Új Szó, 1982. augusztus (35. évfolyam, 181-206. szám)

1982-08-10 / 188. szám, kedd

„Csak véleményem van...“ VLADIMÍR MINÁČ HATVANÉVES Nincs a szlovák irodalomnak még egy olyan egyénisége, akinek alkotásai és egyéb megnyilvánu­lásai akkora vitákat kavartak vol­na, mint Vladimír Mináčéi, nincs egyetlen más olyan író, gondolko­dó, publicista, akit hozzá hasonló­an ennyire szélsőséges jelzőkkel illettek volna. „Olyan ember, olyan harcos ő, aki akkor sem fél kimon­dani, hogy a fehér fehér, amikor a konvenció pillanatnyilag csak a szürke kimondását engedélyezi. Képes leszedni a szentek fejéről a glóriát, sokaktól eltérően képes meglátni saját szemében nem­csak a gerendát, hanem a szálkát is...“ írta róla néhány éve Miloš Gosiorovský, a neves szlovák tör­ténész. Karol Rosembaum a bra­tislavai Pravda hasábjain a minap recenzálta Mináč szlovákul most megjelent publicisztikai írásait és esszéit, s ezeket találóan váloga­tott vitairatoknak nevezte. ,,Gyak­ran szálltam vitába, főleg akkor, amikor meg akartam bizonyosodni igazamról és ezzel kapcsolatos kételyeimről, olykor - ritkán - e vi­ták után bólcsebb lettem. Nem akarok sem vádló, sem bíró, sem törvényhozó lenni, megírtam ezt már régebben is; nincs hatalmam, nem is akarom, hogy legyen - csak véleményem van“ - olvas­hatjuk e kötet egyik önvallomás­szerű írásában. Kishont szülöttje, és kétségtele­nül sok feszül benne e táj s Gömör egykori pásztorainak, szegényle­gényeinek szenvedélyéből, senki­re és semmire tekintettel nem lévő igazságkereséséből, szelídségé­ből s pillanatok alatt fellobbanó indulataiból. Láttam öt az írószö­vetség székházában és valame­lyik bratislavai kiskocsmában asz­talt csapkodva, sőt felborítva vitat­kozni, egy-egy tanácskozáson na­gyokat ásítani vagy ellenkezőleg: elmélyülten figyelni; hallottam őt egy falusi találkozón fejkendős né­nikékkel, parasztemberekkel sze­líden beszélgetni, úgy, ahogy szü­lőanyját vagy apját tiszteli meg az ember; s emlékszem, a hetvenes évek derekán Szlovákia Kommu­nista Pártjának kongresszusi emelvényén milyen dörgedelmes hangon beszélt arról, hogy sok író mintha megfeledkezne arról, mi­lyen lényeges különbség van a tvoriť (alkotni) és a troviť (költe­kezni, tékozolni) szó között, s ez főleg akkor veszélyes, ha ez a mű­vészek alkotásaiban, életszemlé­letében nyilvánul meg. Milyen ember, milyen író hát Vladimír Mináč, teszik fel sokszor a kérdést, s nemcsak a szlovák olvasók. Nincs igazuk azoknak, akik egy-egy jelzőt igyekeznek rá­aggatni vagy - legtöbbször ártó szándékkal - egy-egy részt akar­nak kiragadni vagy hangsúlyozni eddigi életművéből. Alapvető emberi, írói élménye a Szlovák Nemzeti Felkelés, amelynek résztvevője volt, sőt ké­sőbb koncentrációs táborba is ke­rült. Első /művében, a Halál jár a hegyekben című regényében a szlovák nép antifasiszta harcát örökíti meg. Ezután a háború utáni újjáépítésről, a nagyszabású, hi­báktól, nehézségektől sem men­tes ember- és társadalomformáló időszakról ír a Kék hullámok, a Tegnap és holnap című regény­ben, valamint a Válaszúton című elbeszéléskötetben. Majd a hatva­nas években lát napvilágot egyik írói csúcsteljesítménye, a Nemze­dékek című regénytrilógiája. A kö­vetkező regénye nagy meglepetés és szintén nagy siker: egyik kriti­kusa szerint mintha a Sosem vagy egyedül című, a mai fiatalokról szóló könyvet egy egészen más Mináč írta volna, holott csupán - csupán? - arról volt szó, hogy a Felkelés nemzedékének egyik írója világlátásban, szemléletben