Új Szó, 1982. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1982-03-30 / 75. szám, kedd
Egy opera, két felfogásban A Fidelio bratislavai operaszínpadon A közelmúltban a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház felújította Beethoven egyetlen operáját, a Fideliót. Beethoven egész életét, művészetét az emberiség erkölcsi nevelésének, a legtisztább értelemben vett humanitásnak, a közügynek szolgálatába állította. A nagy klasszikus mesterek között ő volt az első, akinek erkölcsi magatartása, világnézete, s ezáltal művészete is a francia forradalom szabadságeszméjének jegyében alakult. Ezek az eszmék hatják át az operát is. Előtérben áll itt a hős erkölcsi nagysága: a hűség, amelyet megtestesít, az erény, melynek szinte csak allegorikus képviselője, így a darabban szinte elvont eszmévé emelkedik. Beethoven, akit az egyes ember sorsa drámai szempontból alig érdekel, épp e személytelen, eszmei általánosítás révén fejezi ki önmagát a témában. Őt nem Florestan rabsága háborítja fel, hanem maga a Rabság, ő nem Leonóra önfeláldozását ünnepli, hanem az ön- feláldozást. A kétfelvonásos opera szövegét J. N. Bouilly francia drámaíró nyomán J. Sonnleihtner és F. Treitsch- ke írták. A mai formáját a harmadik átdolgozás után nyerte el. Az ősbemutató 1814. május 23-án óriási sikert aratott. A mű cselekménye ismert: Leonóra, a hősnő - Fidelio álnéven - a börtönfelügyelő, Rocco segédjévé szegődik, hogy kiszabadítsa férjét a sevillai börtön rabságából, ahová Pizarro börtönparancsnok juttatta. A hűséges feleség mindent megtesz Florestan szabadulásáért. Don Fernando, a miniszter, Florestan régi barátja, értesül a rabokkal való rossz bánásmódról, s ellenőrzésre indul a börtönbe. Pizzarro aljas tervét - Florestan meggyilkolását - már nem tudja végrehajtani, leleplezik, s Leonóra leoldja férje kezéről a bilincset A Fidelio zenei anyaga lényegében az abszolút zene talajából nő ki. Az énekelt szólamokra szerzőjük sokszor olyan feladatokat ró, mintha hangszerek lennének. Beethoven zenekarának egyes szólamait is sokszor szinte leküzdhetetlen feladatok elé állította (főleg a fúvósokat), ami ez még fokozottabban vonatkozik az énekesekkel szemben támaszott követelményekre. Az operaház zenekara Tibor Frešo, érdemes művész vezényletével, sajnos csak kísérője maradt a színpadi eseményeknek. Sok csiszolnivaló akad a ritmikán, az intonáción, sőt a stíluson is. Említést érdemel a negyedik, (köztudomású, hogy Beethoven négy Leonóra nyitányt komponált) a végleges Fidelio nyitány, valamint a harmadik Leonóra nyitány, amely a legkoncentráltabb, leg- hangversenyszerűbb. Ezt általában a két felvonás közé illesztik, mint intermezzót. így összefoglal, áttekint és sugallja a megoldást. A rendező, Branislav Kriška érdemes művész, engedte élni a művet, nem helyezte előtérbe saját egyéniségét. A külső megjelenítésben hű maradt Beethoven korához és zenéjéhez. A gonoszság, az ő felfogásában emberi gonoszság, a hősiesség emberi erény, úgy ahogy Beethoven megfogalmazta. Az egyszerű, hangulatos díszletet Ladislav Vychodil nemzeti művész tervezte, amelybe harmonikusan illeszkedtek Helena Bezá- ková ruhatervei, kosztümjei. A jellemek megrajzolásánál a rendezőnek kettős nehézségekkel kellett megküzdenie. Az egyik nehézség az volt, hogy maga Beethoven sem építette fel darabja valamennyi szereplőjének a jellemét, csak a főhősökre összpontosított. A másik abból adódott, hogy nem mindig akadnak olyan művészek, akik alkatuknál fogva éppen Beethoven operaszerepeire a legalkalmasabbak. Éppen ezért, a mű két felfogásban került bemutatásra. Az első a drámaibb, a második líraibb koncepciót követ. Megmutatkozik ez az énekesek kiválasztásában is. Elena Kittnárová nemzeti művész Leonórája technikai szempontból bravúros. Stílushiányosság mutatkozik meg az