Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-12 / 6. szám
Néhány hét múlva rendezik meg a Szlovákiai írók Szövetségének kongresszusát, mely értékeli az elmúlt időszak eredményeit és megjelöli a jövő feladatait. Ebből az alkalomból beszélgettünk el Duba Gyula íróval, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjével, a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának titkárával. • Milyennek ítéli meg az elmúlt öt esztendő csehszlovákiai magyar irodalmi termését?- Talán onnan kellene kezdeni, hogy . a hetvenes években irodalmunk fejlődését, fokozott mértékben, az esztétjkum- központú előrehaladás jelentette. Ezt az esztétikum-központúságot úgy értem, hogy a tartalom és a forma dialektikus egységén belül erősen előtérbe került a művészi forma kérdése. Kicsit fölfoghatjuk úgy is, hogy az előző korszakok tartalom-központúságával szemben. Az ötvenes évek az írói jelenlét dokumentálását szolgálták, a hatvanas évek a nemzetiségi lét irodalmi tudatosítását, a hetvenes évekre pedig irodalmunk esztétikai lehetőségeinek a keresése jellemző. Ennek a tagolódásnak a figyelembevételével, az elmúlt időszak, öt év, két eredményéről szólnék. Az egyik irodalmunk nemzetiségtörténeti feltáró munkája, illetve mindaz, ami e munka révén született, elsősorban a prózában; a másik a nyitottságra törekvés, a világra tekintés lírai és a lírával kapcsolatos elméleti eredményeinek összessége. Az eddig elmondottakból az következik, hogy irodaiunknak ez a - talán szubjektívnak tetsző, de úgy érzem, helyes - korszakolása egyben a lehetőségeit is tükrözi: először a létét kellett megalapoznia, aztán kialakítani a tudatos programot és végül keresni a program megvalósításának művészi lehetőségeit. • A szóban forgó időszakról alkotott véleményét alátámasztandó, mely könyveket emelné ki a termésből?- Úgy vélem, hogy, érdekes módon, a prózában többé-kevésbé szinte minden könyvünk szolgálja történelemfeltáró és ' nemzetiségi tudatteremtő feladatát. Olyan értelemben, hogy a próza témakörében privilégiuma van a nemzetiségi múltnak. Mindenképpen kiemelendőnek tartom az elméleti és kritikai munkákat, nevezetesen a következőket: Tőzsér Árpád: Szavak barlangjában, Koncsol László: Kísérletek és elemzések, Ivek és pályák, Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba, Tűnődés a trópusokon. Azért tartom ezeket fontosaknak, mert a korábbi időszakok erősen irodalomtörténeti és pedagógiai jellegű kritikai gondolkodásával szemben az esztétikai vizsgálódás elvon- tabb, múvészet-központúbb módjait valósították meg. Az esztétikai gondolkodás minőségi fejlődésének alapján szólni kell a líra eredményeiről is. Az elmúlt időszak néhány könyve nagyon meggyőzően érvényesíti a nemzetiségi életérzés költészetben kifejezhető aspektusait. Ilyen értelemben mindenekelőtt Tőzsér Genezisére, Ozsvald Árpád Oszlopfőjére és Zs. Nagy Lajos Cudar elégiájára gondolok. • Nem szóltunk még a gyermek- és ifjúsági irodalomról, mely véleményem szerint éppen ezekben az években izmosodott meg, főként a gyermekköltészet föllendülésével.- Igen, a gyermekirodalom területén a műfaj megkomolyodásáról beszélhetünk. Gondolom, ez úgyszintén az esztétikai gondolkodás fejlődésével függ ták irodalmunk - jobb szó híján - esztétikum-eszményét. Értem ezalatt azt, hogy a tartalmi mondanivaló és az írói program mellé egyenrangú elemként társult a formaigényesség. Vagyis a mit mondunk követelménye mellé a hogyan mondjuk követelménye. Mindez pedig egészében a művészi eredmény minőségének a javulását szolgálta. Ez első pillantásra talán nem is tűnik fel olyan nagy eredménynek, mint amilyet tulajdonítunk neki, mert régi igazság, hogy az értékes tartalom csak művészi formában érvényesülhet. A MINŐSÉGI FEJLŐDÉS ÉVEI BESZÉLGETÉS DUBA GYULÁVAL Gyökeres György felvétele össze. Olyan értelemben, hogy a gyermekirodalommal kapcsolatos műfaji szempontok is tisztázódtak. Érdekes megfigyelni, hogy - különösen a gyermekköltészet esetében - a tisztázódott esztétikai fogalmaknak mennyire nagy szerepük volt a minőségi változásban. A gyermekköltészet egyszerre egyenrangú partnerévé vált a „felnőtt“ költészetnek, bebizonyosodott művészi jellege. És bizonyára az sem véletlen, hogy e téren a fiatalabb költők részvállalása a tetemesebb. • Ha már a fiataloknál, fiatalabbaknál tartunk, mit tekint ön értéknek eddigi munkásságukban, mivel gazdagították irodalmunkat, mivel tágították határait?- Én a fiatal szerzők irodalmi hozadé- kát abban látom, hogy erős formaérzékenységükkel fejlesztették és gyarapítotNem kis dologról van szó viszont, ha meggondoljuk, hogy irodalmunknak nagyon mélyről kellett felnőnie addig, hogy ezt az igazságot gyakorlatban - művekben - tudja megvalósítani. • Ezek után azt szeretném megkérdezni, mi az amit nem sikerült megvalósítani, ami lehetett volna és nincs vagy alig van; mi az, ami fölszámolandó hiányosság?- Meg nem valósított lehetőségekről kell beszélnünk, ha kisprózánk mai helyzetére gondolunk. Az elbeszélés- és novella-hiány arra utal, hogy irodalmunk mai állapotában nem tesz eleget kielégítően a művészetekkel szemben támasztott aktualitás-igénynek. Szó volt már arról, hogy a próza nagyrészt a történelmi-nemzetiségi tudat alakításán dolgozik, elsősorban regényeink. Az elbeszélés és a novella viszont aktuális műfaj, mondhatnánk, a ma műfaja. Megírásuk idejének relatív rövidsége, témaérzékenységük egyként arra utalják őket, hogy iőszerü emberi viszonylatokat jelenítsenek meg. Ha hiányoznak a kisprózái műfajok, óhatatlanul a művészi-közéleti aktivitás hiányáról is beszélhetünk. • Gondolom, a kisprózái műfajok csoportjába sorolhatjuk itt az esszét, a tárcát, az irodalmi igénnyel megírt riportot, írói jegyzeteket. Ezekben sem bővelkedünk. Vajon mi ennek az oka ön szerint?- Néha a szellemi restség, máskor az elfáradás jeleit is látom Íróinkon. Gyakran tűnik fel nekem úgy, hogy irodalmunk a kisebb ellenállás útján megy. Mintha hiányozna a becsvágya, hogy meghatározóbban legyen tudatformáló. • Nincs szándékomban véleményt mondani a magyar szekció munkájáról, melyet a két kongresszus közötti időszakban végzett. Inkább csak kérdezem, hogy lehetőségei szerint megtett-e mindent az írók és az irodalmi élet aktivizálásáért. És hadd csatoljak ide egy másik kérdést is. Nemrégiben új vezetőség került a szekció élére. Milyen elhatározásokkal?- Az írószövetség magyar szekciójának munkáját nyilvánvalóan lehet és kell is bírálni. Bizonyára nem tett meg mindent, amit megtehetett volna. A kongresszusi mérlegkészítés jó alkalom arra, hogy a vezetőség értékelje eddigi tevékenységét és számba vegye kihasználatlan lehetőségeit. Emellett azonban szeretnék egy olyan, ezzel kapcsolatos gondolatot felvetni, amely az érem másik oldalát jelenti. Konkrétan: az írók, költők, szerzők személyes aktivitására gondotok. Arra, hogy egy vezetőség akkor tud jól dolgozni, ha egy meglevő aktivitást kell szerveznie; nem akkor, ha azt a semmiből kell előhívnia. Személy szerint úgy érzem, hogy irodalmunk jelenlegi helyzetében az egyéni felelősség- és kötelességtudat felfokozására lenne szükség. Eredményeink figyelemreméltók és biztonságadók. De ahhoz, hogy továbbléphessünk, a szervezésen kívül egyéni ambícióra, kezdeményezésekre, fáradhatatlanabb hivatástudatra lesz szükségünk. Az író akkor író, ha ír; a költő akkor költő, ha aktív lírikusként éli az életét; és a kritikus akkor kritikus, ha nem lankadó figyelemmel, már-már „öncélúan“ dolgozza fel azokat a benyomásait, melyekkel az irodalom őt megérinti. • Amit most elmondott, abban egyfajta elvárás is megfogalmazódik. Ezenkívül mi lenne még az, aminek a létrejöttét vagy fölerősödését szívesen látná a csehszlovákiai magyar irodalomban?- Az előző válaszomban a személyes aktivitás növelésének szükségességéről szóltam; ezt az aktivitást konkrétan több versben, novellában, elbeszélésben, kritikai írásban, esszében szeretném viszontlátni. Van olyan aktuális lehetőségünk is, amelyet a szekció új vezetőségének kell majd kiteljesítenie. A magyar szekció keretében ugyanis megalakult a kritikai szakosztály. Ennek munkáját kell a közeljövőben intenzívebbé tenni. A szakosztály feladata lenne, hogy igényes, elméletileg jól megalapozott nyilvános tanácskozásokat szervezzen, hogy lehetőleg minden hazai könyvről mérvadó kritikai vélemény alakulhasson ki; hogy időszerű esztétikai kérdéseket vessen fel és keresse rájuk a válaszokat, egyszóval, hogy megmozgassa kritikai életünket. Ezt annál is fontosabbnak tartom, mert a figyelemreméltó mennyiségi és tagadhatatlan minőségi eredményeink után irodalomtudatunk kimunkálásához kell fognunk. Az irodalomtudat pedig az önismeretnél, az önkritikái érzéknél és a helyes értékrendnél kezdődik. Vagyis arra van szükségünk, hogy ne csak alkossunk, hanem eredményeink tudatosításával helyzetünket, irodalmi lehetőségeinket és nemzetiségi jövőnket alakítsuk és biztosítsuk. BODNÁR GYULA ÚJ SZÚ 1982. II. 12. Ankétokon megkérdezett íróink nyilatkozataiból kitűnik, hogy mulasztásaiért gyakran felelősségre vonják vagy egyszerűen elmarasztalják irodalmi kritikánkat, hangoztatva: a kritikusok „különböző okoknál fogva“ nem érzik feladatuknak, hogy a megjelenő alkotásokról rendszeresen és megfelelő gonddal Írjanak. Vannak oly íróink is, akik, szinte úgy tűnik, örömüket lelik abban, ha kritikánkat szapulhatják. Ezek a vélemények általában az első leendő alkalommal le is íródnak szinte megszokásból és bizonyítatlanul, nem törődve a differenciálatlanság leegyszerűsített, igazságtalan és ártó, kritika és irodalom kapcsolatát rontó megközelítéssel. Mi az oka, hogy - viszonylag megfelelő lehetőségek ellenére - kritikai életünk aránylag mégis elmaradott? Nem eléggé indokolt a pesszimizmus irodalmi kritikánk ügyében, bár az irodalmi életünk szervezésében meglévő hibák gátló hatása talán sehol sem érződött annyira, mint épp a kritikusok fejlődésén. Nyilvánvaló az is, hogy kevés a fórum, ahol fiatal kritikusokat lehetne többször szerepeltetni, s az is igaz, hogy kevesen vállalkoznak bírálat írására mostanában. Az idősebb generáció tagjai közül a hatvanas években rendszeres kritikai gyakorlatot folytató Turczel Lajos és Csanda Sándor után úgyszólván senki sem művelte a szisztematikus kritikaírást. Igaz, a hatvanas évek végétől író és kritikus többször nem „egy nyelven“ beszéltek, nehezen tudták egymás értékrendjét elfogadni. Az irodalom, s ezen belül leginkább a költészet új és addig nemzetiségi irodalmunkban szokatlan megnyilvánulásai a kritikai módszer bizonyos alakulását is szükségszerűen magukkal hozták, előtérbe helyezve az irodalmi alkotások sajátos, újszerű törvényszerűségeinek tanulmányozását és azoknak alkalmazását a művek elemzésénél és bírálatánál. A kritika sajátos helyzetét irodalmunkban befolyásolja egy olyan írói magatartás is, amely nem vagy csak kevéssé veszi figyelembe a kritika által felvetett szakmai észrevételeket, alakító és javító véleményeket. Ez a hozzáállás egy hallgatólagosan kialakuló írói közvé- lelményt is formál, amely szerint mintha a kritika nem is tartoznék bele az irodalomba. Nem akarom sarkítani az észrevételt, de ez is elég a megállapításhoz, hogy az ilyen és hasonló vélemények teljesen helytelenek; nem utolsósorban sokat ártanak a kritika ügyének. A kritika FOLYAM ÉS PART Jegyzet az irodalom és a kritika viszonyáról az irodalom szerves része; hibái és erényei elválaszthatatlanok az irodalom hibáitól és erényeitől. Ha például joggal sokat bírálták az ötvenes évek kritikájának sematizmusát, nem feledhetjük, hogy ez szorosan összefüggött irodalmunk sematizmusával: közös forrásból eredt mind a kettő, egymást erősítette. Aki nem érti az irodalom és a kritika összefüggését, együvétar- tozását, az nem érti az irodalmi fejlődés folyamatának lényegét. Illyés Gyula mondta egyszer azt a kifejező hasonlatot, hogy az irodalom a folyam, a kritika a partja - egyik sem lehet meg a másik nélkül. Irodalmunk fejlődése érdekében semmiképpen sem fogadhatjuk el jelenlegi irodalmi kritikánk eredményeinek megállását. De ugyancsak irodalmunk fejlődése érdekében hozzá kell látni kritikai életünk viszonylagos elmaradásának a megszüntetéséhez is. A kritikai értékelés kiindulópontja mindig az író alkotása, de a végeredményt képező műalkotás érdekében hasznos az előzetes, illetve utólagos alkotói önelemzés. Nagyon különböző tartatommal, tendenciával és módszertannal minden alkotó felteheti magának a kérdést; Mi tekinthető objektíve helyesnek művészi törekvéseimben? Hogyan torkollik bele az, amit írói munkásságomban elsősorban elérni szeretnék, a művészi formák objektív törvényszerűségébe? Hogyan egyeztetem össze szubjektivitásomat, költői egyéniségemet a művészet objektív követelményeivel, a valós társadalmi áramlatokkal, az élet dolgaival, amelyek az adott közösségben kifejezésre jutnak... Kevés kivételtől eltekintve főleg a költő-kritikusoknál figyelhető meg ugyanis, hogy legtöbb kritikai fejtegetésük a műfaj kérdése körül forog. Érthető, hiszen a műfajelmélet középterület, a végső kritikai problémák általános megfogalmazásai és az írók ama szubjektív fáradozása között, hogy egyes műveiket tökéletesen megformálják. A nagy összefüggések felismerése, a konkrét történelmi folyamat mély, az irodalom döntő változásait az emberi (nemzeti és nemzetiségi) sorsfordulóival összefüggésben látó vizsgálata, az eszmei érték marxista tudatósítása, az esztétikai hozadék és értéktelenség elfogulatlan, a művészet és irodalom lényegének történelmi és rendszeres ismeretéből merített kritériumainak alkalmazása, az egyes írók és alkotások döntő jelentőségének felismerése a fejlődésben - mindezeknek a szempontoknak az egysége kell ahhoz, hogy valaki az irodalom elfogadható kritikusává legyen. Csak ahol ilyen kritikusok dolgoznak együtt olyan költőkkel és írókkal, akik alkotói fejlődésük belső szükségszerűségéből igazi megítélőivé tudnak lenni a maguk (és mások) művészi teljesítményeinek, ott jön létre a rosszízű ellentétet feloldó, egymást kiegészítő, kölcsönösen megbecsült viszony író és kritikus között, tisztázódik és tudatosodik a kritikának irodalmunkban elfoglalt helye és funkciója. ALABÁN FERENC
