Új Szó, 1982. április (35. évfolyam, 77-101. szám)

1982-04-13 / 86. szám, kedd

M űfaji megjelölésként a Tanul­mányok alcímnél talán pon­tosabb lett volna az Esszék. Ku­nért töprengő, vívódó, „kísérlete­ző ember“; a tanulmányírók összegező bizonyosságai helyett kételyekkel, aggodalommal, fele­lősséggel szolgál egy megrendült tekintélyű hivatást. A tanulmány- írónak módszere van. Günter Ku- nertnek stílusa, egyénisége, mo­dora - mondhatnánk, ha ez a sza­vunk, a kulturáltság jó ízlés, illem kor is létezett, legföljebb a megne­vezését nem ismerték még: a né­met ipar akkoriban még nem bol­dogította a világot normáival, és hogy a norma mi volt, azt itt látni: kékes lőporfüst, ágaskodó lovak, vádoló tekintetű lófejek, bajonet- tek, puskák, vállbojtok, csákozsi- nórok, vállfonatok, parolik, töltény­táskák, elragadtatott mozdulatok- mind világosan utal arra, hogy normák szabályoztak minden tár­sadalmi és emocionális magatar­tást, és ezeknek meghatározott formában kellett megnyilvánulni­uk. Meghajol ez előtt az egyenes gerincű Petőfi is, lobogó hajjal, széltől lebegő kiskabátban, né­mán kiáltó szájjal, a középpont­ban, kardjával az ellenségre mu­tat: 1848 óta tölti be tisztét ezen a kézzel színezett nyomaton- amely a valóságban talán nem ;s létezik, bár én szinte magam előtt látom -, mint aki tulajdon sorsának szerepét alakítja. 1848 óta rengeteg idő telt el. 1848 óta sok minden megválto­zott, sok minden nem változott. Miért ír az ember? GÜNTER KUNÉRT TANULMÁNYAI fogalomkörök metszőpontjáról nem csúszott volna ki és le, abba a zónába, hol mindeme értékek­nek már csak a puszta látszata dereng. Tanulmányíró sosem ad ilyen címet a könyvének, kérdője­les, hivatása értelmét-tartalmát önkínzón tudakoló címet: Warum schreiben? S ha magában-magá- tól kérdezi iá, nem így hangzik a válasz: ,,Ameddig ír az ember, féken tartja a hanyatlást, nem kö­vetkezik be a múlandóság, és azért írok én, hogy elviseljem a vi­lágot, amely szüntelenül széthullik a semmibe.” Günter Kunért az NDK-ban él. Tizennyolc éves volt 1947-ben, amikor először jelentek meg ver­sei. Brecht fedezte fel. Tanítvá­nyának számít abban az értelem­ben, hogy verstárgy és versalany között ironikusan kiélezett feszült­séget teremt, felfüggeszti költői és költőietlen különállását. Ha a gon­dolati líra nem fából vaskarika, akkor Kunért gondolati lírikus. Ugyanezt a magatartást észleli kis- esszéinek olvasója is: a mesteré­től örökölt elidegenítő hatás itt egyik eszköze annak, hogy tuda­tosítsa azt a bensőségesen para­dox viszonyt, amely a mai embert szűkebb-tágabb világához fűzi. A hagyományhoz például. Példa­ként hadd álljon itt az a kisesszé, amelyben Kunért arról vall, milyen konvenciókat hántott le arról a Pe- tőfi-képről, amely benne él: „Asszociáció: kézzel, színezett nyomat, nagyjából A/3-as formá­tumban, ami föltehetően már ak­Nem ismerhetnénk ezt föl, ha nem lennénk különféle vonatkozási rendszerek birtokában - amelyek egyikének irodalom a neve, és ebben az irodalomban is a mérték­adó lírának, a lírában pedig nem lenne a skála egyik mércéje Pető­fi. Változások, forradalmak, kons­tansok, visszaesések nyomban felismerhetővé válnak, amint a költő szavaival szólunk hozzá­juk: »Óh szent költészet, mint le vagy alázva, miként tiporják mél­tóságodat az ostobák, hallgassa­tok, ti, hamis próféták, hallgassa­tok, egy szótok sem igaz, a költé­szet nem társalgó-terem, hová fe­csegni jár ä cifra nép, a társaság szemen szedett paréja...« Ezek a sorok olyanoknak szól­nak, akik nem kézzel színezett, nyomaton, hanem nagyon is reáli­san léteznek, és akik nem tudják, hogy Petőfi 1848 óta órájuk mutat a kardjával. E zen a viszonylag kis aspektu­son túlmenően azonban Pe­tőfi költészete a maga sokrétűsé­gében a világ minden költészeté­vel rokon, tudniillik a dialektika szempontjából: kudarc és diadal, hatás és hatástalanság, romantika és realitás, póz és gerincesség, halhatatlan eszme és elhalt ideo­lógia feloldhatatlan ellentmondása révén; példaképül szolgál minden­kinek, aki tudatában van annak, hogy saját humanizálódása példa­képeken át valósul meg: nekem példaképem.“ (Európa Könyvkiadó, Budapest) Sz. J. NAPJAINK IRODALMI HŐSE Vita a Lityeraturnaja Gazetában A Lityeraturnaja Gazeta újabb vitát kezdett napjaink irodalmi hőséről, jelleme valódi vagy vélt bonyolultságáról, a szerző álláspontjáról és életértelmezéséről. A témához hozzászólt Nyikolaj Szameljan író is. Hozzászólását - rövidítve - alább közöljük. Kétszázhét évvel ezelőtt az ifjú Werther, meggyőzve önmagát ar­ról, hogy az emberiség majd meg­érti őt és Lotte megszereti, agyon­lőtte magát. Ennek a lövésnek a visszhangja sokáig hallható volt. Werther, ez a gondolkodó és érzékeny ember, ha még élt volna néhány évtizedig, megalkotója, Goethe segítségével, bizonyára egészen másképp járt volna el. Goethe szimpátiái és nézetei az évek során változtak. Erkölcsi fel­fogásával közel állt ahhoz, hogy erkölcsösnek nevezze mindazt, ami az emberi életet szolgálja, és erkölcstelennek azokat a tetteket és eszméket, amelyek a pusztu­lásba kergetik az embereket. Az ilyen megfogalmazás természete­sen leegyszerűsített, mégis sokkal rugalmasabbnak tartom, mint Ruszlan Kirejev elmefuttatásait ebben a vitában. Kirejev szerint az erkölcsi normák minden korban változnak, s ebből kifolyólag ami tegnap erkölcstelen volt, az ma akár példakép is lehet. Igaz lenne ez? Nagyon kétlem. Valahogy úgy alakult, hogy pró­zánkba az utóbbi évtizedek során úgy oldalról lassanként beszivár­gott a kispolgár létezése tényének unalmas, állandó megállapítgatá- sa. Mintha ez újdonság lenne! S ezzel együtt közvetve vagy köz­vetlenül próbálkozások történnek belső rehabilitálására azzal, hogy - úgymond - a kispolgár is ember. Ez csak természetes. Csakhogy már sokan és régóta harcoltak és harcolnak azért, hogy a kispolgár ne csak kispolgár legyen, váljon teljes értékű egyéniséggé, aki pontosan ismeri helyét a korban. Hogy mi mindent olvashatunk az utóbbi években a városi életről is! írtak az alkoholistákról, a szűk lakásokban lejátszódó drámákról, öregecske nénikről, akikről elfe­ledkeztek egoista, nagy áldozatok árán felnevelt gyerekeik (érdekes, ki nevelte ezeket a gyerekeket: nem ezek az öregek-e fiatal mama korukban?), rettenetes, majdnem- hogy kannibál tettekről a lakás­cserék során, és arról, hogy majd minden tudományos katedrán a munkatársak energiája általában arra megy el, hogy kiutálják onnan egymást. Senkinek sem jut eszé­be azt állítani, hogy az életben ilyen nincs. De miért számolnak be nekünk olyan egykedvűen, la­Nagy László Bulgáriában Az ajtó keretén túl, a napsütés­től szikrázó fehér négyszögben áll a Mama. Egy másik képen, az ablak mögött látni alakját, az ab­lakban muskátli. Egy harmadikon ott a költő is. „Országút porával érkeztem a házhoz, ordason leül­tem anyám asztalához..." - írta még ifjan, húszévesen, amikor ha­zatért Felsőiszkázra. Előbb csak Pápáról, a kollégiumból, aztán Bu­dapestről, majd a távoli Bulgáriá­ból érkezett a szülői házba, ven­dégként, s olyankor nekivágott a rétnek, végigjárta a falut, talán azt a régi szőke kisgyermeket ke­resve, aki valaha erre járt. Egy ilyen hazalátogatásra kí­sérte el egyszer Nagy Lászlót Mol­nár Edit fotóművész, akivel jó ba­rátságban volt a költő. Molnár Edit vitte magával a fényképezőgépet is, s megörökítette egy szép nyári napnak néhány pillanatát. A tájat, az otthont, a falut és az udvart. „ Táncol a csönd háztetőkön, fáradtaknak jó az álom, ablak alatt, kertek alatt csukott szájjal danolászom. És ennek a nyári kirándulásnak fényképezőgéppel megörökített pillanatai, fényei halványkék ár­nyai most itt sorakoznak a tabló­kon. A budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztatási Központ által rendezett kiállításon. A költő szavai: sötét háttér, jel­legzetes Nagy László-mozdula- tok, ezüstfehérbe csavarodó üs­tök, merész orr. Mellette az otthon, aztán az iszkázi határ a fákkal és a felhők vonulásával. Milyen köny- nyed, fehér pihés felhők, gondta­lan nyári nap, fény és derű, ami elönti a képet, ami a költő arcán ragyog, mintha a meleg otthon fénye volna, amely most magához öleli... Aki ismeri a költészetét, tudja, hogy inkább a télhez vonzódott, a hóborította tájakról énekelt, a zúzmarától „fagyfarkasok jön­nek, gyémántfalka űzve az éhség dühétől“, a havas erdőkről írt sze­retettel, amikor „pereg a hópor“, s most ezek a képek egy más környezetbe állítják, a meleg, zsongó nyár öleli körül. Két kis szamár puha orra matat a tenyerében. Kinek ne jutna eszébe az a verse a bársony- kiscsikóról, amely már a csillagok között ficánkol. „Sajnállak téged bársony-kiscsikó, puha volt a fü­led, mint a kisnyúlé, nyakadon a csengő piros szalagon...“ Vissza tudja adni egy lencse az ihlet pillanatait? Én azt hiszem: igen. Mert a képeket nézegetve, a képek előtt álldogálva egymás után zsonganak bennem vissza szép emlékként a költő versei. A „vasárnap, forró délután“ han­gulata, amikor elcsügged virág és leány, amikor a toronyban harang tüzesül. Az iszkázi harang nyelve tüzesedik át. Aztán viharos „nyar­gal megáldott mezőre“, majd lá­tom Bulgáriát, ahová ő ment he­lyettem akkor „Kékbe borult este, csendes szelek járnak, csókolják az ágon csüngő birsalmákat...“ Bulgária, az a másik szülőföld, ahová gyakran vágyott és vissza­járt. Az itt kiállított képek másod­kópiái is ott vannak Bulgáriában, Szmoljan városának múzeumá­ban. Nagy Lászlóról nevezték el ezt a múzeumot, a költőről, akit Botev-díjjal tüntettek ki 1976-ban munkásságáért, a bolgár irodalom tolmácsolásáért, a gazdag bolgár népköltészet megismertetéséért. Ide látogatott legszívesebben Nagy László, szerette ezt a vidé­ket, a varázslatos tájat, amely megnyugtatta. Állandó otthonává lett ez a város egy időre, s ágiikor meghalt, s a bolgárok emléket állí­tottak neki, akkor úgy döntöttek, hogy ebben a városban rendezik be a Nagy László múzeumot. A szülőfalu kis szobája, kézira­tok, fényképek, néhány használati tárgy látható a tárlókban. A gaz­dag anyag egy részét Szécsi Mar­git, a költő felesége ajándékozta a múzeumnak. Illenek majd ezek a képek abba a szmoljani épületbe is, amelynek tetején görbe cserepek ülnek piro­sán. Otthonosabbá teszik azt a másik otthont, teljesebbé a költő megismerését. Ezt éreztem a kiál­lításon, amelynek megrendezése dicséretet és köszönetét érdemel. (illés) posan, a sorsszerűséget hangsú­lyozva szinte minden mondatban, mintegy egyetértve azzal, hogy a mai világban nincsenek erős jellemek, sem nagy érzések, sem bátor tettek. Sőt, mintha mindez illetlen lenne. Az írói gondolkodás infantilizmusa egyes esetekben szinte jólneveltségként, erényként tűnik fel. Nem vagyok köteles, úgymond, a világmindenségre gondolni, ha a saját cipőm szorít. Még pontosabban: én magam is kisember vagyok, kisembereknek, írok, csak ők értenek meg engem, mivel én is megértem őket, megvi­lágítom, végül is megerősítem lé­tük vitathatatlan tényét (ami von­zó!) és elismerem őket minden hibájukkal és erényükkel együtt, ha vannak nekik. Objektivizmus ez? Csak az lenne? Nem az olvasók egy része igénytelenségének jól leplezett kiszolgálásáról van szó? Ezzel összefüggésben nem fe­lesleges világosan leszögezni: az infantilizmus néha az egyértelmű tendenciától való eltávolodással határos, amely világosan és teljes mértékben kifejezné a szerző kon­cepcióját. A jó értelemben vett tendencia - eszme, amely minden mű egyik alapeleme. Enélkül a ve­zető, a művet szervező eszme nélkül elképzelhetetlen az igaz művészet. Tendencia (vagy ha úgy tetszik, szerzői állásfoglalás) nélkül soha senkinek sem sikerült regényt írnia, vagy elbeszélést, drámát, még egy verssort sem. Csak egy szóhalmaz keletkezett volna, amelyet maga a szerző sem értene elolvasva művét. Nevezzük nevén a dolgokat: miért kell az olvasó számára egy­szerűen csak leírni azt, amit már úgyis tud? Van bizonyos összefüggés az ilyen „lejegyző“ irodalom és a bo­nyolult témáktól való félelem kö­zött. Ezért jött létre az olyan „ajtó mögötti“ látásmód: leírom, mi van a lakás, az iroda ajtaja mögött, de úgy, hogy ez valószínűnek tűnjön föl... Werther öngyilkossága más volt. Esemény volt* És mi van ma? Vannak azért olyan irodalmi műveink is, amelyekben megtalál­juk napjaink világos vonásait, a halál és a halhatatlanság örök témáját, a szilárd meggyőződést, hogy csak az erkölcsös, ami min­denki számára hasznos. Minden irodalmi mű ereje a mű­vészi és erkölcsi vonások össze­fonódásában, a kor konkrét esz­mei és etikai értékeiben rejlik. így volt ez mindig, és így is lesz mindig. NYIKOLAJ SZAMELJAN Húsz év alatt száz Forrás-kötet A romániai magyar irodalom három nemzedéknek adott lehető­séget indulásra az irodalomtörté­neti jelentőségű Forrás-könyvso­rozat. Mára a folytonosság, a megújulás mellett az értékek felismerésének és bemutatásának egyik legbiztosabb, irodalmi auto­nómiát is kivívott fóruma lett. Jelentőségének igazolására minden bizonyítgatásnál elfogad­hatóbb az a névsor, amely a sZáz- könyvű sorozat három nemzedé­kének a legjobbjait veszi számba: Veress Zoltán, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Kántor Lajos, Szilágyi István, Pusztai János, Köntös-Szabó Zol­tán, Kocsis István, Király László, Csiki László, Ke­néz Ferenc, Far­kas Árpád, Bo­dor Ádám, Vá­sárhelyi Géza, Vári Attila, Balla Zsófia, Szőcs Géza, Markó Géla, Györffi Kálmán, Adonyi Nagy Mária, Egyed Péter, Molnár H. Lajos. Ágoston Vilmos, Mózes Attila, Cselényi Béla, Bréda Ferencz és Kis Géza. A Forrás „nagyjai“ - Szi­lágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor, Kántor Lajos, Szilágyi István, Ko­csis István' - műveikkel túlnőtték a nemzetiségi irodalom kereteit. Műveik az igazolói annak, amit a Kolozsváron megjelenő Utunk irodalmi hetilap idei 12. számában közölt szerkesztőségi vitában a sorozat mai szerkesztője Egyed Péter állított: „..a Forrás egy esz­mei dimenzióval is rendelkezik. Irodalmi és kulturális története, a benne kifejeződő szándékok és akaratok, értékhozadéka és belső értéke (amely szerint ez az ún. »fiatal irodalom« legfontosabb és jószerivel egyetlen fóruma és or­gánuma), tehát mindezek miatt a Forrás intézmény is, bár szerve- zetszerüségében nem fedi ponto­san a kifejezés szociológiai ér­telmét. “ A sorozat mai szerkesztőjének véleményére figyelve, nem feled­kezhetünk meg azokról, akik húsz­éves folyamának darabjait gon­dozták. Az első szerkesztője Pás- kándi Géza volt, akit Csiki László követett. Munkájukról és az idő­közben változó sorozatszerkesztő bizottság tevékenységéről az a számadat is szól (bár az irodal­mat számokkal mérni tévedések veszélye nélkül nem lehet), amely szerint a száz „Forrás-csepp“ nyomán mintegy harminc esetben tiszta vizű csermely kezdett foly- dogálni. Az említett vita hozzászólásai Utunkban közölt szövegének volt egy ,,A szerkesztő megjegyzései“ című adaléka is, amely felkeltette a figyelmemet: „Néhány év múlva alig lesz romániai magyar író, aki­nek első kötete nem a Forrás sorozatban jelent meg. Ennél töb­bet nem is mondhatunk a sorozat G. Z. Basindzsagjan: A Szevan tó éjjé! jelentőségéről. Irásmüvészetünk jövőjéről beszélünk, amikor a For­rásról beszélgetünk. Ez mérhetet­lenül megnöveli a Forrás-kötete­ket elemző-értékelő kritika felelős­ségét is. Aki hízeleg a fiataloknak, éppen annyit árt, mint aki értetlen- nek és türelmetlennek bizonyul irántuk". Mindvégig kacérkodom a gon­dolattal: Tavaly megszületett a Forrás-sorozat csehszlovákiai magyar „kisöccse“ is, a Főnix Füzetek. Bár az eddig könyves­boltokba került három kötetéről (két vers, egy próza) erős túlzás lenne olyan kontextusban szólni, mint a Forrás-könyvekről. A kez­deményezés az idők folyamán ki­terebélyesedhet, alkotói nemze­dékek elindítója lehet. Egy gyö­nyörű szándék romániai eredmé­nyeiről szólva - úgy vélem - a ha­zai magvetésről sem feledkezhet­tem meg. DUSZA ISTVÁN újszú^ 4 1982. IV. 13.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom