Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-18 / 14. szám, hétfő
Ozob/ Kálmán első mondatai O után megkönnyebbülten felsóhajtottam. A búcsi szövetkezeti klub vezetője ugyanis egészen másképpen kezdte a beszélgetést, mint ahogy azt az utóbbi időben máshol megszoktam:- Őszintén megmondom, hogy ezekben az években, araikor egyre inkább megnézzük, mire fordítjuk a pénzt, és gyakran a kultúrára fordítható keretből is lecsípnek, nekem tulajdonképpen nincsenek anyagi vonatkozású panaszaim. A helyi egységes földművesszövetkezet a lehetőségeihez mérten támogat bennünket, szívügye Szubjektív okokat keresve a korszerű üzlet előtt helybelieket állítok meg, kérdem őket, mi a véleményük a szövetkezeti klubról, tavaly hányszor ültek be a nézőtérre. Néhány jellemző válasz:- Tavaly kétszer-háromszor lehettem ott. Nekem az esztrádmú- sorok tetszenek. Több kellene belőlük.- Nekem erre nincs időm. Hajnaltól késő estig dolgozom, ha hamarabb hazajövök, inkább ledőlök vagy bekapcsolom a tévét. Semmi kedvem átöltözni, kimozdulni a házból.- Olyan a klubest, amilyen a társaság. Ha kevesen jönnek össze, akkor ez nagyon kellemetlen.- Tenni kellene valamit. Több olyan műsor kellene, mint most, karácsonykor. Akkor volt műveltségi vetélkedő, irodalmi összeállítás, szép lemezeket hallgattunk, szóval jó műsor volt. Gyakrabban kellene ilyen változatos programot összeállítani. Visszatérve a szövetkezet korszerű irodájába, megkérdem az elnököt is, neki tavaly melyik műsor tetszett a legjobban.- Lehet, hogy kissé elfogult vagyok, nekem az éneklőcsoporLelkesedés és dilettantizmus Gondok a látogatottsággal Pénzünk és rendezvényünk van a falu művelődése és szórakozása. Aztán - hogy azért mégse legyen felhőtlen a beszélgetésünk, gondterhelt arccal tette hozzá:- Pénzünk és rendezvényünk van, nézőnk viszont nem mindig. Mi már az utóbbi időben annak is örülünk, ha tizenöt-húsz néző összejön egy-egy filmvetítésre, és mondjuk ötvenen vannak valamilyen kulturális rendezvényen, pedig a szövetkezet több esetben a jegyeket is megvásárolja a tagságnak. Azokra a bizonyos miértekre objektív okok is felhozhatók válaszként. Búcs mintegy másfél ezret számláló lakosa közül sokan a jó eredményeket felmutató helyi szövetkezetben dolgoznak, ahol a munkaidő bizony sokszor nem nyolc óra. A beutazók szabad idejük egy részét ingázással töltik el. S aztán Búcson is sok a háztáji fólia: itt kora tavasztól sokat kell dolgozni, igaz, a haszon sem csekély, ha kedvezőek a körülmények. Emiatt Búcson - de Dél- Szlovákia más falvaiban sem olyan sok az ember szabad ideje. A háztáji és más munkaidő utáni foglalatosság bizony sok időt és energiát emészt fel. Ami marad, az a családé, és főleg a televíziózásé. Mindezeket a tényeket Szabó Zoltán, a szövetkezet elnöke is megismétli, majd hozzáteszi:- Búcs nem központi falu, s ezért létérdekünk, hogy itt tartsuk a fiatalokat is, s minden falubelinek megteremtsük a modern életmódhoz szükséges feltételeket. Rövidesen új iskolát adnak majd át falunkban, mi erőnkhöz mérten támogatjuk a szövetkezeti klubot. Igyekszünk kellő feltételeket teremteni a szórakozáshoz, a munka utáni aktív pihenőhöz is. Persze, manapság nem is olyan könnyű becsalogatni az embereket a művelődési otthonba vagy a szövetkezeti klubba. Azért vannak Búcson kultúrát szerető, lelkes emberek (Gyökeres György felvételei) tunk, amely Zselizen is fellépett, és a népi tánccsoportunk. Elsősorban ók igazolják, hogy azért vannak Búcson kultúrát szerető, lelkes emberek. Szobi Kálmán folytatja a gondolatot:- Falunkban valóban ígéretesen dolgozik az említett két csoport. Az éneklő csoportba zömében idősebbek járnak, a táncosok viszont fiatalok. Nem is olyan kis dolog, ha két ilyen csoport működik egy faluban. Mi azonban többet akarunk, s ezért nem takargatjuk gondjainkat sem. Mert nem mindegy, mire költjük el az évi több százezer koronát, nem elégszünk meg azzal, ha papíron telt ház van egy-egy kulturális rendezvényen, tehát elkelt minden jegy, a nézőtér viszont foghíjas vagy csaknem teljesen üres. Nem a szép számok, a gondosan kozmetikázott adatok az elsődlegesek, hanem az fontos, hogy rendezvényeinknek legyen értelme, erkölcsi haszna és tudatformáló hatása. Ilyen értelemben beszéltek erről a kérdésről a pártalapszerve- zetben és más helyi fórumon. Nem várnak látványos sikereket, de közösen, összefogva igyekeznek megmozgatni az állóvizet, szeretnének többet tenni azért, hogy a falu lakosai szabad idejükben néha elmenjenek a szövetkezeti klubba is, értelmét lássák a kollektív szórakozásnak és művelődésnek is. Búcson tehát az általánosságok és a szép szavak hangoztatása helyett cselekedni akarnak. Változatosabb, a lakosság mai igényéhez jobban alkalmazkodó műsorokkal iparkodnak felszámolni a ma még nem ritka érdektelenséget. Időszerű és nem is kis feladat az, amelynek sikeres megoldása nemcsak a búcsiakra vár. SZILVÁSSY JÓZSEF Az elmúlt esztendőkben különféle hivatalos minőségben és magánemberként is gyakran volt alkalmam bepillantani amatőr művészeti együttesek életébe, működési mechanizmusába, sőt, még korábban, gyermek, diák és felnőtt színjátszó csoport tagjaként belülről is megismerkedhettem azzal a folyamattal, melyben közösségbe szerveződött emberek végeznek alkotó tevékenységet, teljesen önkéntesen, anyagi előnyökre nem számítva. Ennek a sajátos folyamatnak számtalan összetevője, meghatározója, kísérőjelensége és jellemzője közül most kettőt szeretnénk kiemelni: a lelkesedést és a dilettantizmust. Véleményem szerint mindkettőnek döntő szerepe volt az elmúlt harminc esztendőben és van ma is - természetesen a maga módján- a csehszlovákiai magyar amatőr művészeti mozgalom alakulásában. Kezdjük azzal az alapvető kérdéssel, hogy ki miért lesz színjátszó vagy bábcsoport, ének- vagy táncegyüttes, kisszínpad vagy pop-zenekar tagja, illetve mi hozza létre és milyen céllal ezeket a kisközösségeket. Ha nagyon tömören akarnánk válaszolni, azt mondhatnánk, hogy: olyan természetes emberi vágyak játszanak itt elsődlegesen közre, mint a közösséghez tartozás és az önkifejezés vágya, a munkahelyünkön nem hasznosítható fölös tehetség érvényesítésének a szükséglete; másrészt olyan nemes eszmék, közösség-megtartó és -építő eszmények, melyeket neveltetésünk, szellemi-lelki fejlődésünk, valamint önismeretünk gyarapodása során ismertünk föl és meg, és nemcsak azonosultunk velük, hiszünk bennük, lelkesedünk értük, hanem általuk vezérelve igyekszünk cselekedni is. Ugyancsak: hittel, lelkesedéssel. Ez azonnal és könnyen megtapasztalható- például személyes találkozások alkalmával, próbákat, fellépéseket látva - még azokban a csoportokban is, melyekben az áldatlan körülmények vagy különböző személyi ellentétek következtében éppen akadozik a munka, rossz a kedv, ami egyébiránt nem ritka tünet a mozgalomban. Közkeletű kifejezéssel élve: a lelkesedés fűti, hajtja ezeket a csoportokat, ezeket az embereket. Mondják is, nyilatkozzék újságoknak: „Nekünk ez jelenti az életet”; „Fáklyának kell lennünk a faluban"; „Igazán odaadással cselekednek ezek a fiatalok”; „Családos emberek hoznak nagy áldozatokat, mert érzik, hogy érdemes”; „Szíwel-lélekkel dolgozik mindenki, nem számít az sem, ha szombaton vagy vasárnap vannak a próbák”. Bár olykor fellengősek, érzelmi túlzásoktól sem mentesek az ilyen és hasonló mondatok, de hitelükben, őszinteségükben aligha kételkedhetünk. Valóságos tenniakarás érződik mögöttük. Lelkesedés a közös ügyért, mely külön-külön a csoport minden tagjának is ügye: szórakozás és szórakoztatás, önművelés és mások művelése, megismerés és megismertetés, kultúrateremtés és hagyományápolás, vagy éppen az anyanyelvi kultúra őr- zése-fejlesztése. Lelkesedés nélkül valóban nehezen lenne elképzelhető pezsgő és eredményes tevékenység e szférában is. És különösen, ha arra is gondolunk, hogy sok helyütt mennyi - hanyagságból, meg nem értésből, szemellenzős magatartásból, begyepedesedett gondolkodásból eredő - visszahúzó erőt, objektív nehézséget is le kell küzdeni. Mi más, ha nem a lelkesedés, az ügy iránti elkötelezettség rendíthetetlen érzete és tudata segíti át ezeken az akadályokon ezeket a csoportokat és viszi célba a műsort?! Feltéve persze, ha tudás, fölkészültség, tehetség is párosul hozzá. És ezzel eljutottunk a lényeghez, vagyis ahhoz a régi igazsághoz, melyről gyakran megfeledkezünk: a lelkesedés önmagában kevés az üdvösséghez - az amatőr művészeti mozgalomban is. önmagában kevés ahhoz, hogy - vezessen bennünket bármilyen nemes cél, szándék, legyenek bármilyen jók a munkafeltételek - minőség szülessen. A minőség születésének feltétele ugyanis elsősorban a tudás, fölkészültség, tehetség. Ezeket nem helyettesítheti a lelkesedés. A lelkesedés „csupán” mint hajtóerő működik, ebben az értelemben mondtuk, hogy domináns szerepben van jelen az amatőr művészeti csoportban, illetve az amatőrművészeti tevékenység bonyolult folyamatában. És mint ilyen, természetesen pozitív jelenség és érték, de nem esztétikai, hanem erkölcsi, amelyet tisztelnünk kell, azonban nem menthetők vele sem az esztétikai fogyatékosságok. Az elmúlt évtizedekben és manapság is rengeteg műsor született és születik falun és városon - lelkesedésből, de hozzáértés nélkül, illetve megsejtések, megérzések nyomán, másoktól ellesett, fölkészültség híján azonban helytelenül alkalmazott fogásokkal. És ezeket-önkontroll, önkritika hiányában is - értékként könyvelték el maguk az „előállítók”, holott selejt volt. Sőt, hitték róla, hogy jót cselekedtek, hiszen a közönség is tapsolt. Az eszükbe sem jutott, hogy ízlésfejlesztés helyett ízlést romboltak; hogy a taps esetleg a nem létező gondolat, nem létező művészi megoldások helyett a giccsnek (melynek fénykora, sajnos, ma is tart), öncélú hü- lyéskedéseknek szólt, vagy talán a szerepjátszó ismerősnek, rokonnak; vagy éppen abból az örömből fakadt, melyet az élő előadással, élő emberekkel, nem mindennapi színekkel, „jelenetekkel” való találkozás jelent mindenkor a közönség számára, főként falun, ''ahol az embereknek ritkábban van részük ilyesféle eseményekben. Persze, dilettantizmus - hozzá nem értés - mindig volt, van és lesz, ez a mozgalomnak, természetéből adódóan, szinte természetes velejárója. De törekednünk kell arra, hogy mind kisebb szerepet játsszon a munkában, mert „eredményével“ nem csak a közönséget befolyásolja negatív irányban, hanem az előrelépést is fékezi. Mind kisebb szerepe pedig csak úgy lehet, ha lelkesedésünk a tanulásra, a szakmai ismeretek elsajátítására is kiterjed. BODNÁR GYULA S ylvester János Grammaticá- jának (1539) van egy eredeti kísérlete: a hónapnevek magyarítása. ,,Januarius: Fü ho Auagy Erőss hó. Februarius: Fagy hó. Martius: Fű hegy. Április: Nos: Ki nyíló hó. Maius. Nos: Első gyü- mölcz hó. Junius. Kaszalo hó. Julius siue Quintilis. Nos: Hew hó, auagy Arató hó. Sugustus siue Sextilis. Szőlő irleló hó. September. Nos: szőlő szedő hó. October. Nos: Bor uetó hó. November. Nos: Borlatogató hó. December. Vi- gann lakó hó.“ Csak sajnálhatjuk, hogy a kísérlet nem vezetett eredményre. Mennyivel beszédesebbek, él- ményszerűbbek e megnevezések, mint a magyarul gondolkodó számára semmiféle mögöttes tartalmat nem sugárzó latin hónapnevek! Reneszánsz szemlélet termékei: tükrözik ember és természet (egykoron boldog) kapcsolatát, x Haszontalanok. Bereck József novellája a frissiben megjelent Vereség című kötetben. Haszontalanok: egy amputált karú suhanc és egy szép nevű, de kiszuperált ló, a Csillag barátsága. „Hol a ló? - ismétli meg a fiú kurtán, ezúttal sokkal élesebb hangon“ kérdését a telep éjjeliőre előtt. Hol a ló? ,,A szállás náderesze alatt vörös tyúkok százai heverésznek, szunyókálnak. Időnként egy-egy fölkecmeredik, a legközelebbi Hatóhoz sétál, halkan kárálászva csippent a vízből, majd rá-rákop- pint az útjába eső, fehéren villogó nagy csontokra, s unottan visszaporoz társai közé.“ Hol a ló? Szülőfalum, Ipolypásztó, mint ezt Fényes Elek földrajzi szakíró is rögzítette a múlt század derekán, lótenyésztéséről volt nevezetes. Futamok Tartott itt ménlovat, szép utódokat nemzőt, már a régi Hont megye vezérkara is. A gazdák lovait még a két háború között is tucatszámra vásárolta föl a katonaság. Falum utolsó pár lovát a szövetkezet telepén a múlt esztendőben vágta agyon egy földben húzódó, meghibásodott villanyvezeték. Nagy László sorai jutnak még az eszembe. Búcsúzik a lovacska című poémából kórusban szólnak vissza a táltosok, paripák, kedves, segítő igás lovak, szerencsétlen gebék: „orrcimpámra a szellő mit ültet? szédítő vérillatot / csimpaszkodó piros szirmot, a halál kisan- gyalát /.../ jaj, a hó, feketedve kavarog a hó / még a fogaimat is megőrlitek!“ x A megsebzett bolygó. Filmsorozat a tévében. Kiirtott erdők, sivatagosodó sztyeppék, szennyezett vizek, tengerek. Karbol. Kátrány. Füst. Ipari hulladék. Pusztulófélben levő növény- és állatvilág. Megbomlott ökológiai egyensúly. Megrázó képsorok, felrázó kísérőszöveg. Fellebbezés az emberiség lelkiismeretének, felelősségérzetének ítélőszékéhez. Ember küzdj, és bízva bízzál! Míg ki nem csúszik lábad alól a küzdőtér: maga a környezet, x „ Édesanyám voltál, /Mért nem tanítottál?/ Gyenge vessző voltam, /Mért nem hajlítottál?/ Hajlítottál volna, /Meghajoltam volna:/ Erre az életre, / A komisz életre /Nem jutottam volna. “ A szomorúság szépsége - pattan ki belőlem az érzéseimet megnevezni akaró meghatározás, miután már másodszor, ötödször, sokadszor hajolok (éppenséggel magam is keserves perceimben lévén) a székely keserves fölé. Vonzza a szemet magához újra és újra. Vagy én vonzom, pillanatnyi hangulatommal, ót? S miközben a fenyőzúgás-sötét sorokat, valójában magamat olvasom? Helyettem fogalmazza, nevezi meg érzelmeimet, a szétomló derűt, a keserűség kövein az öröm szétfrecs- csent színes üvegszilánkjait, a „tejfoggal kőbe mért haraptál“ önvádját e vers; anmagamat kiáltja vissza, mint örökké visszhangzó barlang? Ám ne egyszerűsítsük - vigyázat! - a befogadáslélektan bonyolult, már-már rejtélyes mechanizmusát. Többről van szó, mint a szerencsés pillanatban megtalált, a befogadó lelkiállapotának jókor jött szomorúságról. Nemcsak én jártam át e szöveget, hanem a szöveg is engem. Saját törvényeit követve átvilágította lényemet, s (éppen) szomorkás énem mögött fölfedezett egy másik ént, akivel - mintegy cáfolandó az előbbi /vélt?/valós?/ igazát - azt mondatja: lám, a szépség (legyen bár a szomorúság szépsége) mégiscsak fölszabadít. A túléléshez ad erőt. Mert nem elveszett s szomorúságával nem másokat is elveszejtő ember az, aki idegzetének szétszakadt hálóját a forma, a ritmus, a szavak ily tökéletes kötésével csomózza meg. Mondom a költői szó olykori fájdalmasságán megütközők, vélt pesszimizmus miatt fejet csóválok és ujjat emelők, igaz és súlyos szókat hamis és könnyű derűlátással összekeverök ellenében: erős ember az. És mondom a bennünk rejtező elkeservült én biztatására is: lám, a szomorúság szépsége. Ember-főnix a „pesszimista versek“ hamuja fölött. ZALABAI ZSIGMOND ÚJ sz 4 1982. Ľ
