Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-08 / 1. szám
ÚJ szú 17 1982. I. 8. TECHNIKA TUDOMÁNY Valamennyien ismerjük a filmhíradót, hiszen enélkül nincs mozielóadás, és senki sem veszi zokon, ha a híradóban hetes eseményekről kap beszámolót. Ezt egyszerűen megszoktuk, még általában amúgy sem járunk olyan gyakran moziba, hogy egy híradót többször is lássunk, nem így van azonban a TV- híradóval. Mióta a televízió betört szobánkba, azóta mi is naponta bekapcsoljuk, és bizony az egekig szidnánk a tévét, ha több napon át ugyanazt a híradót sugározná. Ezt szerencsére nem is teszi, de a szerkesztőknek egyre nagyobb gondot okoz a friss hírek beszerzése. Itt a hangsúly főleg a friss s?ón van. mert pont ez a fogalom változott meg az utóbbi néhány évben. Míg a második világháborúban a friss hír akár több napos is lehetett, ma már az igazi friss hír legfeljebb egyórás. Bizony ez a rohanó világ egyre jobban égeti a talajt a szerkesztők lába alatt, mert a konkurrencia egyre nagyobb. A rádió vagy éppen a képújság szolgáltatásai alapján nagyon gyorsan terjednek a hírek. A hírek továbbításának gyorsasága pedig egyes társaságok számára presztízskérdést jelent, még ha az országban csak egy tv- társaság működik is. Ehhez még hozzájön az is, hogy a világ minden táján történnek olyan dolgok, amik mindenkit érdekelhetnek. Itt volt például a vietnami háború - sokan ezt a háborút televíziós háborúnak nevezték. Azért, mert szinte minden csatáról a helyszínen készült képbeszámoló, amit néhány órával később az egész világ láthatott a tv-képernyőkön. Márpedig a helyszín és a körülmények egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy a helyszínen nagylétszámú tv-stáb dolgozzon, sőt a felvett anyagot valahogyan el is kellett juttatni a tv-állomásokra. Ilyen körülmények között csak nagyon nehezen alkalmazhatók a régi megszokott technológiák, azaz a filmfelvevőgép és a magnetofon. A filmet valahol elő is kell. hívni, a hangot át kell játszani a filmszalagra, és az egészet vágni kell, hogy a nyersanyag alkalmas legyen vetítésre. Erre pedig a csatatéren aligha nyílik lehetőség. így aztán új utakat kerestek a műszakiak. Először is megteremtették a helyszíni közvetítések lehetőségét. A helyszínre egy közvetítőkocsit küldtek. Ebbe egy nagy képmagnót szereltek, amihez több kamera kapcsolódhatott. Bent a kocsiban ült a rendező, a képvágó, valamint a hangmérnök. A képmagnót a kocsi személyzete kezelte. Odakinn minden , kameránál ott állt az operatőr, valamint az asszisztense. Ebből is láthatjuk, hogy mennyi ember összehangolt munkájára volt szükség. Amint a felvétel elkészült, személyautóval szállították a magnószalagot a stúdióba, hogy ott előkészítsék az adásra. Hát ez bizony bonyolult folyamat volt, és képzeljük csak el, ha az utolsó pillanatban megváltoztak a tervek, és az esemény nem ott játszódott le, ahol azt a stáb várta. Ez pedig azt jelentette, hogy a sok előkészítő munka, és a sok befektetett pénz kárba veszett, és este a híradóban a kép helyett csak szöveg számolt be a fontos eseményről. Ez a fajta beszámoló viszont egyenrangúvá teszi a televíziót a rádióval, ami pedig egyáltalán nem dicsőség a számára. Ha a fontos esemény ráadásul néhány perccel a híradó előtt játszódik le, mondjuk ekkor érkezik a fontos külföldi vendég, akkor már a filmkamera sem használható, mert a filmet még elő is kell hívni, stb. A filmtechnológia legnagyobb hátránya azonban az új nyersanyagok egyre magasabb ára. De, hogy nemcsak a hazai tv- sek számára gond a gyors hírbeszerzés és a magas film-alap- anyagár, hanem a világ valameny- nyi tv-társasága számára, azt az is tanúsítja, hogy egyre több műszaki szakember és hatalmas gyár foglalkozik az elektronikus híradás berendezéseinek kifejlesztésével, illetve gyártásával. Sőt, már nevet is kapott a műfaj, igaz, hogy még csak angolul, de megszületett a bűvös szócska, aminek hallatára minden híradós felkapja a fejét. A rövidítés ENG (electronic news gathering - elektronikus hírgyüj- tés), a kellékek pedig: egy kicsi kézikamera (természetesen színes) és egy hordozható képmagnó. A hangsúy a kicsi szón van, mert egyáltalán nem kellemes nehéz kamerával és 20 kilós képmagnóval a háton az utcát róni. Ezért aztán a csúcstermékek éppen a berendezések tömegében térnek el a „normál“ árútól. A helyszíni tv-stáb pedig 2 emberre zsugorodott, az operatőrre, aki egyben a hangot is felveszi, és ő a kezelője a képmagnónak is, illetve a riporterre, ha rá egyáltalán szükség van. Nézzük a berendezést. A kamera: tömege ma már jóval 10 kg alatt van, többnyire teljesen automatizált, ami azt jelenti, hogy a bekapcsolás után a berendezést néhány pillanat alatt bemérik, azaz beállítják az automatikákat, pl. a fényerőt a fehér színt és a kívánt hangszintet. A kamerán többnyire motorral hajtott ZOOM objektív van, ami azt jelenti, hogy az operatőr folyamatosan tudja változtatni az objektív gyújtótávolságát. Tehát távolsági felvételtől s mikro- felvételig mindenre alkalmas a kamera. Sőt, ahelyett, hogy az operatőr menne a tárgyhoz közelebb, mindent egy helyből tud folyamatosan megközelíteni az apró motor segítségével, ami egy gombnyomásra mozgatja az egész lencse- rendszert. Az automatikák ki is kapcsolhatók, ha ezt a körülmények megkívánják. A kamera elülső részéből a beépített mikrofon is kihúzható, akár egy zsebrádió antennája. A drágább kamerákon optikus tárgylencse helyett elektronikus kereső van, ami nem más mint egy apró monitor, (5 cm képátmérővel), amin az operatőr a felvevendö képet követheti, természetesen csak fekete-fehérben. De ugyanezen a monitoron követheti a már felvett képet is, ha azt lejátsza a képmagnón. Ezzel a megoldással a gyártók egy további monitort spóroltak meg, aminek a kezelése már megoldhatatlan feladat lett volna egy ember számára. A képmezőben különböző jelek figyelmeztetik az operatőrt a berendezések működésére. A kamera vékony több eres kábellel kapcsolódik a képmagnóhoz, aminek a működését az operatőr közvetlenül a kameráról irányíthatja, de erre lehetőség van közvetlenül a magnón is. A képmagnó: Ma nagyon sokfajta berendezés van forgalomban, és a fő jellemzőjük, hogy egyik a másikkal nem képes együttműködni, sőt a felvett műsor is csak azonos típusú gépen játszható le. A csehszlovák tv sem volt képes megőrizni az eddig fennállt műszaki tisztaságot, és ma már 3 nemkompatibilis rendszerrel dolgozik. Minőségileg a „profi“ berendezések között nincs különbség (legalábbis akkora nincs, hogy az az olvasó számára érdekes legyen), annál inkább a szolgáltatásokban. Az egyik magnó mindössze 20 perces műsort képes feljátszani, a másik akár 1,5 órát is képes egyfolytában dolgozni. Az egyik magnó kazettás, ami nagyon megkönnyíti és meggyorsítja a kezelést és a szalagcserét, és ráadásul sokkal jobban óvja a szalagot a külső behatásoktól. Másfajta gépek nyílt szalagcsé- vékkel dolgoznak, és a szalag bevezetése a felvevörendszerbe bizony sokszor meglehetősen bonyolult folyamat. A legtöbb magnó több hangsávval rendelkezik, hogy fennáljon az utólagos hangosítás lehetősége, amire gyakran nagy szükség van. A magnók csak - szaknyelven mondva - nyers képet játszanak le, ezért róla színes képet más berendezések nélkül nem kaphatunk. Arra azonban a kapott képminőség kitűnő, hogy azt a helyszínen vágni tudja a személyzet. Ez azt jelenti, hogy az operatőr az egyes jeleneteket (képeket) hiba nélkül, egymáshoz illesztve veszi fel a szalagra, úgy hogy ez a stúdióban azonnal adásba kerülhet. Nálunk, pillanatnyilag még stúdiómagnókról megy az adás, úgy, hogy azokon játszák le a külszínen felvett és a központba hozott szalagot. A hordozható képmagnóknak kitűnő mechanikai tulajdonságú- aknak kell lenniük. E paraméterben sokszor túlszárnyalják stúdióbeli társaikat. Ennek az oka éppen a hordozhatóságban van. A berendezésnek ki kell bírnia a legrázósabb utakat, de a repülőgépben fel és leszálláskor is működniük kell, méghozzá úgy, hogy a felvett műsor műszakig jellemzőin ez egyáltalán ne látszódjék. Ez pedig még ma is egy kicsit nehéz dió a konstruktőrök számára. A legújabb berendezések már a kamerát és a képmagnót egy egységbe tömörítik, igaz, hogy ez a gép még nem rendelkezik stúdiójellemzőkkel, de eljön annak is az ideje, amikor már a stúdióminőségű kamerában is közvetlenül be lesz építve a képmagnó. Ennek azonban megvan az árnyoldala is, mégpedig az, hogy egy újabb rendszer bevezetését vonja maga után. Az elképzelhetetlen ugyanis, hogy egy mai méretű képmagnót építsenek magába a kamerába, és azt egy ember kezelje. Ennek a legfőbb oka a szalag mérete, amit ma használnak, az többnyire 1 hüvelyk szélességű, még a kazettás magnóban is 3/4 hüvelykes szalag van. Ez a tény pedig alapjában határozza meg a magnó méreteit. A jövő magnója ennél jóval keskenyebb szalaggal fog dolgozni. Már a mai prototípusok is 14 hüvelykes szalagot használnak, tehát olyat, mint a megszokott orsós hangmagnók. Hogy mikorra várható ennek a berendezésnek a bevezetése, azt pillanatnyilag nehéz volna megjósolni; az tény, hogy az USA-ban már egy éve árusítanak amatőr célokat szolgáló színes kamerát beépített képmagnóval. A „profi“ berendezés előtt még elég sok akadály van, és ráadásul itt van még a már említett képhordozó váltás is, amitől minden tv-társaság vonakodik. Az ilyen váltás mindig adminisztratív „eröbedobás“ miatt válik gazdaságtalanná. Márpedig a rengeteg papírt fel is kell valakinek dolgozni, és az ilyen feldolgozásra még a legkorszerűbb stúdióban is időre van szükség. Itt csak remélni lehet, hogy valamelyik rendszer egyértelműen legyőzi, illetve kiüti a többit, és ismét egyeduralkodóvá válik a stúdiókban, mint az eddig volt a qudaruplex gépek korában. TAKÁCS JENŐ Ha nem a Golf-áram, akkor mi fűti Nyugat- Eu rópát? Hosszú ideig a Golf-áramot tekintették Európa „központi fűtés“-ének: ez szállítja - úgymond - a meleget a trópusi övezetekből a magas északra. Az oceanográfusok azonban néhány év óta tudják, hogy ez nem így van! A Golf-áram valószínűleg egyáltalán nem keresztezi az Észak-Atlanti- hátságot nyugat-keleti irányban, hanem a hátságot elérve megfordul. De az is tény, hogy az Atlanti-óceán északi része az egyenlítő felől jól fútődik. Csak azt nem tudják még, hogy milyen módon. Vajon egyetlen, eddig föl nem fedezett „észak- atlanti-áramot' vagy pedig egy egész áramlásrendszer juttatja a meleg'vizet az egyenlítői Atlanti-óceánból északra? Július vége óta a Meteor és a Poseidon nyugatnémet kutatóhajó szakemberei az Azori-szigetek és a Kanári-szigetek között keresik Európa és Grönland valódi „központi fűtését“. A végigkutatott melegvíz-övezet vize 8-10 fokos, 800 m mélységig nyúlik le, s 1015 wattos hőteljesítményt szállít messze északra, ahol aztán ezt a hőt leadja. Az eddigi ismeretek szerint északon a melegvíztömegek három ágra oszlanak: az egyik Grönland, a másik Norvégia felé. A lehűlt víz valószínűleg az Azori- és a Kanári-szigetek között áramlik vissza. A kutatók abból a föltevésből indulnak ki, hogy a hőt nem egyetlen zárt áramlatrendszer, hanem 100 km-es örvényekből és meanderekből álló áramlások szállítják. Fölteszik, hogy ezek a nagyobb mélységekben - a hőmérsékleti különbségek és a vízréteghatárok alapján - megismerhetők. Ezért huszonhat bóját szándékoznak olyképp elhelyezni a tengerben, hogy azok az áramlatokkal sodródjanak. Ezek helyét a világűrből készített, a hőnek a tenger felszínén való megoszlását feltüntető infravörös felvételek alapján tűzik ki, s a bóják útját is mesterséges holdakkal követik majd. A több éven át tartó tartós megfigyelések céljára pedig néhány mérőláncot horgonyoznak le 3000 méternél nagyobb mélységben. Különösen részletesen akarnak vizsgálni egy 35x350 km nagyságú területet az Észak-Atlanti-hátság fölött, egyszersmind megfigyelni a meleg víz övezetében a függőleges höcserét is. A höszállításnak még csaknem teljességgel földeritetlen módja a több, nagyon gyors, úgynevezett futó- vagy jetáram- lás. Ezek eltérő fizikai tulajdonságú víztömegek között alakulnak ki. Noha maguk e futóáramlásokat ismerik, azt nem tudják, hogy mekkora hőmennyiséget szállítanak a nem várt irányban, nevezetesen: keresztben az áramlás általános irányával! Nincs kizárva, hogy a gyors keresztirányú áramlások az eddig véltnél jobban hatnak Európa időjárására. A nyugatnémet expedíció résztvevői remélik, hogy az észak-atlanti áramlásmódszer jobb megismerése hozzájárul majd ahhoz, hogy Európa időjárását valamikor hosszú távra is előre jelezhessék. (Frankfurter Allgemeine Zeitung) A hazai és a külföldi építkezéseken már néhány éve alkalmazzák a betonacél alumínotermikus hegesztésének tökéletesített módszerét, amely világviszonylatban magas műszaki színvonalat képvisel. Ezt az eljárást Stefan Janícko mérnök, a Bratislavai Hegesztéstechnikai Kutató- intézet munkatársa fejlesztette ki. Ez a technológiai eljárás a külföldön alkalmazott módszerektől a forma és az öntőrendszer szerkezeti felépítése, valamint az alumínotermikus adag és a tűzálló paszta összetétele szempontjából tér el. Ezek mind csehszlovák szabványokat képeznek. Az eljárás fő előnye a magas fokú megbízhatóság, a hegesztett csatlakozások szilárdsága, az energiatakarékosság és az emberi tényezőtől független jó minőség. Emellett az ívhegesztéshez viszonyítva tízszeresére növeli a munka termelékenységét. Csehszlovákiában ezt a hegesztési módszert főleg az ipari építkezéseken, a televíziós adótornyok, az autópá- lyahidak és az atomerőművek építésénél alkalmazzák, mert lehetővé teszi a hegesztést a nehezen hozzáférhető helyeken. Külföldön Magyarországon a Paksi Atomerőmű, Jugoszláviában a szarajevói tévétorony építésénél került alkalmazásra, s más államokban is bevezették. Újabban Belgiumból, Kanadából és Ausztriából érdeklődtek utána. A felvételen Veronika Hajnovicová, Stefan Janícko, valamint Anna Rubinová kísérleti hegesztést készít elő alumínotermikus eljárással. (A ŐSTK felvétele) HÍRADÁS 1982
