Új Szó, 1982. augusztus (35. évfolyam, 181-206. szám)

1982-08-31 / 206. szám, kedd

Ajánlott levelek FIATAL MAGYARORSZÁGI KÖLTŐK - SZLOVÁKUL Pofon (szovjet) Az ember mindig jóleső érzés­sel vesz kezébe olyan kötetet, amely valamelyik baráti szocialista ország irodalmát hozza közelebb a hazai olvasóhoz. Az öröm akkor teljes, ha ez a kötet színvonalas, reális képet ad egy-egy ország irodalmáról, írók, nemzedékek tö­rekvéseiről, eredményeiről. A bratislavai ifjúsági könyvkia­dó, a Smena, elsősorban Marta Lesná vezető szerkesztő (egyik fordítói remekműve az Anyám könnyű álmot ígér bravúros szlo­vák átültetése) érdemeként, külö­nösen az utóbbi években sokat tesz azért, hogy a szlovák olvasó a fiatal magyarországi irodalomról is minél sokrétűbb képet kapjon. E nemes munka egyik legfrissebb Trenčianske Teplicében adott hangversenyt a kiváló muzsikus­házaspár, Zsapka József gitár­művész és Dagmar Šebestová fuvolaművész. Ez a nem minden­napi duó egyedülálló a szlovákiai előadómüvészeiben, hiszen a két, talán legrégibb klasszikus hang­szer párosítása „nincs szinkron­ban“ a mai kamaramuzsika nagy­vonalú szín- és hangzási effektu­sokat kereső (és gyakran találó) törekvéseivel. így a decens, a korabeli hangulatokat idéző, az eredeti zeneszerzői elképzelést minden modernizálástól megóvó gitár-fuvolahangzás igazi cseme­géje volt ezen a koncerten is, az egyszerűségében szépre, a ma­gas fokú előadóművészet e ritka megnyilvánulására vágyó üdülő, nyaraló közönségnek. Zsapka Jó­zsef az európai gitárművészet egyik legismertebb képviselője, a szlovákiai klasszikus gitáriskola megalapítója, a konzervatórium tanára nehezen vívta ki magának a főiskolán való tanulás lehetősé­gét és a szakma egybehangzó elismerését, ritkán hallható hang­szere, a klasszikus gitár iránt. Ma, amikor a legnagyobbak között em­legetik őt bel- és külföldön, és hanglemezgyártó vállalatok s kül­földi rádióállomások versengenek játéka felvételi jogáért, elismerés­sel tapsolnak neki azok is, akik korábban ellenezték a gitárművé­szetet. Felesége, a tehetséges fu­volaművész, a Slovkoncert által rendezett Banská Bystrica-i elő­adói verseny győztese, a Zenemű­vészeti Főiskola abszolvense, szintén kiváló zenész. S hogy a Zsapka-Šebestová duót mégis miért halljuk oly ritkán, ez rejtély, talán még a koncertiroda drama­turgjai számára is. Nemcsak hi­bátlan játékuk, hanem kitűnő ze­netörténeti és dramaturgiai érzé­kük, valamint művészetük kifino­multsága, és a zenei anyag stílus­tisztasága, esztétikai értéke is fel­jogosítja a kritikust a fenti kér­désre. Bach C-dúr szonátája szépen artikulált, gondosan megformált frázisaival, a fuvola lágy hangzá­sával és a gitár mindig odafigyelő kíséretével szép nyitásnak bizo­gyümölcse a Doporučené listy (Ajánlott levelek) című versantoió- gia, amelyben 13 fiatal magyaror­szági költö műveit olvashatjuk. Vojtech Kondrót, a magyar iro­dalom egyik szlovákiai nagyköve­te bensőséges hangvételű írásban szól e kötet megszületéséről. Ar­ról, hogy Kassák-, Babits-, Weö­res-, Illyés- és Nagy László-fordí- tásai után miként jutott el magyar- országi kortársaihoz, eszmei roko­naihoz. Azokhoz, akiket kezdet­ben nem is ismert, de a verseik elárulják, hogy világlátásuk, élet- szemléletük mennyiben hasonló, így van ez a kötet többi fordítójával is, hiszen ők is valamennyien fiatal költők. Sokan közülük most talál­koztak először a kortárs magyar nyult. Moli no Nocturnoja a fuvola- gitárirodalom kedvencei közé tar­tozik. Szép, ízléses tremolókkal, fölényes technikai bravúrral szó­laltatta meg ezt a művet a fuvola- művész, egy pillanatra sem feled­ve a gitár egyenrangú feladatát. Chopin Variációk egy Rossini-té- mára című darabja egyedülállóan szép és merész feldolgozása az eredetileg más hangszerekre komponált műnek. A reneszánsz- és barokk-kor hangulataira emlé­keztető kamaraduó itt a romantika legtermőbb területén is becsülettel megállta a helyét. A szenvedé­lyekben bővelkedő, gyakran líriku­sán érzéki Chopin muzsikája száz színben, hangulatban és változat­ban vibrált a teremben ülők előtt, mintha nem is komoly zene, csak egy kis bolondos játékosság volna az egész technikailag nagyon ne­héz mű. Ibert Entr’acte-ja a tenpe- ramentum, az ízlés, a hangszeres tudás és a nem mindennapi tehet­ség olyan ötvözetét nyújtotta, hogy a hallgatóság joggal tapsolta vissza többször is a művésze­ket. RÁCZ TIBOR Az író és kora című írás vezeti be a Literárni mésíčník hatodik számát. Szerzője - Véra Adlová - az írók, irodalmárok küldetéséről és kötelességéről elmélkedik, te­kintettel a haladás, a szocialista társadalmi fejlődés jelenlegi sza­kaszára. S hogy a bevezető írást nem a véletlen szülte, a folyóirat lapozgatása közben is hamar rá­jön az olvasó. A szám anyagában ugyanis még jónéhány ilyen jelle­gű - a problémakört több oldalról is megközelítő - dolgozatot olvas­hatunk. Josef Peterka tanulmánya például a háborúellenes költészet tipológiáját vizsgálja, Jaroslav Pernica pedig a művészi szabad­ságnak és felelősségnek a téma­körét boncolgatja egy másik írás­ban. És ide sorolható az az ankét is, amely író és forradalom címmel található a lapban: angolai irodal­márok fejtik ki véleményüket töb­bek között az angolai irodalom szerepéről a felszabadító harc­irodalommal, s ez a szellemi kéz­fogás a jelek szerint gyümölcsöző­nek ígérkezik. A válogatás, egy-egy antológia összeállítása nyilvánvalóan nem lehet mentes bizonyos szubjektív szemlélettől, ám ennek tudatában is megállapíthatjuk, hogy sikerült bemutatni a szlovák olvasónak a magyarországi költők stílusje­gyeit, sajátos hangvételét, több esetben egy-egy egyéniség arcé­lét is. Aprólékos filológiai munkával kimutathatnánk néhány fordítás kisebb-nagyobb szeplójét, ám vé­leményünk szerint elsősorban azt kell értékelnünk, hogy a jeles mű­fordítók - Emil Boleslav Lukáč, Ján Poničan, Ján Smrek és má­sok - érdemekben, eredmények­ben gazdag munkássága után a jelek szerint Vojtech Kondrót és Karol Wlachowský a továbbiakban sem marad magára, mert e fontos tevékenységben partnerekre lel­nek a fiatal szlovák írók között is. Közülük különösen Mila Haugová fordításait érzem sikerültnek. Mí­ves munkák Lýdia Vadkerti-Ga- vorniková átültetései is. Vojtech Kondrót ezúttal is kiemelkedő szellemi teljesítményt nyújt, fő­leg Veress Miklós verseinek tol­mácsolásával. E modern formátu­mú kötet utószavában figyelemre méltó megállapításokat olvasha- tun a magyar költészet fejlődésé­ről. Érdekesek azok az észrevéte­lek is, amelyek a magyarországi, valamint a