megváltozott. Újabb szépprózát azóta nem adott ki. 1973-ban nyilatkozta: ,,ötvenévesen az ember már sok mindent másként lát. Úgy véli pél­dául, hogy a szépirodalomnak nincs olyan értelme, mint ahogy azt régebben láttam. S épp ezért, vagy ezért is,' újból felteszi önma­gnak a régi, de annál kellemetle- kérdést: Tulajdonképpen mi SZICÍLIAI VÉDELEM (szovjet) az irodalom? (...) Lehet, hogy ma társadalmi szempontból egyetlen tévé-forgatókönyv is fontosabb, mint egy egész év széppróza ter­mése. Csakhogy ki veszi mindezt észre? S ki vonja le a megfelelő következtetéseket? A »klasszi­kus« szépirodalom még mindig azt hiszi magáról, hogy ő a világ köze­pe: de ki hiszi el neki? A szépiro­dalom társadalmi értelmét és fela­datát illetően szkeptikus vagyok. Ezért nem írok prózát.“ íme, az egyik gondolkodásra késztető Mináč-vitai rat. A hatvanas és hetvenes évek­ben teljesedik ki Mináč publiciszti­kai tevékenysége. Tiszteletet pa­rancsoló magaslatokat és mélysé­geket jár be. Ízelítőként néhány Igor Grossmann felvétele esszéjének témája: A szavak inf­lációja, A művészet paradoxonai, A folklór terhe, Mit kezdjünk ha­gyományainkkal?, Az író és az irodalom erkölcse, Tisztelet az út- törésnek, Programok és progra­mocskák. Ahány esszé, annyi szenvedélyes hangú, érdekes ol­vasmány. Ugyancsak ilyen hangon szól a realista ábrázolásmód életké­pességéről, támadja Sartret, Kaf­kát, s még inkább az epigonokat és a sznobokat, s nem rejti véka alá véleményét Szolzsnyicinről sem. A válságos években tántorít- hatatlanul védi szocialista társa­dalmunk vívmányait. A legtöbb vitát a Nemzet él itt és A parázs élesztése című, polemi­kus hevületü, túlzásoktól sem mentes esszéi váltották ki, amely­ben a szlovákság múltjáról, sors­fordulóiról ír, nemzete sorsának okait kutatja. Ilyen vonatkozásban szól a szlovák-magyar és a szlo- vák-cseh együttélés kérdéseiről is. Mináč író és nem történész, mindent expressis verbis mond ki, a marxizmus számára nemcsak az értelem, hanem a szív és vér dolga is, mutat rá Miloš Gosio­rovský. A szlovák történész tanul­mánya elemzi talán legpregnán- sabban Mináč esszéinek erényeit és hibáit, a szerző indítékait, éles­látása szándékait és elsősorban az 1848-as magyar forradalom ér­tékelésével kapcsolatos tévedé­seit. Nem érdektelen a szerzőnek gyűjteményes kötete magyar ki­adásához írt előszavából idézni: ,,E válogatásban a magyar olvasó a magyarok és szlovákok együtt­élését érintő szövegeket is talál. Nagyon érzékeny problémák ezek. Annyira érzékenyek és ele­venek, hogy ha hallgatunk róluk, nem szabadulunk meg tőlük. Mert a megértés (s az én célom éppen a megértés) a kölcsönös megis­merést, az őszinteséget, a kere­sést és a dolgok lemeztelenítését feltételezi, s nem a titkolózást és hallgatást. (...) S a szótól félnünk már csak azért sem szabad, mert nem a szlovák és magyar nép, nem a szlovák és magyar munkás és paraszt, hanem Magyarország uralkodó osztályai okozták nem­zeteink viszálykodását, szeren­csétlenségét, szenvedéseit és gyűlölködését.' Mináč számos más társadalmi kérdésről is kendőzetlen véle­ményt mond. Gazdasági fejlődé­sünk kapcsán említi: ,,A közgaz­dasági eszközök csak akkor lehet­nek hatásosak, ha megfelelő er­kölcsi közegben érvényesülnek. S ez a kellő erkölcsi légkör csak akkor jöhet létre, ha a társadalom­nak, a népnek, a munkásosztály­nak lesz kellő bátorsága ahhoz, hogy kíméletlenül szembenézzen önmagával is és összetörje azt a képet, amelyet mi alkottunk saját magunkról, mely szerint csak mi vagyunk az igazságosak, becsüle­tesek és hibátlanok vagy ellenke­zőleg mi a földkerekségen semmit sem nyomunk a latban, tehát nem is vagyunk felelősek semmiért.“ Az SZLKP legutóbbi kongresz- szusán Jozef Lenárt elvtárs szólt a szatíra, a szatirikus műfaj társa­dalmi jelentőségéről. E gondola­tokra rímelve, a műfaj fejlődését gátló egyénekről írta Vladimír Mi­náč: ,,Semminemű, a szatíra és a szatirikusok elleni mesterkedés sem menti meg azokat, akik ellus­tultak, elkényelmesedtek, s elő­szeretettel gyönyörködnek önma­gukban a nagyító tükörben, s nagynak érzik magukat. Előbb vagy utóbb a társadalom benyújtja nekik a számlát, s mint kényelmet­len nyűgött lerázza őket a vál­láról. “ Hasonlóan éles szavakkal osto­rozza az élettől, a valós problé­máktól elrugaszkodott kritikusokat is: ,,Az irodalomkritikák néha a tri- lobitákra emlékeztetnek: olyanok, mint e rég kipusztult élőlények kőnyomatai. Az élet nyomait csak a beavatottak lelik meg bennük, azok is csak hosszú, megerőltető munkával. “ Még nagyon sokat lehetne idézni a válogatott vitairatokból, ha a napilap terjedelme nem szabna határt. Tovább lehetne árnyalni Mináč emberi és írói arcélét. De talán a fenti sorokból is kitetszik a népben, nemzetben gondolkodó, a szocialista társada­lomért, eszméink megvalósításá­ért harcoló író, jeles politikai és közéleti személyiség egyénisége, aki nem tévedhetetlen, s ezt be is vallja, de aki szenvedélyes igaz­ságkeresése során tekintélyes, el­kötelezett életművet alkotott, s tár­sadalmi tevékenysége is elisme­résre méltó. ,,Magától értetődő - írja Vladi­mír Mináč -, hogy annak a bizo­nyos anyatejnek a meghatározó erejét senki sem tudja magában egyik napról a másikra maradék­talanul semlegesíteni. Mégis min­den bizonnyal arra kell töreked­nünk, hogy lerázzuk magunkról azokat az előítéleteket, legendá­kat és mítoszokat, amelyeket kö­zös történelmünkről és együttélé­sünkről a burzsoázia kialakított.“ Közös hazában, azonos esz­méktől áthatva, ugyanazon célok érdekében munkálkodva felelhet­jük a hatvanéves Vladimír Mináč- nak: ,,ez a mi munkánk; és nem is SZILVÁSSY JÓZSEF • A Nemzetközi Képzőművé­szeti Szövetség kezdeményezé­sére ez év szeptember 27-e és október 3-a között rendezik meg a képzőművészeti világhét ese­ményeit. • Svédországban az 1982-83- as tanévre 180 millió korona meg­takarítást irányoztak elő az okta­tás területén, a tanórák számát 6 százalékkal csökkentették. A svéd kommunisták nem értenek egyet ezekkel az intézkedésekkel, és bírálják a szociáldemokraták szociális és oktatási politikáját, mi­vel a tankötelezettség csökkenté­se elsősorban a munkásfiatalok művelődési esélyeit korlátozza. (MH) Az alapszituáció ígéretes: egy közlekedési baleset furcsa lavinát indít meg. A vétkes autós elmene­kül, az elhagyott járműben pedig értékes kristálycsillárt talál a rend őre. Nyilvánvaló, hogy a sofőr nem a pár rubeles büntetéstől való félel­mében oldott kereket, tehát felte­hetően műkincscsempészés lehet a manőver hátterében. Műkincsek körül bonyolódik ez a szovjet detektívtörténet; csillá­rok, gyertyatartók és hamis mása­ik körül forognak az események, s a nyomozást az annak minden lépéséről szemlátomást jó értesü­lésekkel rendelkező bűnözők fél­revezető levelei nehezítik. A sakk­ból ismert szicíliai védelmet (tá­madás védekezés közben) alkal­mazzák az illetők, mindenáron azt akarják elhitetni, hogy a vizsgála­tot irányító tiszt is a bűncselek­mény részese. A bravúros nyomo­zás természetesen