Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-25 / 42. szám
„ÉLETEM RAJZÁT AKAROM ADNI...11 Déryné már életének hetvenne- gyedik esztendejében jár, amikor elhatározza magát: megírja visz- szaemlékezéseit. Elhatározását 1869;, július 28-i levelében tudatja Egerváry Potemkin Ödönnel. Lázas sietséggel, öregségétől és betegségétől hátráltatva lát munkához, amit még akkor sem hagy abba, amikor - 1871 őszén - fél szemére megvakul. 1872. szeptember 29-én Déryné meghalt. Váradi Antal jegyezte föl, hogy nem sokkal az első magyar primadonna halála előtt így szólt hozzá korának másik jeles színésznője, Lendvayné Hivatal Anikó: „Fiatalember, ha Déryné meghal, egy korszak száll vele a sírba.“ Lend- vaynénak igaza volt: a magyar vándorszínészet hőskora és Déryné neve mindörökre egybefonódott. Még az emlékezéseit sem fejezhette be, csak az 1842-es esztendőig jutott el. Ám így is ember- fölötti munkát végzett: naplójának a Bayer József által 1900-ban sajtó alá rendezett első teljes kiadása három kötetben, több mint ezernégyszáz könyvoldalon jelent meg. Az 1963-as Magyar Irodalmi Lexikon szerint a napló „a magyar színészet hőskorának maradandó értékű korképét“ adja, s mi több: „túl nélkülözhetetlen színháztörténeti értékén - szépirodalmi műként is jelentős alkotás“. Ez a minősítés még ma sem tűnik túlzásnak: Déryné munkájának ott van a helye az értékekben és kiemelkedő müvekben oly gazdag magyar memoárirodalom legfontosabb teljesítményei között. Sokszínű és mozgalmas tablója ez a munka a közvetlenül a reformkor előtti és reformkori Magyarország életének: művelődéstörténet és szeszélyesen kavargó pletykaanyag - egymástól elválaszthatatlanok benne. Igaz, itt-ott ismétlő és pongyola fogalmazású, helyenként túlírt, máskor viszont a kelleténél is szűkszavúbb, s olykor még az emlékezete is cserben hagyja az idős színésznőt. Magyarázatát adja azonban ezeknek a fogyatékosságoknak az írás jellege: nem naplóról, visszaemlékezésről van szó; továbbá a színésznő előrehaladott kora és súlyos betegsége is. Ám e fogyatékosságok még így sem vonnak le semmit a vallomás értékéből, nem csökkentik a munka irodalom-, színház- és kortörténeti jelentőségét. Izgalmas és a mai olvasó számára sem érdektelen kérdés, hogy milyen körülmények között, milyen kényszerítő erők hatására született meg az a hatalmas vállalkozás? Déryné fényes és nagyívű pályája az 1830-as évek végén, 1840-es évek elején indul hanyatlásnak: mellőzik őt, s egyre gyakrabban támadják - és olykor bántóan gúnyos hangon - a sajtóban is. 1847-ben visszavonul; búcsúját szinte senki nem veszi észre: elfelejtették. Kibékül férjével, Déry Istvánnal és odaköltözik hozzá Diósgyőrbe - disznót, csirkét, pulykát, kacsát nevelni. „Nekem szórakoznom kellett, - hogy a színháztól eljöttem, s egyedül a sok aprómarha nevelés és szaporításban leltem szórakozást, lemondván minden szellemiről, mert olyan körben éltem azontúl“ - panaszolja 1851 - ben. Közben Egressy Gábor, Kazinczy Gábor és Vahot Imre is jelentkezik nála, s arra kérik, írja meg emlékiratait. Visszautasítja őket. 1862-ben meghal a férje, öt év múlva Miskolcon élő húgához költözik, kegyelemkenyéren éldegél. Segélyt próbál kérni gróf Wass Sámueltől, Jókai Mór közbenjárására számít - eredménytelenül. Később, megismerkedik Egerváry Emíliával, aki Déryné életkörülményei fölötti megdöbbenésében tollat fog a kezébe és kérelmező leveleket ír az idős színésznő megsegítése érdekében. A sok levél közül kettőnek van foganatja: a fiatalabb pályatárs, Prielle Kornélia hetvenkét forintot küld Miskolcra, Egerváry Emília unokabátyjának, a már említett Egerváry Potemkin Ödön írónak, a pesti Egyetemi Könyvtár tisztviselőjének a közbenjárására pedig Rad- nótfáy Sámuel, a Nemzeti Színház intendánsa utaltat ki Déryné részére százhúsz forint évjáradékot. Az elfelejtett híresség a meghatottságig hálás. Olyannyira, hogy amit nem tett meg Vahot Imre, Kazinczy Gábor, Egressy Gábor kérésére, kész megtenni Eger- várynak - kéretlenül: „.. életem rajzát akarom adni, de ez egyedül kegyességed számára lesz írva.“ Egy másik helyen: „Lelkem s elmém ruganyossága eltompult, nincsen, ami fölvillanyozzon többé, s ha kegyed nincs, én az irományhoz hozzá nem fogok.“ Munkához lát, egyre sűrűbben érkeznek Egerváryhoz Déryné küldeményei, pedig láthatóan nagy küzdelmet vív a betegséggel, öregséggel, elmúlással: ...... nem le het még meghalnom, mert még nincs bevégezve életem rajza!“ Néhány nappal a halála előtt így ír: „Az én gyertyám nemsokára leég, nem tudhatom, mely napon alszik ki, és nem írhatok többé. Lehet, hogy ez az utolsó csomag, amit küldhetek.“ Jól érezte: valóban az volt. Az 1842-es tordai fellépéséig jutott el. A miskolci szegények temetőjében kapott sírhelyet. Déryné Széppataki Róza harminchét esztendőt töltött a színpadon. Még tizenöt éves sem volt, amikor 1810 március 29-én néma szerepet kapott a Hamletben: szoktatóul; egy hónappal később pedig az Egyiptomi út szobalányaként megkapja az első beszélő szerepét is. Pályája a következő fontosabb szakaszokra osztható: 1810-1815: a pályakezdés (pesti) évei; 1815-1822: vándorúton az országban; 1823-1827: kolozsvári évek; 1828-1837: kassai évtized; 1837-1838: Pesten; 1839-tól a visszavonulásig: ismét vándor-, úton. Különféle társulatokkal megfordult a korabeli Magyarország csaknem minden fontosabb városában. Többször szerepelt a mi szükebb pátriánkban, a mai Szlovákia területére eső országrészekben is, így Pozsonyban (1820. június.24-e és július 27-e között), Bártfán (1831 tavaszán), Eperjesen (1830 tavaszán és 1837-ben), volt föllépése Losoncon, Rimaszombatban, Pelsőcön, Rozsnyón. Komáromban két teljes telet töltött 1819-1820 és 1820- 1821 fordulóján. Életének legfontosabb és legszebb évei Miskolc, Pest és Kolozsvár mellett Kassához kötik. Kassán 1816-ban járt először, aztán 1817 májusában, 1818 novemberében, 1819márciu- sában újra itt találjuk Dérynét, 1828 és 1837 között pedig tartósan ebben a városban él. Bayer József szerint a kassai évtized „életének legnyugodtabb, művészetének delelő korszaka.“ Ezek az esztendők fontos színháztörténeti korszakot jelölnek; az 1830- as évek első felében Kassán játszik az ország szinte valamennyi nagynevű komédiása. Álljon itt néhány név a Bánk bán 1833. február 15-i kassai ősbemutatójának szereposztásából: Szerdahelyi József (II. Endre), Kántorné Engelhardt Aranka (Gertrudis), Egressy Gábor (Ottó), Bartha János (Bánk bán), Déryné Széppataki Róza (Melinda), Udvarhelyi Zsig- mond (Mikhál bán), Szentpétery Zsigmond (Petúr bán), Megyeri Károly (Biberach), Szilágyi Pál (Tiborc). 1830. december 11-e és 1831. március 26-a között itt jelenik meg például az első magyar színházi folyóirat, a Nemzeti Játékszíni Tudósítás is. Enyedi Sándor a következőképpen összegezi ezt a korszakot: „1829-1833 között (...) Kassa városáé az érdem, hogy a nívós színtársulat (a Nemzeti Dal- és Színjátszó Társaság- T. L. megj.) továbbfejlődését lehetővé tette. Nem véletlen, hogy a budai színésztársaság, amely 1833-ban kezdi tevékenységét, s majd az 1837-ben létrejött Pesti Magyar Színház nagy része is kassai tagokból áll: jó ideig ők alkotják a törzsgárdát az ország első színházában. (Az első ezúttal nem kronológiai megjelölés, hanem minősítő jelző!) A kassai évek színháztörténeti korszakot jelölnek: míg korábban, 1824-1827 között Kolozsvárnak volt a legje-; lentősebb színtársulata, ezt követően Kassa az, amely a budai feltételek létrejöttéig fókuszába tudja gyűjteni a legkiemelkedőbb színészegyéniségeket.“ Enyedi - az ő nevéhez fűződik a Nemzeti Játékszíni Tudósítás 1979-es hasonmás kiadása is- 1975-ben ki£ -monográfiát írt Déryné erdélyi színpadokon címmel. Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló monográfia megírását Dérynének a mi tájainkon vezető útjai nálunk is elképzelhetővé, sőt esedékessé tehetnék. És még valamit. Réz Pál gondozásában 1955-ben kétkötetes válogatás jelent meg a Naplóból. Ha jól tudjuk, ezt azóta sem követte újabb, az övé Pálé viszont már aligha hozzáférhető a széles olvasóközönség számára. Kár. Mert Déryné visszaemlékezéseinek egy nagy gonddal megszűrt és előkészített kiadása napjainkban is megtalálhatná az olvasóit. TÓTH LÁSZLÓ 1981. X. 25. miCSOK Unalmas egyhangúsággal zötyög a vonat. Őszi eső mossa a fülke piszkos ablakát. Az utasok álmosan burkolódznak felöltőjükbe, aludni próbálnak, de egy fiatal házaspár, s óvodás korú gyermekük rajcsú- rozása zavarja őket.- összehoztalak titeket! Én hoztalak titeket össze - rikoltozik a kisfiú szülei ölében, miközben egymáshoz szorítja azok arcát.- Mit beszélsz, te kis butus? - fog gyanút az anyuka.- A nagypapa mondta - szeppen meg a gyerek.- Mit mondott a nagypapa? - faggatja az anya türelmetlenül.- Azt mondta, hogy... hogy - dadogja a fiú -, hogy ti azt hiszitek, hogy ti hoztatok össze engem, pedig az az igazság, hogy én hoztalak össze titeket, mert ha én nem jövök közbe, akkor ti már régen el is felejtettétek volna egymást.- Hallod, mire tanítja apád a kedves unokáját? - mondja az asszony szemrehányóan a férjének.- Látod, fiam, így van ez. Mondd meg az igazat, betörik a fejedet - vonja magához az apa a gyermekét, s elmerengve kitekint a lucskos ablakon. x- Mivel hódítottad meg azt a fiatalasszonyt a pult mögött, te vén kujon? - kérdi zsörtölődve az idős feleség őszülő férjétől az üzletből az utcára lépve.- Észre sem vettem, hogy meghódítottam - próbálja tréfára fordítani a szót a férfi.- Csak a vak nem látta a csábos mosolyát, amikor rád nézett - folytatja veszekedő kedvvel az asszony.- No istenem, egyszerű udvariassági mosoly volt, amilyen minden vevőnek kijár - tárja szét a karját a férfi közömbösen.- Még hogy kijár! A mi elárusítónőinktől?! Mondd ezt, drágám a bolondnak - húzza el a száját az asszony gúnyosan, s féltékenyen a férjébe karol. SZENK SÁNDOR Ludmila Cvengrosová: Békét a világ gyermekeinek SEMMIT EL NEM FELEJTÜNK Moszkvában, a Kreml fala tövében, a leningrádi Marsmezőn, Volgográdban és Novorosszijszkban, sok más városban ég az emlékezés olthatatlan, örök lángja. És a nép, a szülőhaza ós örökké emlékezik azokra a fiaira és leányaira, akik a Nagy Honvédő Háború idején estek el, mindegyikük hőstettére, aki harcolt, aki életét áldozta a haza szabadságáért és boldogságáért. Sok száz emlékművet és Obeliszket emeltek a fasizmussal vívott harc csataterein, városokban és falvakban, ahol mindhalálig kitartottak katonáink, mélyen a hátországban, ahol a győzelmet kovácsolták, ahonnan az újonnan alakított ezre- dek, hadosztályok, hadseregek harcba indultak. A megpróbáltatás súlyos óráiban az egész hatalmas szovjetország harcra kelt a fasizmus ellen. Ez a könyv közvetlenül, mélyenszántóan, szívhez szólóan, szeretettel és hálával - amely sohasem apad ki egyetlen szovjet ember szívében sem, akárhány év telt is el azóta - beszél a bátorságról, a hazafiasságról, az önfeláldozásról és a példátlan hősiességről, a haza iránt táplált nagy szeretetről. Lapozom „A nép hőstetté“-t, oldalról oldalra olvasom. Itt van annak a hat óriási csatának s negyven nagyszabású hadászati támadó hadműveletnek a története, amely az éllen- ség nagy csoportosulásainak szétzúzásával ért véget. Megannyi mérföldkő a dicső győzelemhez vezető úton - a Moszkváért és Leningrádért, Sztálingrádért és Kurszkért vívott csaták, a Kaukázusért és a Dnyeperért lezajlott ütközetek, a Belorusz, Lvovi-Sandomierzi, lasi-Kisinyovi, Visztula- Oderai, Kelet-poroszországi, berlini, prágai hadművelet... Mint ismeretes, éppen a moszkvai csata volt a Szovjet Hadsereg első nagy győzelme, az első lépés a győzelem felé. S éppen a szovjet főváros védőinek emlékművével kezdődik az album képsora. A kísérőszöveg lakonikus rövidséggel számol be a csata legfontosabb szakaszairól, azokról a vonalakról, ahol különösen hősiesen küzdöttek a szovjet harcosok, ma pedig a dicsőség emlékművei állnak. Ezeket a szobormüveket a könyv részletesen leírja, közli alkotóik - az építészek és a szobrászok - nevét. A szovjet főváros központjától 40 kilométerre magaslik a Moszkva védőinek emlékmű, azután ott van a Felszabadító Harcosoknak emelt szobor a Peremi- lovszki magaslaton, Jahroma mellett, s a dimitrovi és a roga- csovszkojei út elágazásánál levő légvédelmi ágyú, a Panfilov hős katonáinak emlékműve Duboszekovónál, a Moszkva környéki mezőkön az ellenséget szétzúzó matrózok szobra... Emlékművek, obeliszkek, emlékhelyek. Soknak márvány- és gránittalpazatán harci fegyver látható, amely híven szolgálta a haza védelmezőit: légvédelmi ágyú, T-34-es harckocsi, a volgai flottilla legendás Tűzoltó nevű gőzhajója, 76 milliméteres ágyú és végül - egy magasba törő, kis JAK-3-as: a moszkvai ég védőinek állított emlékmű. Én repülő vagyok. És ezért ez az obeliszk különösen kedves nekem és közel áll a szívemhez. Ide gyakrabban ellátogatok, mint máshová. Visszaemlékszem elesett bajtársaimra. A levegőben kavargó, halálhozó forgatagra, az egymást keresztező géppuska-sorozatokra, a motorok üvöltésére, és örülök a békés égnek... A könyv azokról az emlékművekről is részletesen beszámol, amelyeket Prágában, Budapesten, Varsóban, Bukarestben, Szófiában, Berlinben emeltek a felszabadító szovjet katonáknak.. És amikor az ember megismerkedik a könyvnek ezzél a részével, saját szemével győződik meg arról, milyen szentül őrzik Európa népei azoknak emlékét, akik szabadulást hoztak számára a fasizmus barna pestisétől - elhiszi, hogy soha többé nem robbannak majd gránátok, nem süvítenek golyók, nem bőgnek fel a harcfeladatra induló tankok motorjai... Az ember elhiszi, hogy a Föld népei meg tudják védelmezni a békét. Számunkra, akik végigjártuk a háborút, kedves és szívünkhöz közel álló minden emlékmű, obeliszk, emlékhely, amelyet a Nagy Honvédő Háború ütközeteiben elesettek tiszteletére emeltek, mi szentül őrizzük elesett bajtársaink emlékét. Gyakran találkozom fiatalokkal, és látom, milyen feszült figyelemmel hallgatják a háborús időről szóló történeteket, mennyire büszkék apjukra, nagyapjukra. Tehát senkit sem felejtünk el, semmit sem felejtünk el. A legutóbbi háború hőseinek soha el nem halványuló dicső tette minden embert, a Föld minden állampolgárát arra kötelezi, hogy megvédje a békét - az emberiség legnagyobb kincsét. ALEKSZEJ MARESZJEV A Szovjetunió Hőse