romániai, a jugoszláviai és a szlovákiai magyar irodalom közötti párhuzamokra, azonos jel­legű útkeresésekre mutatnak rá. Ez a dolgozat hasznos informáci­ót, az eligazodáshoz nélkülözhe­tetlen támpontokat nyújt a szlovák olvasónak. A kötet hozzájárul ahhoz, hogy egymás értékeinek kölcsönös megismerése, szocialista kultúrá­ink közeledéséről vallott szép esz­méink minél szélesebb körben s mind eredményesebben valósul­janak meg a gyakorlatban. ban, arról, hogy milyen szerepe lehet a nemzeti irodalomnak a nemzet gyarapodásában. A megkérdezettek között ott talál­juk Maria Eugénia Netot, az állam­férfi és költő, Agostinho Neto öz­vegyét - írónőt - is. A kortárs cseh irodalom két je­les személyiségét - jubilánsát - is köszönti a lap, mindkettő a közel­múltban töltötte be a hatvanadik életévét. Az egyik Válj a Stýblová - a Károly Egyetem ideggyógyá­szati klinikájának fóorvos-profesz- szora, prózaíró (Skalpel, prosím című legutóbbi regénye a múlt év egyik cseh sikerkönyve volt), míg a másik Karéi Boušek költö, a prá­gai Odeon kiadó igazgatója. Bou- šeknek öt verse, Stýblovának pe- dig egy elbeszélése kapott ez al­kalomból helyet a lapban. A szin- ' tén jubiláló (ötvenöt éves) Miros­lav Válek versei, egy rövid tanul­mánya, valamint Stanislav Šmat- lák Válek költészetét elemző írása is szerepel e számban, A kortárs szlovák irodalomból című rovat­ban. Megemlékezés olvasható még a száz éve született irodal­márról, Rudolf Tésnohlídekról, a Találkozások rovatban pedig a nyolcvanéves Nicolas Guillén kubai költőről olvasható írás. Ivan Olbracht munkásságának méltatása - születésének száza­dik évfordulója alkalmából - vé­gigkíséri a folyóirat idei számait. Ebben a mostaniban Vlastislav Hnízdo irodalmi riportja foglalkozik Olbrachtnak a Kárpátaljához fűző­dő kapcsolataival, azok indítékai­val, előzményeivel, bemutatva Kárpát-Ukrajna jelenét és az Olb­racht művek ma is élő hőseit. Donát Šajner, Vilém Závada, Jiŕí Žáček, Zdenék Šenk versei, Véra Adlová és Jan Suchl elbe­szélései olvashatók még többek között e számban. A lap vendége ezúttal Pierre Gascar francia író. NÉMETH GYULA Nem is egy pofon csattan eb­ben a szovjet-örmény filmben. Az egyiket Törik, az árva kisfiú kapja nevelőapjától, aki urat szeretett volna faragni a gyermekből, de az örökbe fogadott fiúcska nemcsak tanulni nem akart, hanem nem mutatott hajlandóságot arra sem, hogy kitanulja nevelőatyja nyereg­készítő mesterségét. A másikat - átvitt értelemben - Turvanda, a fiú nevelőanyja kapja, amikor a felnőtté cseperedett Toriknak menyasszonyt keres az örmény kisváros „jobb köreiben“, de min­denütt megvetéssel találkozik. Az álmodozó fiút ugyanis kinevették az emberek, s bolondnak tartották. Ám akkor gúnyolták igazán, ami­kor Törik felkerekedett, hogy egye­dül keressen magának meny­asszonyt, s egy „rosszlányba“ szeretett bele, akit feleségül is vett. Törik azonban nem hajlandó tovább tűrni a megaláztatást, s fel­pofoz egy csúfolódót. A legna­gyobb pofont azonban a kisváros Zsaru vagy csirkefogó Kellemes szórakozást, feszült jeleneteket, jó fordulatokat ígér és nyújt a Zsaru vagy csirkefogó cí­mű francia film, Georges Lautner alkotása, melyet inkább a fősze­replő, Jean-Paul Belmondo férfias humora, vonzó játéka, merész szaltói jellemeznek, mintsem a rendezői erények. Nehéz dolga van a szép tenger­parti kikötővárosban a szegény rendórfelügyelönek; egyik embe­rét meggyilkolták, s gengszterek garázdálkodnak, úgyhogy éppen jól jön Stanislaw Borowitz, a szu­perrendőr (Belmondo játssza) megjelenése. Nizzába érkezik, hogy leszámoljon a magas kap­csolatokkal rendelkező maffiaban­dákkal Öt nem kötik olyan meg­fontolások, mint a helyi felügyelőt (Michel Galabru alakítja). Egyket­tőre felméri a terepet és hamaro­közvéleménye kapja, amikor a fiú hátat fordít a hamis erkölcsi nor­mák szerint élő és ezekhez igazo­dó embereknek, s fellázad képmu­tató, hazug magatartásuk miatt. A film, melynek cselekménye a század elején játszódik, az ör­mény irodalom egyik klasszikusá­nak, Vagan Totovenc írónak az egyik elbeszélése alapján készült, Genrih Maljan ren­dezésében. Az alkotónak müvében sikerült érzékeltet­nie a századelő örmény kisvárosának jellegzetes atmoszféráját, szokásait, erkölcsét, s az emberek kö­zötti kapcsolatokat. A ren­dező egyszerű kifejezőesz­közökkel, reálisan pergeti az eseményeket, mérték­tartóan ábrázolja hőseit, csupán a kisvárosi közvéle­mény bemutatása során al­kalmaz szatirikus, sőt he­lyenként szarkasztikus ele­meket. Egyszerű film a Pofon, de természetes egyszerű­ségével nemes gondolato­kat juttat kifejezésre az alapvető emberi értékekről, következetesen szól az ember egyéniségét defor­máló és romboló jellembeli tulajdonságokról. A látszó­lag szerény kis történet mö­gött az élet nagy kérdései­ben a megalkuvás nélküli helytállás és igazságkere­sés drámája húzódik meg. Humor, életbölcsesség, belső derű, a fo­nákságokat nemcsak megmosoly- gó, hanem azok ellen fel is lázadó fanyar irónia hatja át a müvet. Az örmény filmre oly jellemző anek- dotikus kitéréseket, az élet apró tényeinél való jókedvű elidözése- ket is sikerült az alkotónak a filmbe beépítenie. Kétségtelen erénye az alkotásnak a parádés szereposz­tás, hiszen Frunze Mkrtcsjan, Szofiko Csiaureli és Gálina Belja- jeva a mai szovjet film legerede­tibb egyéniségei. A Pofon a szov­jet filmek tavalyi össz-szövetségi nemzeti fesztiválján a legjobb ren­dezésért járó díjat kapta. san tisztában lesz azzal, hogy bi­zony még a rend őrei közé is beszivárogtak a bűnözők. Nincs más hátra, hiszen senkiben sem bízhat, egy szál maga lát hozzá a rendcsináláshoz; egy kétes bár felrobbantásával kezdi, majd meg­semmisít egy kábítószerkülde­ményt, miközben sikerül elhitetnie a gyanakvó gengszterekkel, hogy mindez a rivális banda műve... Es ettől fogva egyre nagyobb a bizal­matlanság alvilági körökben egy­más iránt... Könnyed, leleményes, s humor­ban sem szűkölködő ez a francia film. Belmondo ismét a régi: bájos, férfias, szeretetre méltó. A néző kénytelen szurkolni neki, mégha tudja is, a szuperfelügyelö mód­szerei sem a legtisztábbak, s csak egy jogot ismer: az ökölét.-ym­Kocsis Ernő: Csallóközi táj NEM MINDENNAPI ÉLMÉNY Dagmar Šebestová és Zsapka József hangversenye SZILVÁSSY JÓZSEF A Literárni mésíčník 6. számáról Szofiko Csiaureli grúz színésznő a szov- jet-örmény film egyik főszereplője (francia) Jelenet a francia bűnügyi filmből; középen Jean-Paul Belmondo ÚJ SZÚ 4 1982. VIII. 31. ÚJ FILMEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom