkezhet, erre ugyanúgy reagálunk, mind az elsőnél. Ez azt jelenti, hogy na­gyon ügyesen kell bánnunk a kor­mánnyal, ha tarolásnál az úton akarunk maradni. Közben fékezni sem szabad, mert ez a farolás mértékét növeli, s megnehezíti a helyzet konszolidálását. Óvatos hajtással természetesen a farolás is megelőzhető. Ez első­sorban a gázpedál, a tengelykap­csoló és a fékek kezelésére vonat­kozik. Meg kell tanulni a sebes­ségváltást a motor közepes fordu­latszáma mellett. A tengelykap­csoló kioldása éppolyan határo­zottan végezhető, mint máskor, de sokkal lassabban és több érzéssel kell visszaengedni. A sebbességet szigorúan az útviszonyok szerint kell megválasztani. Különösen nagy problémát okozhat az úttest­re fagyott ónos eső, főleg lejtőkön. Ilyenkor a sebbességet 40 km/ó alá kell csökkenteni, s az is előfor­dulhat, hogy csak „lépésben“ ha­ladhatunk tovább. Egyéb meglepetések Az ónos eső, illetve az utána következő lehűlés az autón is kel­lemetlenségeket okozhat, ha az utcán, vagy az udvarban garázso- lunk. Befagyhat például az ajtózár, s nem tudunk bejutni a kocsiba. Ezt úgy kerülhetjük el, ha előzőleg egy kevés szilikonolajat csöpögte- tünk a zárba. Egyúttal az ajtók és az ablakok gumitömítéseit is cél­szerű vékonyan bekenni glice­rinnel. Az úton is érhetnek kellemetlen meglepetések, például leküzdhe­tetlen hófúvások. Előfordulhat, hogy több órán át kell várni, amíg a hóeke megérkezik, s tovább folytathatjuk az utat. Ilyenkor bi­zony nagyon jó, ha elővehetjük a höpalackban előkészített meleg teát, s lábunkat, törzsünket jó me­leg pokrócba csavarhatjuk. Ter­mészetesen az előírt felszerelés között a vontatókötél és a zseb­lámpa se hiányozzon, s ha hosz- szú úton vagyunk, az üzemanyag- tartályban mindig legyen elég tar­talék. (—ai). AZ ÉLET ÉS HALÁL KÖZT A halálos áldozatok össz-számának kb. kétharmada, esetleg fele is feltehetőleg megmenthető lenne, ha legalább a balesetek, a sérülés elszenvedése nyomán kedvezően alakulnának a körül­mények. Ezek alakulásánál is az emberi tényezőnek jut döntő szerep: elsősorban, ha a baleset részesei és véletlen tanúi ismerik, s gyorsan és ismereteiknek megfelelően végre is hajtják az életmentés teendőit, s idejében gondoskodnak az orvosi gyorssegély (mentő) szolgálat kiértesítéséről is. Az elsősegély minőségétől nagyban függ a sérült életben maradása. Az áldozatok közül sokan azért nem maradnak életben, mert halottnak látszanak és a szemlélődő emberek már felesleges erőfeszítésnek tartják ily esetben az elsősegélyt. Pedig senkit nem szabad menthetetlennek tekintenünk, amíg az áldozat testén meg nem állapíthatók a halál biztos jelei vagy oly baleseti sérülések, amelyek lehetetlenné teszik a további életet. Ha a halottnak tetsző sérült nyaki verőerét tapintva nem érzünk lüktetést, továbbá ha a sérült szemhéját felhúzzuk s kitágult szembogara nem szűkül össze a fény hatására - e tünetek csupán a halál bizonytalan jelei. A többi tünetet: a sérült sápadt­ságát, ajka vagy ujjhegyei kékeslila elszíneződését, a légzés és szívműködés hiányát, s egyáltalán: a mély eszméletlenség álla­potát sem tarthatjuk közvetlenül a baleseti sérülés utáni percek­ben haláljeleknek. Az élet akkor szűnik meg, ha megszűnik a legfontosabb szervrendszerek működése - a légzés, a vérkeringés, az ideg- rendszeri tevékenység és ezáltal leáll a szervek szöveteinek, sejtjeinek oxigén-ellátása. De ez még nem a halál! Az élet és a halál közt van egy rövid átmeneti idő, amelynek tartalmát 4-8 percre tehetjük. Ez az úgynevezett klinikai halál időszaka, illetve állapota, amikor még meggátolható a halál kifejlődő folyamata, visszaállíthatók az élettevékenység, és a sérült megmenthető az életnek. Ez az idő túl rövid a körülmé­nyes vizsgálódáshoz és gondolkodáshoz, mert az oxigén-hiánya legérzékenyebb sejtek, elsősorban az agysejtek perceken belül elhalnak. De elegendő ez az idő az újraélesztés műveleteinek megkezdéséhez. Ezért igen fontos, hogy az elsősegély-nyújtás, mindenekelőtt pedig az újraélesztés műveleteit nem csupán elméletben ismerjük, hanem rendszeresen gyakoroljuk is, hogy szükség esetén már ne tétovázzunk és haladéktalanul gyakorlot­tan, szinte beidegződött fogásokkal végezzük el a teendőket. A légzés elégtelensége vagy teljes kihagyása oxigén-hiányt és széndioxid-bőséget idéz elő a vérben, ez jelenti a halálos veszedelmet. Az újraélesztés feladata a légzés és a vérkeringés pótlása mindaddig, amíg á fontos szervrendszerek önálló műkö­dése újból meg nem indul. Az elsősegély elmélete és gyakorlata ma már az általános műveltség elengedhetetlen tartozéka. Az ifjabb korosztály már a legnagyobb természetességgel sajátítja el az újraé­lesztési eljárásokat A sérült ellátásához úgy kezdünk, hogy mindenekelőtt tisztáz­zuk, eszméleténél van-e. Ha nincs is a klinikai halál ill. az eszméletlenség állapotában, akkor is előfordulhat, hogy nincs ereje válaszolni, tudtunkra adni, hogy él. Az eszméleténél levő ember azonban - akár akarja, akár nem - ha hirtelen ráfújunk a szemhéjára, ennek megrándulásáva! válaszol. Az eszméletlenségnek könnyebb és súlyosabb fokát különböz­tetjük meg. Könnyebbfokú eszméletlenség, ha a sérült hangos szólításra pl, főmozdítással reagál, vagy ha felszólításra képes egyszerű műveletek elvégzésére, pl, kinyitja a száját, kinyújtja ! a nyelvét, s végül, ha legalább kis időre magához tudjuk teríteni s értelmes érintkezést veszünk fel vele. Mély eszméletlenségről van szó, ha a sérült akkor sem reagál, ha rákiáltunk, megrázzuk vagy vizet freccsentünk rá, esetleg csak fájdalmas ingerekre, pl. ha belecsípünk fülcimpájába. Kivétel nélkül minden eszméletlen sérültnél meg kell állapíta­nunk, lélegzik-e, nem állt-e le a szívműködése és vérkeringése s a légzés elégséges-e. A további eljárás attól függ, mit tudunk meg a légzésről. Erről oly módon tájékozódunk, hogy fülünket a sérült szája és orra közelében tartva, szemünkkel a mellkas légzömozgását figyeljük. Ha lélegzik, halljuk a légzözörejt s fülcimpánk, esetleg orcánk bőrén is érezzük a légzés fuvallatát. A légzözörejeknek meg kell egyezniük a mellkas mozgásával, ha nem egyeznek, légúti akadályról lehet szó. A légutak részleges eltömődése vagy az elégtelen légzés ugyanolyan veszélyt jelenthet a szervezet életképessége szempontjából, mint a légzés teljes leállása. Részleges elzáródásról árulkodik légzésnél és mesterséges lélegeztetésnél is a horkoló, sipoló vagy bugyborékoló hang. A légutak teljes elzáródásáról lehet szó, ha az eszméletlen orrából és szájából a leírt módon nem észlelünk légáramlást; a nyak elülső oldala, valamint a mellkas izomzata feszülését figyelhetjük meg, midőn a sérült megkísérelni látszik a légvételt. Ámde nem mindegy, milyen a légzés. Elégtelen az eszméletlen sérült légzése, ha a légutak szabaddá tétele után is megmarad az ajkak, orcák, orr és fülcimpák kékes elszíneződése, továbbá ha a mellkas nem emelkedik eléggé (sekély légzés) vagy légvételnél egyik fele süllyed (paradox légzés). Ugyancsak aggasztó, ha túl gyors, ill. túl lassú a légzés - 40 vagy annál több, illetve 10 vagy annál kevesebb légvétel percenként. Az elégséges légzés egyik bizonyítéka, hogy a nyálkahártya és a bőr visszanyeri egészsége­sebb, rózsaszín árnyalatát, ami azt jelenti, hogy kielégítő a szer­vezet oxigén-ellátása. Következik: ESZMÉLETLEN SÉRÜLT ELLÁTÁSA V ÚJ szú 16 1982. I. 8.

Next

/
Oldalképek
Tartalom