egyes hangok nagymértékű akcentálá- sában, zavaró vibrátóval. S ha adós is maradt a rendkívüli szerep minden lehetőségeinek kiaknázásával, játékát, énekét, kétségtelen drámai szenvedély hatotta át. Anna Starostová alakítása lényegesen líraibb, teljesítménye megnye- rőbb, plasztikusan formálta meg és árnyalta szerepét. Florestan František Livora előadásában az est fénypontja volt. A művész problémamentesen, stílusosan, színészi és énekesi feladatát teljesítve, meglepően jól alakította ezt a nehéz szerepet. Pizarro Juraj Martvoň és Juraj Hrubant érdemes művészek alakításában került színre. Az első szí- nészileg hűen ábrázolja Pizarro jellemét, sajnos a hangja, különösen a magasabb fekvésekben fáradt és kissé fakult volt. Juraj Hrubant viszont színészileg egyhangúbb, de éneklése meggyőzőbb, stílusosabb. Rocco szerepében Ondrej Ma- lachovský érdemes művész ritmikai és intonációs zavarokkal küzd. Ebben a szerepben Jozef Špaček plasztikusabb, igazabb, stílusosabb. Marcellinát Jarmila Smyčková és Anna Czaková alakították, Don Fernando szerepében Szűcs Róbert és Pavol Mauréry mutatkozott be. A kitűnő teljesítményt nyújtó kórus egyik fénypontja az előadásnak, ez Ladislav Holásek munkáját dicséri. , HORVATH KATALIN A GYERMEKVILÁG FESTŐJE Vilma Vrbová-Kotrbová tárlata Prágában A főváros leglátogatottabb kiállításainak egyike a napokban Vilma Vrbová-Kotrbová nemzeti művész tárlata a Valdštejn palota Lovardájában. Vilma Vrbová-Kotrbová munkássága a huszadik századi cseh képzőművészet értékes és sajátos fejezete. A művésznő már a pálya elején a gyermekek világa felé fordult, és ehhez máig hű maradt. Fél évszázada figyeli és festi szeretettel a gyermekek világát. A kiállított képek közül a legrégebbiek 1932-ben készültek, amikor a művésznő röviddel a képzőművészeti akadémia elvégzése után első ízben mutatkozott be a Művészkörben (Umélecká beseda). A sötét háttérből két alapszín árnyalataiban rajzolódnak ki gyermekportréi, melyek tükrözik a belsőt, sőt társadalmi változásokra, problémákra is utalnak. A jólétben, féltő gondoskodásban és szere- tetben nevelkedő városi gyermekek portréi mellett láthatók azoknak a vidéki gyermekeknek az arcképei is, akiknek osztozniuk kellett szüleik munkájában, gondjaiban. Az intézetben nevelkedett kisfiú tekintete elárulja szeretet utáni éhségét, azt, hogy túl korán megismerte az élet kegyetlenségeit. Egy másik képen kisleány alszik egy szelet kenyérrel a kezében. Félig ébren van, a félelem nem engedi, hogy édes, mély álomba merüljön. E festmény keletkezésének ideje 1939. A piros kabátos kislány szorongásában a nácik által megszállt területről menekülő család tragédiája fejeződik ki. Vilma Vrbová-Kotrbová művészetének második szakaszában a portrét figurális kompozíciók váltják föl. A gyermekeket különböző tevékenységek közben ábrázolja, életük egy-egy mozzanatát örökíti meg. Nemcsak a játékba, olvasásba önfeledten elmerülő kicsinyeket láthatunk vásznain, hanem csalódott gyermekeket is. Színskálája bővül, élénkebbé válik. Legkedveltebb színe - a piros- dominál, minden árnyalatában optimizmust, életszeretetet sugallva.; A hatvanas évek közepétől a művésznő ciklusokba sorolja rokontémájú alkotásait. Az első jelentős ciklus A fák, mely az 1966-68-as években keletkezett. A Változások című ciklus az egymást váltó évszakokban örökíti meg a gyermekek életét. A mai család életét, problémáit pátosz nélkül, hatásosan ábrázolja a tavaly készült triptichonja. Az első kép - Terhes - kiegyensúlyozott, boldog kismamát ábrázol rózsával a kezében. A második képen- A házasság válsága - a földön ülő kisfiú kétségbeesetten ragadja meg az egymástól távolodó szülők lábát. A harmadik kép - A nagymamánál - nyugalmat, de egyben szomorúságot is áraszt. A kisfiú a nagymama lábánál ül. A nagymama arckifejezésében koncentrálódik a triptichon tragikuma. A szép tárlatot április 11 -ig tekinthetik meg az érdeklődők MOLNÁR ANGÉLA UU FILMEK Az öszvér nem megy esküvőre (szovjet-grúz) Egy családi album megsárgult fotói elevenednek meg előttünk ebben a szovjet-grúz filmben; rendezője, Nana Mcselidze, a nézők jelenlétében lapoz az albumban, hogy megidézze gyermekkorát, s bemutassa azt a világot, ahol felnőtt, s ahol talán a legszebb éveit töltötte. Nincs a filmnek szövevényes cselekménye, az életkép apró történetekből áll össze, ezeket a rendező kommentárja foglalja keretbe. Anna Tbilisziből érkezik szülőfalujába, nagyanyjához, hogy ihlea lakodalom, a hajdani grúz falvak ünnep- és hétköznapjai, vidám és szomorú eseményei, szokásai Olyan ez az alkotás, mint egy színes kaleidoszkóp; apró történetek váltják egymást, melyekből a grúz nép sajátos arculata, humorérzéke, életszeretete, bölcsessége, nemzeti mentalitásának jellegzetes vonásai bontakoznak ki. Nana Mcselidze (a film írója, rendezője, s a nagymama alakítója) utánozhatatlan színekben villantja föl szülőfaluja életét; nem is kívánja szebbnek mutatni ezt az Jelenet a grúz filmből; középen Nana Mcselidze a nagymama szerepében tét merítsen és motívumot gyűjtsön készülő kompozíciójához. Megérkezésekor megcsapja a szülőház sajátos atmoszférája, s felidéződnek benne itt töltött gyermekkorának emlékei, azok a vidám, szomorkás vagy bohózatba illő történetek, melyeket a nagymamától hallott vagy amelyeknek már maga is részese volt. Elénk tárulnak a vásznon a nagymama fiatal évei, a leánykérés (amikor az öszvér megmakacsolja magát és a vőlegényt nem hajlandó a menyasszonyi házhoz vinni), eredeti világot, jobbnak az embereket, mint amilyenek, megértő mosollyal szemléli, finom iróniával ábrázolja őket. S bár a történeteket ráérősen meséli, filmje ennek ellenére magával ragadja a nézőt, ízes elbeszélése nem hagyja lankadni a figyelmet. Ügyel arra is, hogy alkotása ne váljon idegenforgalmi prospektussá, hanem hangulatos életkép, az emlékek színes mozaikja legyen, melyből egy távoli földrész népe és gazdag hagyományai tárulkoznak elénk, frissen, sokszínűén. Emlékképekből épül föl az önvallomás című francia film is. Hősnője, Brigitte a naplóját lapozgatva emlékezik; először a gyermekkorára, melyet szüleivel egy francia kisvárosban töltött, aztán bemutatja családját, majd megismertet bennünket azokkal az emberekkel, akikkel már felnőttként került kapcsolatba. Brigitte emlékezik, s közben vallomást tesz; kitárulkozik a néző előtt, megmutatja, milyennek látja, tartja magát: őszinte lány, független, s ez számára mindennél fontosabb. Szabad madár, s ha a repülés néha kockázatos is, hiszen megsebezheti szárnyait, mégis inkább ezt választja, mint a luxuskalitkát. Csakhogy a túlzott függetlenség, az érzelmi kötődés hiánya egy olyan érzékeny és sebezhető egyén esetében, mint Brigitte, azzal a veszéllyel járhat, hogy teljesen magára marad, s terhessé válik már-már önmaga számára is. Bár a film középpontjában Brigitte, illetve sorsa, magatartása áll, a történet során megismerjük két leánytestvérének és szüleinek életét is. Thomas Pascal rendező alkotása nem emelkedik az átlagos színvonalú francia filmek fölé. S bár munkája nem remekmű, öncélú kísérletezéssel, művészkedéssel nem is kívánja ezt a látszatot kelteni. Nagyképűség nélkül, visszafogottan ábrázolja napjaink francia átlagembereit, őszintén, meggyőzően tárja elénk a család tagjainak kapcsolatait, s rózsaszín szemüveg nélkül láttatja a családi viszonyokat. A rendező jó megfigyelőnek bizonyul, hiszen szereplői életteli figurák, mentesek a leegyszerűsítő jellemzéstől. Filmje kiegyensúlyozott ritmusú és nem nélkülözi a könnyed humort sem.- ym A francia film egyik kockája ÚJ SZÚ 4 1982. III. 30. önvallomás (francia) Szilva József: Találkozás (fametszet)
