Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-13 / 49. szám
ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE Nem szónoki fogás, ha azt mondjuk, a ,,lenni vagy nem lenni“ hamleti kérdése ma egyre nagyobb szorongással tölti el a világot. Megdöbbentő konkrétsággal szegeződik nekünk a kérdés, hisz a tét nem kevesebb mint az: lesz-e emberi civilizáció, fennmaradnak- e az emberi történelem évezredeinek csodás eredményei, páratlan, szemkápráztató bizonyságai. Kérdések kérdése újra, hogy az elkövetkezendő évtizedekben „a világháborúk által meggyalázott világ“emberi arculata formálódhat-e, vagy a humánum és a béke frázissá szürkül azok szóhasználatában, akik a mérhetetlen fegyverkezésre vállalkoztak s a legembertelenebb és legszörnyűbb bűnre spekulálnak - a háborúra. Kísérteties kép - csak az amerikai televízió szolgálhat ilyennel az amerikai elnök a minap az ,.Utolsó ítélet“ nevű óriásrepülőgép lehetőségeivel ismerkedett meg (atomháború esetén innen irányítanák az amerikai haderő még életben maradottait)- korábban pedig a korlátozott (értsd: európai!) atomháború elméletével döbbentette meg a világot, a nyugati államférfiakat is beleértve. Veszélyben van tehát Európa s veszélyben a világ! Mert korlátozott nukleáris háború nem létezik, csak a pusztítás totalitása lehetséges. Már a véletlennek is mily szörnyű lehetőségei vannak... Számítógépek hibájából hányszor jeleztek már a tengeren túlról „atomtámadást“, s indultak útjukra félelmetes terhükkel (a megadott célpontok felé) a különleges repülőgépek. A vakriadók mellett arra is volt már példa, hogy egy-egy rakéta - műszaki hiba folytán - engedetlenné, irányíthatatlanná vált... íme, a hasonló véletlenek megannyi lehetőségei, melyek egy új világégés szörnyűségének elindítói lehetnek. S e veszélyeztetettséget fokozva - sajnálatosan - nem hiányoznak azok a politikusok sem, akik - igénybe véve a népek türelmét - a félelmetes fegyverekkel hadonásznak. A háborúval való fenyegetőzés, a fegyvercsörtetés, az Óceán túlsó oldaláról, ma már olyan méreteket öltött, hogy az ember joggal teszi fel a kérdést, vajon a nemzedékek milliói hiába küzdöttek, szenvedtek s áldozták életüket azért, hogy a lét értelmét az emberiesség, igazságosság, jóság és boldogulás jelentse, s né a bizalmatlanság, a gyűlölködés legyen a harmadik évezredéhez közeledő emberiség életének a meghatározója?! Ilyen körülmények között aligha véletlen, az utóbbi napokban, hetekben Washington, Bonn, London, Párizs és más nyugati fővárosok utcáin a tömegek százezrei vonulnak fel, hogy tiltakozzanak a háborús katasztrófa fenyegető veszélye ellen; az ellen, hogy az emberiség múltja, jelene és jövője ne kerüljön az új Hérosztratoszok kezébe. Egyre több nyugati politikus ismeri fel, hogy a világ jövőjét nem a (nagyhatalmak) szembenállása biztosítja, hanem a békés együttélés lehetőségeinek kiterjesztése, a helsinki szellem folytatása. A tömegpusztítás eszközeivel túltelített világban egyébként is rendkívül kockázatos politikai kalandokba bocsátkozni. A történelmi realitás képlete viszont nagyon egyszerű, ma sem változott. Herder szavai szerint ,,ami a történelemben jó történik - az a humanitásért történt, ami benne oktalan, gonosz és visszataszító - az a humanizmus ellen irányult.“ S ez utóbbi ma a létet, a megmaradást egyszerre veszélyezteti. A béke gondja ma tehát a megmaradás gondja is. A nukleáris Apokalipszis veszélye elleni harcban e béke igénye korunk kategorikus követelménye lett. Olyan követelmény, mely együttes fellépést, közös erőfeszítést követel az emberiségtől, fajra, nemzetiségre, meggyőződésre (vallási és politikai) való tekintet nélkül. Ezt a felelősséget tudatosítja a csehszlovákiai írók felhívása, melyet Nyugat-Európa íróihoz címeztek. Azzal a szándékkal, hogy az irodalom erejével küzdjenek az életért, a kultúra és az emberi civilizáció értékeiért. íróink az „ész és a lelkiismeret“ humanitására fellebbeztek, hogy az Írástudók - felelősségük tudatában - tegyenek meg mindent az emberiség nukleáris önmegsemmisítésének megakadályozása érdekében. Talán nem érdektelen utalnunk arra, a legnagyobbak - Romain Rolland, Thomas Mann, Brecht, Wolker, Lorca, Nezval, Éluard, Radnóti, Illyés Gyula, Laco Novomesky és mások - példája azt mutatja, az egész emberiség gondja ma nemcsak a politikusok, hanem a költők, művészek, írástudók, a népek felelőssége. A mindent kimondás igénye azért sosem volt annyira sürgető, mint éppen most, a hidrogénbomba, cirkáló rakéták, biológiai és környezeti fegyverek s tenyésztő reaktorok korában, amikor „az emberiség egyetemes fenyegetettségének“ dilemmájával szemben a LENNI KELL! egyetemes parancsa mered az emberiségre. Ebben a helyzetben nem maradhat más választása a költőknek, művészeknek s írástudóknak sem, mint hogy a történelem kőtábláiról megtanulja (újratanulja) az írástudók felelősségét. Mert az írástudók árulása ma a lét, az Élet elárulását jelentené. A teljes élet igényét s az emberiség békés jövőjét harsogó, kérő s követelő szavak ma a Mindenség horizontjára íródtak, onnan hirdetik a világnak, hogy az emberiség méltó a szeretetre, az emberségre, megértésre, szépségre, boldogságra és a boldogulásra, s - félelmetes fenyegetettsége miatt - legfőképpen a MEGMARADÁSRA! Erre hív, mozgósít a cseh és a szlovák írók felhívása, s ez a gondolat - megítélésünk szerint - otthonra talál minden jóakaraté, becsületes ember gondolkozásában. FÓNOD ZOLTÁN A szó ereje „Szavuk keltsen visszhangot szerte a világon.. A tollon, az ecseten, a vésőn kívül, azon a tehetségen kívül, hogy szóból, hangból, kőből életet tud formálni, a művésznek van még egy komoly fegyvere, amelyet felhasználhat és fel is kell használnia az atomkatasztrófa veszélye ellen vívott harcban: nevének, életelvének, társadalmi álláspontjának tekintélye... (A szovjet írók VII. kongresszusának „A világ íróihoz, kulturális személyiségeihez“ intézett felhívásából.) A szovjet írók VII. kongresszusa, amelyet az idén nyáron tartottak Moszkvában, nem szorítkozott a kifejezetten irodalmi problémák megtárgyalására. De vajon a helyi jellegű művészeti problémákat nem tölti el a körülöttünk lüktető élet szellemisége, s nem fonódnak belé az emberi gondok, cselekedetek, örömek és szenvedések szoros hálójába? Makszim Gorkij például az irodalmat „a világ szivének" tartotta, amely magába foglalja az egész világ győzelmét és vereségeit, ünnepeit és bánatait. Fjodor Abramov, a kiváló prózairó, a második világháború veteránja így beszél:- Nemrég, körülbelül harminc évvel ezelőtt, mi, akik részt vettünk a fasizmussal vívott nagy csatában, szenvedélyes romantikusok és ábrándkergetők, még úgy véltük, hogy örökre véget vetettünk az emberiség legborzalmasabb szerencsétlenségének - a háborúnak, és ezentúl végre- valahára a humanizmus áhított korszaka köszönt be bolygónkon.- Sajnos, úgy hozta a sors, hogy ezek a remények nem váltak valóra. Példátlan fegyverkezési hajsza kezdődött, egyre újabb és újabb háborús tűzfészkek keletkeznek mindenféle politikai és szellemi demagógia tombol, amely elhomályosítja és megrontja az emberek elméjét...- A szóban a legnagyobb energia rejlik, amelyet a Földön ismernek: az emberi szellem energiája. A szó hozta létre a kultúrát, kovácsolta ki a hitet, az eszményképeket, a szó ösztönözte a népeket az egyenlőségért és testvériségért vívott harcban, mozgósította őket a forradalomra. És manapság, a szóval űzött hallatlan, példátlan spekuláció korában, csupán ne- künk,íróknak adatott meg az, hogy visszaszerezzük a szó ősi erejét és hatalmát. A Szovjetunió íróinak VII. kongresszusán részt vett 588 küldött közül 209 harcolt a náci Németországgal vívott háború frontjain. A háború - az ő ifjúságuk, az ö sebeik, be nem hegedt emlékezetük és fájdalmuk.- Az események állampolgári bátorságot és tevékenységet követelnek minden embertől, mert második föld és második ég nincs számunkra a világmindenségben, miként második élet és második irodalom sem lesz, ha valaki szörnyű pusztító akciókat hajt végre a Föld - anyai bölcsőnk fölött... Ezek a gondolatok Jurij Bonda- revtöl származnak, akinek regényeit és kisregényeit az Egyesült Államokban, Franciaországban és valamennyi szocialista országban, Olaszországban, Spanyolországban, Dániában, Törökországban és Görögországban egyaránt kiadták, a Szovjetunióban példányszámuk elérte a 25 milliót. Jurij Bondarev részt vett a sztálingrádi csatában, s annak a nemzedéknek a képviselője, amelynek minden száz tagja közül a háború csupán hármat hagyott életben... Alesz Adamovics Belorussziából való, a Belorusz erdőkben harcolt mint partizán, s erről lenyűgöző hitelességgel és erővel írt dokumentum-kisregényeiben. A kongresszuson kijelentette:- A vérontás és a kegyetlenség feltétlen betiltása, amelyet az emberi nem legfőbb érdekei diktálnak - íme, ez a XX. század végén születő humanizmus formulája. Hiszen a népek közötti béke, s a rablás és az erőszak megszüntetése: népünk eszményképe. És - ez szilárd meggyőződésem - bármelyik normális, becsületes ember eszményképe, akármilyen hitet valljon, és bolygónk akármelyik zugában éljen is. Csingiz Ajtmatov:- Az emberiség régóta aggódik a világ végromlása miatt, és már az öntudat hajnalán megpróbálta ezt előre látni, sőt, le is rajzolni. A Bibliában - ez a vízözön, más könyvekben pedig - a mindenféle elemi csapások. Előttünk azonban senki sem tudta sehol a történelemben elképzelni - és ilyesmi eszébe sem jutott senkinek -, hogy a világ vége az emberi nem önirtása, öngyilkossága révén következhet be - az emberiség ugyanis óriási mennyiségű, halált hozó eszközt halmozott fel fegyvertárában. — Napjaink művészének azt az eszmét kell hirdetnie és sugalmaznia, hogy a másik embert ugyanúgy kell érezni és megérteni, mint saját magunkat, s az egész világhoz kell fordulni, szavunkkal minden szívhez el kell jutni. Csak ezzel a feltétellel remélhető, hogy az ember elkerüli az érzelmi elszegényedést, elkerüli az elállatiasodást, a technika okozta sivárságot, és nem merészeli megnyomni azt a bizonyos atomgombot, amelyhez valamennyi emberélet hozzá van kapcsolva ....- Ez a mi küldetésünk, ez valamennyi irodalmár és művész ügye és elsősorban a szovjet művészeké, mivel a szocializmus előfeltétele az, hogy megtalálja az egyetemes jólét és boldogság harmóniáját, és minden ember szükségleteinek kielégítését és jogát a boldogsághoz. IVAN KUZNYECOV Este és reggel Ha figyelnénk egymásra, ha megtisztelnénk egymást a türelmes érdeklődéssel - köny- nyebben élnénk. Talán. Mert mintha erről feledkeznénk meg legelőbb: egymásról. Az egymás iránti figyelemről. Roppant bizonytalanok vagyunk, s ezt leplezendő türelmetlenek és udvariatlanok. Szóval: tapintatlanok. így szólunk egymáshoz, türelmetlen, udvariatlan, sőt tapintatlan alapállásban, s e fosztóképzős állapotban szüntelenül megsértjük egymást. A sérült nyilvánvalóan érzékenyebb. Okkal, ok nélkül, védekezöbb és támadóbb is persze. Sértünk és sérülünk, sebesülünk és sebeket osztunk, s a körből nehéz kitömi. S a következmények? Elégedetlenség - nem önmagunkkal szemben persze -, hanem a másikkal, a többiekkel, a világgal. Kedvetlen ingerültség, növekvő agresszivitás. így élünk, így viselkedünk felnőttként. Nem mindannyian és nem mindig, de gyakran, de általában. Es ezt a mintát kínáljuk odébb, az utánunk következőknek a villamoson, a cipőboltban, a vas- és edényboltban, az utcán és otthon. Igen, otthon is, mondjuk a vacsoraasztal körül. Még ott is, és akkor is, amikor az oldódás, a lazítás percei következnének, amikor a színek-ízek- illatok, az este arra szólít köny- nyedén és nyugtatón: állj meg, ne védekezz és ne támadj, figyelj! Nem kell, hogy mindig s feltétlenül igazad legyen, engedd meg magadnak és másnak is a tévedést. Szükségünk van a tévedés javára. Hallgasd meg a másikat, figyelmesen. S ha nehezen kezdi a szót, segitsd beszélni, de csak óvatosan, meg ne rebbentsd. Válaszolni sem kell mindenre. Mire való a szüntelen harcias készenlét, az én-kezdetű mondatok sora, hogy én így akarom vagy úgy, hogy én ezt tenném, vagy azt, én így gondolom, kívánom, követelem. Erre semmi szükség, hiszen most nem én, hanem ő van soron, s nem kíván mást, mint a jószándékú jelenlétet, az odaforduló figyelmet. Ezt kellene megtanulni és bőségesen megajándékozni vele egymást. Este és reggel és mindig. A villamosmegállóban ketten állnak. Nagy és erős az apa, és a kisfiú kék szemű és nagyon kicsi. Az óvodából tartanak hazafelé. A gyerek mesél. Felnéz a nagy, erős apjára, de az ott fent, a megközelíthetetlen felnőtt magasságokban valahová messzire néz, alighanem a villamost várja. A gyerek hangosabban mesél, de az apa nem hallja. A főnökére gondol talán, vagy arra, hogy még krinolinl kell vennie, mielőtt hazamegy. A gyerek megfogja apja kezét, rángatja, körmeit belemélyeszti tenyerébe. - Ne rángetss - mondja az apa és lerázza magáról a gyereket. A kicsi rendíthetetlenül néz fölfelé, keresi apja tekinteté, s most már ordítva, s egyet- egyet toppantva folytatja a magáét. Nem kíván többet, csak a másik jelenlétét, az odafigyelést. Mit meg nem tenne azért, hogy megszerezze. De az megfosztja jelenlététől a kicsit, s a gyerek, hiába áll mellette nagy, erős apja, egyedül marad a figyelmetlenség rengetegében. A ma még követelődző hangoskodás lassanként elhalkul, a nyílt közlékenység becsukódik, és a kialakuló csöndben fokról fokra a gyerek is megtanulja az én-kezdetű mondatokat. Később, felnőve, ezeket adja majd tovább, ő is sért majd, ő is türelmetlen, figyelmetlen és tapintatlan lesz. Elkerülhetnénk talán. S ott kellene elkezdeni, a villamosmegállóban. BÉKÉS MÁRIA Gyurák Éva rajza
