Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-12-20 / 50. szám

E

lőre kell bocsátanom, hogy egy vadászat szépségének a megítélése magának a vadásznak szubjektív értékelésén alapul: tapasztalatai, élményei, a vadászirodalom és élménybeszámolók által való befolyásoltsága segítik kialakítani saját értékrendszerét. Egy-egy élmény kialakulásánál nem mellékes a táj szépsége, a vadász kedélyállapota, a tájhoz és környezethez való viszonya sem, mert mindezek pozitív vagy negatív értelemben befolyásolják véleményének kialakulását. Vagyis a vadászatra is vonatkoztatható: „kinek a pap, kinek a papné“ vagy ízlések és pofonok különbözők. Ami egyik vadászt elragadtatja a másikat hideg közömbösségben hagyja. Mindezek tudatában és mindent megfontolva, latolgatva állítom, hogy legszebb szarvasvadászatom az alább következő volt. Hogy miért éppen ez? Azért, mert szemléletemnek, mentalitásomnak a legjobban megfelelt, mert megtaláltam benne mindazt amit a vadászatban szeretek és szépnek tartok és rendkívül igyekezetemet rendkívüli siker koronázta. Ilyen vadászatot azonban csak nagyon ritkán hoznak össze a véletlenül alakuló körülmények és a céltudatos cselekvés.

Gyakran előfordul, hogy még a legfigyelmesebb, legkörültekintőbb vendéglátó sem tud maradéktalanul foglalkozni kedves vendégével, mert közbejön valami váratlan, elszólítja a kötelessége vagy a családjának ezernyi gondja-baja gátolja a vadászatban.

Mint például az én vendéglátómat is. Ilyenkor születnek aztán a kompromisszumok, improvizációk, a jó-rossz kényszermegoldások. Mint például az én esetemben is.- Te, Gyuri, igazán sajnálom, hogy holnap nem tarthatok veled. Menj ki egyedül. Ismered jól az országúttól jobbra eső hegyvonulatot. Menj ki oda, próbálj szerencsét. Bár - tette hozzá egy kis kivárás után kedves vendéglátóm - megmondom ószintén, régen jártam arrafelé, nem tudom, hogy milyen bikák járnak arrafelé.

Készségesen beleegyeztem a magányos cserkészetbe. Nem volt nehéz az ajánlatra rábólintanom, mert végtelenül szeretek egyedül kószálni a természetben. Bikát űzve pedig hatványozottan.

A területre már jóval hajnal előtt kimentem. Ott, ahol az országút átbukik a hágó legmagasabb pontján, kiszálltam a kocsiból és belehallgatództam az éjszakába. Sokáig néma csend ülte meg a gyér csillagvilágban éppen csak kivehető hegyvonulat hullámait, majd, amikor már belefáradtam a hallgatódzás- ba, megszólalt egy bika. Röviden, szinte dünnyögve szólt, úgy, ahogy a nagyon vén bikák szoktak, de mintegy bosszantásomra, az úttól balról jött a hangja. Nem lehetett tőlem messze és mivel már az első bógése felcsigázta az érdeklődésemet, tudtam, hogy megmérkőzöm vele. Mikor újfent szólt, szenvedélyem annyira eluralkodott rajtam, hogy szinte kényszerét éreztem, hogy azonnal elinduljak feléje. De sikerült ^agamnak parancsolni, veszteg maradtam, vártam tovább, hátha elbődül egy ígéretes agancsú bika az általam is jól ismert területrészen. Érdekes állapot volt ez: füleltem, vártam a máskor oly áhítottan hallgatott érces szózatát és közben titokban azt reméltem, hogy néma marad az a bükkel, tölggyel, gyertyánnal benőtt meredek hegyoldal.

Az is maradt. De nem maradt néma az átellenben tornyosuló meredély, amelynek ormáról hallatta szívemet megdobogtató, kapitális agancsot sejtető hangját a környék ura.

Közben rohamosan pirkadt. Egybemosódva még, de már kirajzolódott a fenyves, amely fölött egyre gyakoribb bőgősével fogadta a bika a születő napot.

Immár nem tudtam, nem akartam tovább helyben maradni. Minek is maradnék? Húsz perc alatt fent lehetek a tetőn, addig el sem tévedhetek, szabályt sem sérthetek, mert van érvényes engedélyem, rajtam kívül nincs senki sem kint a vadászterületen, amelynek széle innen több kilométerre esik.

Hogy nem ismerem a hegytetőre vezető utakat, ösvényeket?

Sebaj, toronyiránt közelebb!

Ma már belátom, akkor eléggé hebehurgyán határoztam, de ahogy akkor nem bántam, úgy ma sem bánhatom, csak örvendhetek rátartiságomnak, mert nagyon megérte. Pedig azokban a percekben, órákban lett volna mit bánni, mert mindenki a megmondhatója, aki már végig csinálta, hogy milyen vesződséges dolog, mekkora tortúra átvergődni majdnem sötétben egy sűrű fenyőerdőn. Nem akarom feleslegesen szaporítani a szót, annyit azonban meg kell mondanom, hogy csak nem kevés bukás, sok csetlés- botlás, össze-vissza karcolás árán sikerült.

Fenn voltam tehát a gerincen, a csalódásomra üres havasi legelőn, zihálva kapkodtam a levegőt és kapkodtam a fejem is minden irányba, de biz a szarvasokat sehol sem találtam. Még azzal sem vigasztalhattam maga, hogy istenem, van ez így, nyomuk veszett, mert ennek a csapatnak, amelyhez alkalmasint a jól bőgő bika is tartozott, eleddig még a nyomát sem találtam. Azt keresem, nézelődöm, merre van leverve a harmat a fűről, de semmit sem találok. Járkálok, nézelődöm, semmi. A végén, a rét végén mint valódi szamár a hegyen, úgy állok meg, tanácstalanul vakargatva a kobakom. De ahogy az lenni szokott, a legnagyobb bajban, ínségben érkezik meg a várva várt segítség. Engem maga a bika segített meg: megszólalt. Nos, nem volt nagy köszönet a kurta szózatából, mert hol járt már az akkor!

Valahonnan az aljból, a hegy túloldaláról érkezett a távolságtól elhalkult hörgőGYIMESI GYÖRGY

nagyon sokáig kellett várni. S mert a szarvas hosszabb időre elhallgatott, a lövésre kész fegyverem rövidesen visz- szakerült a vállaltira. Elveszítve a hangos útbaigazítást, csak ösztönömre hagyatkozva mentem tovább egy jódarabon, amerre gondoltam, hogy haladt. Mentem, mentem, a kelő nap mutatta, merre van kelet, és csak akkor álltam meg, amikor az eddigi ritka bokros egyszeriben olyan sűrű lett előttem, mint a kefe. Belemenjek, ne menjek? Vaciláltam, haboztam és győzött bennem a józan megfontoltság: feladom, nem kergetek fantomokat. Hirtelen kijózanodásom leültetett egy mohás kőre, hogy egy kicsit kifújjam magam a visszaút előtt. Kényelmesen kinyújtottam a lábaimat és egy cseppet sem bántott a kudarc, mert szó sem volt kudarcról; egy vonuló bikát képtelenség utolérni, ha sietős az útja. S mivel az én utam egyáltalán nem volt sietős és szabadságom még tiz napja is csak ezután

Ha már eddig eljöttem, az aláereszke- dést is vállalnom kellett. Szinte futva mentem lefelé, hogy behozzam megnövekedett hátrányomat a szarvasokkal szemben,

Széles, teknőszerú völgy, alján az elmaradhatatlan patakkal, amelynek két partját üde füvű rétek szegélyezték, képezte a határt a lejtő és az újabb kapaszkodó között. A patak mindkét partja mentén messzire el lehetett látni. Gyönyörködhettem egerésző vörösfrakkos rókában, legelésző özsutában, de amit kerestem, szarvasokban nem. Azoknak se híre, se hamva. Pedig mennyire szerettem volna már meglátni, hogy tulajdonképpen mit is követek. Úgy éreztem, hogy eddigi buzgóságom árán már megérdemeltem volna. Csakhogy a vadászszerencsét nem érdemek alapján porciózzák; néha az érdemtelen jut a legínyencebb csemegéhez, aki pedig igazán rászolgált, üres kézzel távozik a vadászmezőről.

dünnyögö hangja ugyanannak a bikának, amelyik az imént még a hegytetőn hangoskodott. Egy pillanatig sem haboztam, vajon kövessem-e?

Lefelé a hegyről ösvény híján is jóval könnyebb, mint fölfelé, s hogy még köny- nyebb legyen, az ébredező nappal már a lombok alá is besurrant. A lejtőt borító szálerdőből kiérve giz-gazos, helyenként bokros terepen követtem a visszavonuló bikát, amelyek nyilván az elfekvő helyükre vonuló teheneit követte most igazán nem némán, hanem hangját, vadászszenvedélyemet pezsdítö szózatát elég gyakran hallatva, noha erre vetélytársa vagy másvalami egyáltalán nem provokálta.

A gazt, bokrokat kerülgetve nem láttam messzire magam elé, de a hangja után úgy ítéltem, hogy - noha sehol sem állt meg - csak lassan vonul előttem és ha ügyesen iparkodom, rövidesen utolérem. Többször is a közvetlen közelében lehettem, egyszer már a puska is lekerült a vállamról, olyan közel bőgött, és lélekben már a lövésre készültem. Készültem, pedig még meg sem pillantottam a. bikát és így nem tudhattam, hogy egyáltalán lőhetö-e? Érdekes, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, pedig a szarvas bögé- se már nagyon sok vadászt becsapott. Magam is jártam már úgy, de most szentül meg voltán győződve, hogy az üldözött bika meglőhető lesz.

Az is lett. Meglövésére azonban még

következett, ráérősen hallgattam a korán kelő szajkóknak a sűrűségből hangzó rikácsolását. Rókát vagy disznót szidalmaznak, gondoltam, de amikor egy pillanatra az elvonult bika mósuszszagát lódította az orromnak az éppen csak lengedező szellő, mást gondoltam. És azonnal felálltam. Hova lett iménti megfontoltságom, józanságom! Újfent elhatalmasodott rajtam a vadásziáz tettre serkentő tüze és amikor a bika hosszúra nyúlt hallgatása végén valahol messze elbőgte magát, habozás nélkül behatoltam a sűrűségbe.

Nagyon vesződséges dolog volt akár csak néhány lépést is megtenni benne, hát még átvergődni rajta! És én mentem, vergődtem, csak visszavonulásra nem gondoltam, mert tudtam, hogy a szarvasok útját járom, és ez volt a lényeg, s nem az, hogy merre járok, hol keveredek ki a kuszalékból. Rátartiságomat a bika is méltányolta; olykor hangját hallatta és ez nekem elég volt, mert tudtam, a nyomában vagyok és ha nem is közeledek hozzája, le sem szakadok tőle.

Egyszer csak vége szakadt a sűrűségnek. Szálerdő, majd harmatos havasi rét következett borókafenyő piramisokkal és derékig érő csatakos fűvel, amelyben csökkent a remény, foszladoztak az álmok: a nyíltabb terepen a szarvasok ugyancsak szaporáztak; már megint lenn, a második párhuzamos gerinc alatt bőg a bika.

A sziklák közt matató kormos málu róka és a csuháját váltó óz társaságát továbbra is élvezve egy alacsonyra fűrészelt fatönkre rogyasztott a fáradtság és a tanácstalanság. A merre tovább? megválaszolatlan kérdése ismét a legfontosabb problémám lett. Csökönyösségemben nem akartam elismerni, hogy a szarvasok megléptek, követni akartam őket, bárhol is lyukadok ki a végén.

Közben a nap már jó magasra hágott az égen és a hegyháton milliárdnyi szikrát csiholt a harmatcseppekből. Itt lent a völgyben pedig komor, szürke világ honolt. Köd ülte meg a tájat, amely egyszer csak összesűrűsödött és mint valami átjárhatatlan fal kúszott, hengergett felém mindent ellepve, mindent beborítva, minden zugba behatolva. Először lusta csápjai értek el és néhány perc múlva már tíz méterre sem lehetett látni. A bika is hallgatott, de jól tette, legalább nem bosszantott, mert mire is mentem volna a nagy ködben. Nem tagadom, ezekben a percekben letörtem, amihez nagyban hozzájárult az árkon-bokron'át, hegyenvölgyön keresztül vezető mihaszna rohanás okozta kimerültség.

Ez a köd tehát nem lesz a bikám szemfedele. Engem mindenesetre ideláncol. Amíg fel nem száll veszteg kell maradnom, sem előre, sem vissza egy tapodtat sem.

így aztán csak üldögéltem, elmélkedtem, sok rr kellemes, n két máskén temben. M; veztem a r van a mag; az embert Félórát ülh kozva, amil is takarod; nélkül felke dúltam viss minősült ir amikor - b dett bőgni hogyan! E; tóan.

Már az e kező pedig a bolondjá akkor járjar elkapnom, húzni. A p; tem lefelé, megjártam, kodni. Ann, a mögötte Nagyon ó1 lassan he megfontolté kerestem, i vagy a f árulóm.

Rézsűt száz lépés dásához é gyek? Mec így morfor óhajtottam, annyiszor é De nem s errefelé, a hogy a bil> csélnek. A; mint a hal, kell tennie a halálos v

Mégis le

Egyszer re lettem 1 túloldaláról el. Pedig d< tik ott éppé majd kiugri bant a szív kát láttam r csak néhár kor ritkább magával vii nyársas sil menekülés patbika e érezve mac ten nevets fordult láth sen kapag;

Miattad tottam, rr a bennreki arcomhoz távcsövet^ tam az er elmenekült kerozásba, hén mozdt ban felbul nyakú bika

Gyorsan,

Te jó i vénségesei térnél is ho dárdája és len csökött tam egy ih lépdel a ti szerzem e; lesz kitartó,

Eddig ji majdnem I engedtem , tem tőlük, f ben a fegyA megé alkalmat az el. Nem tudja mi oki nesen felé csak közel; lokegyenes messzebb bűit a műt talált vad fi menekült, ; és összeor

Én pedic rettem volr őszintén él né azt fel ; tősebb di; csak fokoz ismeretlen jutottam el gyis tulajdt nyei örven sosem m< meg a h! borsát. Me i betűre, f sosem jele