keresztülhúz­za számításaikat, és így nemcsak az értékes műtárgyaknak az ország­ból való kicsempészését sikerül megakadályozni, hanem a bűn- bandát (egy valóságos családi vállalkozást) is rács mögé dugni. Nem tűnik ki eredetiségével Igor Uszov filmje; az alkotók első­sorban a rutin bevált fogásaira építenek, a bűnügyi történetek azonos kaptafára készült megol­dásával. Jelenet a szovjet krimiből LOLA (nyugatnémet) A nyugatnémet film egyik kockája; balra Barbara Sukowa, a címsze­replő ban kemény és veszélyes partner­re talál: ez a kissé különc ember ugyanis megvesztegethetetlen, s nem igazodik a többiek erkölcsi elveihez: az én neked, te nekem kölcsönös ellenszolgáltatás elvé­hez. A nagyvállalkozó üzleti érde­keiért „beveti“ a játszmába Lolát, a félvilági hölgyet (Barbara Suko­wa) is. S amikor az ötvenes évek „ronda tanár ura“ megtudja, hogy miféle ipart űz kedvese, az idilli kirándulások, a templomi ájtatos- kodások mellett, szabályos dühro­hamot kap, s vádiratban foglalja össze a mai polgár hazugságait. De Fassbinder filmjei sohasem végződtek szentimentálisán. Kö­vetkezésképp: az építési előadó, a nagy érzelmek nevében, feladja szigorú erkölcsi elveit, meghason- lik önmagával, s megkapja a höl­gyet - aki természetesen talpig fehérben lépi át a templom küszö­bét - és hozományként a jól jöve­delmező bordélyházat is. Rainer Werner Fassbinder, a nyár elején 36 éves korában tragikus hirtelenséggel meghalt rendező, megtalálta az összefüg­géseket a több mint hetvenéves irodalmi alkotás és az ötvenes évek szellemisége között. Érdeme, hogy az egyedi sorsban megmu­tatta az általánost, a csodacsiná- lás „csalhatatlan“ módszerét.-ym­Igazi moziélmény a L^ola, mely Heinrich Mann Ronda tanár úr című regénye motívumainak fel- használásával készült 1981-ben. A müvet először 1930-ban filmesí- tették meg (Joseph von Sternberg rendezésében); ez volt A kék an­gyal, Marlene Dietrich emlékeze­tes alakításával. Legutóbb Rainer Werner Fassbinder nyugatnémet rendező nyúlt avatott kézzel az irodalmi alapanyaghoz, hogy újra filmre vigye Ronda tanár úr törté­netét. Az első világháború előtt játszódó cselekményt azonban át­helyezte az ötvenes évek közepé­re, az NSZK második világháború utáni gyors talpraállását követő gazdasági fellendülés éveibe, Ronda tanár úrból pedig lelkiisme­retes építési előadót farag, aki a porosz hivatalnokok szigorával, naivitásával intézi a város ügyeit. Ellenlábasa a város magabiz­tos, öntelt építész nagyvállalkozó­ja (Mario Adorf kiváló megszemé­lyesítésében), aki teljhatalmú úr­ként kezében tart mindent és min­denkit; a kétes üzleteit keresztező „kishalakat" felfalja, a „nagyo­kat“ megvesztegeti vagy megve­szi, s nincs ember, aki ellensze­gülne neki, aki ne a nyerészkedés, a pénzszerzés törvényei szerint igazodna. Az építési előadóban (Armin Müller-Stahl alakítja) azon­ÚJSZtf 4 1982. VIII. 10. ÚJ FILMEK Kulturális hírek • Új színház született Moszkvá­ban., a Harlekin. Egy öntevékeny együttes tagjai lettek hivatásos szí­nészek. Rendezőjük, vezetőjük: Szergej Melkonjan. Mindössze harmincan vannak, és - mindenki mindent csinál: játszik, díszletez, ügyel, muzsikál, súg. Előadásaik­nak fontos eleme a zene. Legna­gyobb sikerük a Francois Villon című színjáték, amely Pavel Anto- kolszkij elbeszélő költeménye nyomán készült. V A berlini HenscheJverlag leg­újabb színmüjegyzékében két da­rabbal szerepel Szakonyi Károly (Adáshiba; A hatodik napon).

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom