Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-29 / 47. szám
KORUNK ELLENFORRADALMAIRÓL (Folytatás a 3. oldalról) nem történtnek, de mindez nem jelenti azt, hogy a hibák, kudarcok jóvátehetetlenek. Uj, helyes döntésekkel a hibák korrigálhatok, a megújulás bekövetkezhet. A korrekció szerves része a hibákból való tanulás. Ahogy Ancsel Éva írja: ,,A kudarc tehát nemcsak harcosokat vagy hatalmakat dönt meg, hanem tévhiteket is: ezért tudatot tisztító, új alternatívák felismeréséhez vezető szerepet játszhat.“ A szocializmus normális építése, egyben az ellenforradalom megelőzése ugyanígy tartalmazza a tudatos előrelátást, a tervezést, a helyzet tudományos elemzéséből származó helyes következtetések levonását, a feladatok helyes megszabását, a belátható jövő prognosztizálását. Nélkülözhetetlen a szocialista demokratizmus érvényesítése és érvényesülése. A demokratizmus szerves része, hogy a társadalmi élet minden területén folyamatosan érvényesüljön a feed back mechanizmus. E folyamatos visszacsatolás útján az irányító párt állandó visszajelzést kap irányvonalának helyességéről, megszilárdításának, továbbfejlesztésének vagy módosításának szükségességéről. E visszajelzés leglényegesebb eleme a tömegekkel való állandó kapcsolat, melyet szervezetté tesz és állandósít a demokratikus intézmények, a társadalmi nyilvánosság, a tömegkommunikációs eszközök megfelelő működése. Ezek mintegy „külön csatornán" is küldik állandó - többek között az említett önkontrollhoz is szükséges - visszajelzéseiket. A felsoroltak eredményeként a szocialista társadalom a legszélesebb tömegek támogatásával képes önmaga folyamatos reformjára: a megfelelő időben és mélységben történő strukturális változtatások végrehajtására. Ezek a változtatások összefüggnek magának a szocializmusnak az önfejlődésével - azzal az objektív ténnyel, hogy a tegnap fejlettségi szintjének megfelelő struktúrák szükségszerűen nem minden vonatkozásban felelnek meg a mának. Elméletileg pedig feltétlenül indokolt annak a tételezése, hogy minden társadalmi fejlődésre, a szocializmuséra is igaz: a fejlődés bizonyos mértékben a korábbi létezés tagadása. Ebben az összefüggésben a strukturális változtatások a szocializmus öntökéletesítésének szerves részévé válnak. Ha a szocializmus reformok formájában végbemenő önfejlődése megakad, ha a társadalomban a krízisek elemei felhalmozódnak, akkor bontakozik ki az erózió, amely beletorkollhat az ellenforradalomba. A folyamat ekkor még mindig visszafordítható, ha a párt a kellő történelmi pillanatban képes új program kidolgozására, ingadozás nélküli híveinek mozgósítására, az ellenséges erők visz- szaszorítására, az ellenzék jóhiszemű részének megnyerésére. Az ellenforradalom és kibontakozásának szakaszai Le kell szögezni, hogy korunk ellenforradalmai - amelyek a rendkívül kiélezett osztályharc egyik formája, a szocializmus híveinek és ellenségeinek, velük a szocializmus kiábrándultjainak és javítani akaróinak gyakran tisztult frontvonal hiányában történő konfrontációja - egyszerre tartalmazzák a forradalmi erők ideiglenes vereségének, de győzelmének lehetőségét is. Tehát a krízis megoldásának legdrámaibb és legnagyobb áldozatokkal járó megoldását is hozhatják, amelyet már nem a párt és a munkáshatalom választ önmagának, hanem belekényszerül abba. Akkor kerül rá sor, amikor a belső problémák megoldása kórosan elhúzódik, s arra teljes egészében ráépülhet a külső és belső szocialistaellenes erők restaurációs kísérlete. E kényszerpálya a forradalmi párt, a szocializmus hívei számára egyben a megingott hatalom megszilárdításának terrénuma is, amiért igen nagy árat kell fizetni. Nem véletlenül mondta Kádár János: „1956- ban olyan súlyos, kritikus helyzet állott elő, amelynek tudományosan ellenforradalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudományos meghatározása. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadhatunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragédia a párt számára, a munkásosztály számára, a nép számára és az egyes emberek számára is.“ Az ellenforradalmaknak nemcsak eseménytörténetük van, hanem tendecia- jelleggel érvényesülő jellemző szakaszaik is. E szakaszoláshoz a következő előzetes megszorításokat fűzzük: 1. Az ellenforradalmi törekvéseket, kisebb csoportok ez irányú ambícióit nem tekintettük az ellenforradalom mégcsak előkészítő szakaszának sem. Ezek elszigetelt formában bármikor létezhetnek, de nincs össztársadalmi jelentőségük. 2. Miközben jellemezzük az ellenforradalom szakaszait, gondolataink kifejtése céljából azt tételezzük fel, hogy az ellen- forradalom erői több-kevesebb ideig megszerzik és megtartják a hatalmat. 3. Az egyes szakaszok időbeli arányai eltérőek lehetnek. Lehetséges, hogy egyes szakaszok órák, napok alatt zajlanak le, mások hosszan elnyúlva, esetleg stagnáló és rejtett formában. Ez utóbbi jelzésére használják mostánság a „lopakodó“ ellenforradalom kifejezést. 4. A szakaszok elemzésénél csupán egyetlen tényezőt, a politikai hatalombirtoklás dinamikájának változását emeljük ki. a/ Destabilizálódás. A szocializmus krízise még nem ellenforradalmi helyzet, s nem minden krízisből lesz ellenforradalom, mint ahogy az ellenforradalmi helyzet sem válik szükségszerűen ellenforradalommá. A kríziselemek felhalmozódása az ellenforradalom előkészítésébe torkollhat, ha bekövetkezik a szocializmus addigi eredményeinek destabilizálódása, a társadalom eróziója. Ezt a szakaszt nevezzük a destabilizálódás szakaszának. Az erózió akkor vezet ellenforradalomhoz, ha bomlasztó hatása kiterjed a pártra, sót ha maga a folyamat ott kezdődik és eluralkodik. Gramsci írja: „Történelmi életünknek egy bizonyos pillanatában a társadalmi csoportok elszakadnak hagyományos pártjaiktól, azaz a hagyományos pártokat adott szervezeti formájukban - az őket alkotó, képviselő és vezető meghatározott emberekkel - osztályuk vagy az osztály egy frakciója többé nem ismeri el saját kifejeződéseként.“ A párttól való elfordulás az erózió szerves része, mely a vezetés tekintélyválságával, a vezetőképesség ideiglenes elvesztésével járhat együtt. A szocializmus eredményeinek eróziója országonként és konkrét ellenforradalmanként más és más, de megegyezik abban, hogy minden esetben többé-ke- vésbé bekövetkezik a szocializmus kétpólusú, egymást kölcsönösen feltételező elemeinek és sajátosságainak rendellenes különválása. Hogy csak a leglényegesebbeket említsük, kettészakadnak, illetve elszakadnak egymástól: a szocializmus általános törvényszerűségei és különös vonásai; demokrácia és diktatúra; demokratizmus és centralizmus; terv és realitás; elvhűség és tolerancia stb. A kettészakadás következtében a szocializmustól idegen kreatúrák keletkeznek, hiszen a dialektikus egységben levők különválásával a „különvált oldal“ már nem ugyanaz, mint ami kiegészítőjével együtt volt. így a diktatúra helyett önkény; demokrácia helyett liberalizmus és anarchia; általános törvényszerűség helyébe merev dogmák: különös vonások helyébe nacionalizmus, „nemzeti kommunizmus“, szűk partikularizmus; centralizmus helyett a központi erők elszigetelődése jön. A demokratizmust felváltja az uszálypolitika, a parttalan engedmények sorozata; a tervszerűséget a voluntarista akarnokság, a reálpolitikát a földhözra- gadtság. Az elvhűség átcsap a dogmatiz- musba; a toleranciából halmozódó és hatványozódó elvtelenség lesz. Ritkábban ezek együttese, máskor ezek különböző arányú kombinációja lép fel a destabilizáció vagy a kifejtett ellen- forradalom során. Ezen a talajon változatos ellenforradalmi kísérletek vagy ellen- forradalmak zajlanak le. E változatosságot (s egyben az imperializmus megváltozott taktikáját) jellemezve helyes az a megállapítás: „a kommunizustól elvezető utak is különfélék. Az erózió által fellazított talajon a szocialista társadalom krízisjelenségei mintegy felkínálják a hatalmat a reakció szármára, s aktivizálják a társadalmon belüli ellenséges elemeket. Ez az aktivitás feltűnést keltő szabotázsokban, provokációkban, szervezkedésben ölthet testet, mint ahogy az az 1919-es magyar tanácshatalom ellen kirobbantott kuláiklázadások, vagy az ellenforradalmár vasutastisztek által szervezett dunántúli vasutassztrájk esetében történt. Az aktivizálódás más formái is ismertek. Nemegyszer a stabilizációval kölcsönhatásban lázgörbeszerüen felszökik az infláció, kibontakozik a feketepiac, s a sztrájkok, tüntetések káoszában terjedő rémhírek mögött a spontán és szervezett bojkott egyaránt felüti fejét. Ebben a szakaszban az ellenforradalmi erők legfontosabb tevékenysége: a meglevő hatalmi viszonyok szétzilálása, a forradalmi erők elszigetelése; a vál- ságielmélyítése, a társadalmi rend dezor- ganizálása, a hatalmon levők lejáratása együtt jár a külső nyomás fokozódásával, a hangulatkeltéssel stb. Az ekkor mutatkozó ellenforradalmi jelenségek meglehetősen nyíltan jelzik az ellenforradalom veszélyét, de nehezen választhatók le más válságtermékekről, miként a megmozdulásokban részt vevők között nehezen különíthetők el a valódi ellenségek. A válságba kapaszkodó ellenforradalmi erők többé-kevésbé rejtett tevékenységének következménye romboló, előkészítő fázis, a destabilizálás szakasza. A forradalmi erők defenzívába kerülését az önvédelmi reflexek elromlása, a demokratikus illúziók is siettetik, de a döntő: a politikai erőviszonyok negatív előjelű erőeltolódása a forradalmi erők rovására. Ebben a szakaszban a folyamat még visszafordítható, ha a felsorolt jelzések kellő figyelmeztetőül szolgálnak a párt és más haladó erők számára. c/ A kirobbanó ellenforradalom központi kérdése: a hatalom, s egyben felszínre kerül a folyamat restauratív jellege. A forradalmi erők végső tartalékukat mozgósítva - beleértve a katonai erőket is - kísérletet tesznek a hatalom kulcspozícióinak védelmére, a támadó ellenforradalom visszaverésére. Az összecsapás fegyveres konfrontáció útján megy végbe, kirobbanhat polgárháború, de a hatalom nem egyszerűen katonai sikerként kerül egyik vagy másik oldalra, a forradalom számára a hatalom csak akkor tartható meg, ha a vezetöképes politikai erő úgy mozgósítja bázisát, hogy az a kivételes helyzetnek megfelelően az ellenforradalom fő erőire és utánpótlására mérjen megsemmisítő csapást. E cselekvésben létrejöhet az ellenforradalommal szemben álló többség, ami a proletariátus többségfogalmához hasonlóan, Lukács Györgyöt idézve: „nem statisztikai, hanem történelmi-dialektikus fogalom“. Végül is a kirobbanó, nyílt ellenforradalom nem garantálja a reakciós erők győzelmét, hiszen a történelem számos olyan esetet tart számon, amikor az ellenforradalmat a forradalom helyi és nemzetközi erőinek sikerült leverni és vele intézményesülését és konszolidációját megakadályozni. Ilyen történelmi tapasztalattal szolgál a magyarországi 1956 is. Az ellenforradalom kirobbanó szakaszában az ellenforradalom vezető erejének taktikája különböző lehet. A változás, amire törekszik, a hatalom megszerzése - ezért elsősorban a forradalom élcsapatának megsemmisítésére és a politikai intézményrendszer lerombolására tör. Ha ez bekövetkezik, s az ellenforradalom megszüntette a proletariátus hegemóniáját - ezzel programjának egy részét teljesítette, és rövidabb vagy hosszabb időre, de világtön'énelmileg mindenképpen ideiglenesen győzelemre jut. Ezt a győzelmet rögzíti az intézményesítö-konszoli- dációs szakasz. b/ Ellenforradalmi válság, az ellen- forradalom intenzív szerveződése. Ha a forradalmi erőknek a válság megoldására irányuló kísérletei csődöt mondanak, a forradalmi erők cselekvése kényszerpályára szorul. Az intézményekben a reális hatalom egyre inkább formális hatalommá alakul át. A forradalom vezetése és tömegbázisa kettészakad. A válságjelenségek a legmagasabb szintű vezetésben is megjelennek. Ennek gyakori formája a személyi harc, amely mögött a szocializmussal szembekerülő nézetek, érdekek és klikkek húzódnak meg. Az elmélyülő destabilizálódás ellenforradalmi válsággá válását a hatalom megakadályozhatja: meglevő eszközeivel, a tartalékok bevetésével, új módszerek alkalmazásával, a hatalmi vákuum kitöltésével. így elkerülheti a nem szükségképpen, de nemegyszer polgárháború formájában történő végső összecsapást. Az ellenforradalmak eseménytörténetét elemezve, szinte minden esetben elhangzik a kérdés: melyik volt az az utolsó pont, amikor az ellenforradalom még megállítható lett volna. Anélkül, hogy konkrét esemény- és időmeghatározással élnénk, a destabilizáció idején és az ellen- forradalom intezív tudatos előkészítésének szakaszában még van lehetőség a nyílt - többnyire erőszakos - átfogó konfrontáció elkerülésére. A korábbi szakaszban a destabilizálás a fő jellemző, e második szakaszban viszont a permanens rombolás és fellazítás mellett a szerveződés kerül előtérbe. Az előző szakaszban még marginális helyzetben levő ellenforradalmi erők most egyre inkább a középpontba kerülnek. Ez a bázisteremtés időszaka. A defenzívába szorult forradalmi erők bénultságával szemben az ellenforradalom változásra szólít fel. A változás iránya, az ellenforradalom valódi céljai burkoltak. Szemben az előző szakasszal, amikor az ellenforradalmat csakis ösztönös mozgalomnak, népharagnak igyekeznek vezetői feltüntetni, a második szakaszban az ellenforradalom igyekszik mind tudatosabb jelleget ölteni. A jelszavakban megfogalmazódó célok mellett megjelennek különféle - az ellenforradalmi célokat még mindig leplező - programok és ideológiák, mintegy befejezve és megalapozva az ellenforradalom szerveződő szakaszát. d/ Az intézményesítő ellenforradalom és az ellenforradalmi konszolidáció között igen nehéz éles határvonalat húzni. A folyamat az ellenforradalom győzelme és annak konszolidációja között húzódik. Természetesen nem arról van szó, hogy az ellenforradalomnak korábban nem lettek volna intézményei. Az ellen- forradalom célja, hogy politikai intézményrendszerének legfontosabb elemei - pártjai, ideológiája, eszközei - olyan legális és beépíthető formát öltsenek, amelyek alkalmasak arra, hogy az ellen- forradalmi konszolidáció hatalmi struktúrájának domináns részévé váljanak. Az ellenforradalmi konszolidációban kialakuló új hatalmi viszonyokat, főként annak politikai intézményrendszerét jelentősen befolyásolja, hogy milyen osztálytartalommal és bázissal rendelkezett az ellen- forradalom. Például a Tanácsköztársaság leverését követő intézményesülés valójában Szegeden zajlott, miközben az antant támogatta Peidl- és Friedrich-kor- mány a törvényesség látszatát volt hivatott fenntartani, másrészt politikai játékteret biztosított az ellenforradalmi táborban egymással viaskodó, alakuló és újjáalakuló keresztény, konzervatív, nemzeti, liberális és demokrata elnevezést viselő pártok számára. Ugyanakkor az intézményesült terror számára is zöld utat biztosítottak. Ennek kegyetlensége nem sokban múlta felül a megszálló csapatok kegyetlenségeit, a forradalmárok elleni programokat. Az ellenforradalom intézményesülő, főleg pedig konszolidáció szakaszában az uralomra került osztály egyik csoportja már képes arra, hogy a politikai hatalomban vezető szerepre tegyen szert, s a hatalomgyakorlás feltételeként egyfajta egyensúlyra törekszik. Példánknál maradva: a .Tanácsköztársaság leverését követő ellenforradalmi rendszer burzsoá- földesúri hatalmi struktúrájába szervesen beépültek a dzsentri katonatiszti-államhi- vatalnoki csoportok, magukkal hozva ideológiájukat, értékrendjüket, céljaikat. Ezeknek a Horthy-rendszer politikai megszilárdításában vitathatlanul meghatározó szerepük volt. * 1981. XI. 29. (Folytatjuk) IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIM O
