Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-29 / 47. szám
P eking nem hajlandó teljesíteni sok, korábban megkötött külkereskedelmi egyezményt. Ez kérdésessé teszi a Kínai Népköztársaság együttműködését a fejlett nyugati országokkal. Már a „nagy kormányos“ életében megkezdődött Kína és a vezető tőkés hatalmak között a politikai és gazdasági kapcsolatok helyreállítása. Mao Ce-tung halála, a fokozatos eltávolodás a hírhedt maoista irányelvekből, többek között ,,a saját erőre való támaszkodás“ elveitől is - új távlatokat nyitott ahhoz, hogy tartós gazdasági alapra építsék Peking és a nyugati országok stratégiáinak katonaipolitikai számításait. Az 1977 júliusában politikai száműzetéséből visszatért Teng Hsziao-ping elérte „a négy modernizálás programjának" jóváhagyását - ez Kína fejlesztésének sajátságos általános irányvonala az évszázad végéig. A gépek és berendezések e program keretében folyó nagyarányú importját Pe- kingben a gazdasági élet talpra állítását, elsősorban a hadiipar modernizálását szolgáló, hatalmas katalizátornak tekintették. Egyidejűleg igyekeztek felkelteni a nyugati üzleti körök érdeklődését a kimeríthetetlen kínai piac iránt, és ezáltal meggyorsítani a szocialista erők ellen folytatott harc „antihegemonista frontjának“ létrehozását. Peking partnerei is egyszerre több kártyára tettek. Abban is reménykedtek, hogy a kínai megrendelésekből hasznot húzhatnak, új nyersanyagforrásokkal láthatják el magukat. Ám eközben azt tartották elsősorban szem előtt, hogy Peking új nyugati orientációját visszafordíthatatlanná tegyék. Ezzel magyarázható az a buzgalom, az üzeleti körök, állami gazdasági intézmények és pénzintézetek sokmilliárdos szerződéseket siettek kötni Kínával. Ennek a kölcsönös vonzalomnak az eredményeképpen gyorsan kezdett fejlődni a kereskedelem, és Kína rekordméretű ipari berendezés-vásárlásokat eszközölt. Míg 1970-1976-ban ezek a vásárlások évente átlagosan 0,6 milliárd dollárt értek el, 1978-ban (amikor jóváhagyták ,,a négy modernizálás programját“) 7,8 milliárd, 1979-ben pedig további 3 milliárd dollár összegű szerződéseket kötöttek és 1980-ban is jelentős üzletek születtek. Még nemrégen az ipari berendezések 1985-ig terjedő kínai importját 35- 85 milliárd dollárra becsülték. A Nyugat, amely jól ismerte Kína korlátozott pénzügyi lehetőségeit, hajlandó volt hiteleket és kölcsönöket nyújtani, melyek összege 1981 elejére 30,2 milliárd dollárt ért el. Jellemző, hogy ezeknek a pénzösszegeknek majdnem kétharmadát állami garancia mellett folyósították. A rózsaszínű kép azonban váratlanul megfakult. Már 1979 elején 20 japán nagyvállalatot értesítettek, hogy a mintegy 2,8 milliárd dollár értékű ipari berendezések Kínába történő szállításáról kötött egyezményeket „befagyasztják". Peking ugyan később, miután sikerült előnyösebb feltételeket kieszközölnie, ezeket a szerződéseket „felolvasztotta". De két évbe sem telt, és az egész história megismétlődött. 1980 végén a kínai hatóságok bejelentették, hogy lemondanak a Sanghaj környéki Baosani Kohászati Kombinát második részlegének megépítéséről. A baosani építkezésről való lemondás körülbelül félmilliárd dollár összegű szerződések elveszítésével járt a Mitsubishi és a Schnnittetsu japán konszernek számára. Sokmilliós veszteség ért több NSZK-beli céget: a Schlömann-Siemagot 400 millió dollár (egy hideghengermű ára), a Man- nesmann-Demagot 200 millió dollár (egy varrat nélküli csöveket gyártó üzem ára). A Welen-United amerikai társaság 80 millió dolláros megrendelésektől esett el. A kombinát építésének korlátozása ausztrál társaságok érdekeit is érinti, ezeknek évente körülbelül 8 millió tonna ércet kellett volna szállítaniuk. A baosani terv csődje - ezt a vállalkozást sokáig a „japán-kínai gazdasági együttműködés jelképének" nevezték - korántsem az egyetlen csalódás a nyugati üzleti körök számára. Ez év elején a kínaiak közölték a japán Mitsui, Toyo Engineering, S. Itoh, Mitsubishi és más társaságokkal, hogy befagyasztják a nankingi és a senli petrolkémiai kombinát (460, illetve 570 millió dollár értékű) építkezését, valamint a pekingi Dung- fang-vegyigyárét is (35 millió dollár). Nyugati közgazdászok becslése szerint, azoknak az ipari berendezéseknek a teljes értéke, amelyekről a kínai megrendelők most lemondanak megközelíti a 2,5 milliárd dollárt. Érthető, hogy Peking effajta pálfordu- lásai aggodalommal töltik el külföldi partnereit. A berendezések jelentős részét nemcsak legyártották, hanem már szállításra is előkészítették, sőt egyet-mást el is küldtek Kínába. A megrendelések érvénytelenítése ilyen körülmények között többek között mintegy 400 japán alvállalkozó társaságot fenyeget tönkreme- néssel. Hivatalos személyek tanúsága szerint, a japán fél szándéka az, hogy 1,2 millió dollár összegű kötbér kifizetését követeli Kínától. Bár kétséges, hogy Kína képes ekkora összeget kifizetni. Japán, az Egyesült Államok, Anglia, az NSZK sajtójában újabban bőven akadnak olyan írások, amelyek hitszegéssel, a nemzetközi kereskedelem elemi szabályainak semmibevételével vádolják Pekinget. Viszont Pekingben a berendezések és a szerelési munkák árának indokolatlan felemelésére céloznak, amiatt panaszkodnak, hogy a nyugati partnerek igyekeznek anyagi előnyöket húzni a kínai gazdaság nehézségeiből. Kína azt is felvetette, hogy annak idején lemondott a jóvátételről a japán megszállás okozta károkért, most Peking is viszont- engedékenységre számíthatna... Általában azonban a kínai képviselők és a sajtó megnyilatkozásainak hangneme mentegetőző. Elismerik, hogy az objektumok tervezésénél hibák történtek, elégtelen volt Kína tisztségviselő személyeinek gazdasági szakértelme, akik az új üzemek építése célszerűségének és határidejének kérdésében döntöttek. így például kiderült, hogy baosani kombinát számára kiválasztott terület kevéssé alkalmas - igen nagy a homokos talajréteg mélysége. A petrolkémiai komplexumok építésére vonatkozó szerződések megkötése során „figyelmen kívül hagyták", hogy az ország olajkitermelésének növekedése lelassult. Az efféle figyelmetlenségek és hibák a tervezés alacsony színvonaláról, valamint arról tanúskodnak, hogy Kínában nagy hiány van tapasztalt irányító személyzetben. Mindez természetesen aláássa a gazdasági stabilitását, korlátozza a külföldi technika és technológia importjának lehetőségét. A jelenlegi feszült helyzet gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak. Amikor Pekingben kitervelték, hogy Nyugaton és Japánban „kulcsra kész" üzemeket vásárolnak, arra számítottak, hogy ezeknek segítségével lényegében új „nagy ugrást" hajtanak végre. De a gyakorlat bebizonyította, hogy nem olyan könnyű elérni ezt. Mindenekelőtt azért, mert a vásárlások gyors növekedése kiélezte a pénzügyi problémákat. Kiderült például, hogy az oly bőkezűen rendelkezésre bocsátott külföldi hitelek meglehetősen szigorúak. A törlesztés időtartama csupán hét év, évi tíz százalékos kamat mellett. Ez azt jelenti, hogy annak a 30 milliárd dollárnak, amit a Nyugat rendelkezésre bocsátott, több mint négyötöde az 1985-ig terjedő időszakban lényegében az adósság törlesztésére és a kamatok fizetésére forgácsolódna el. Csupán 5,5 milliárd dollár maradt volna a berendezések vásárlására. Azt is szem előtt kell tartani, hogy á már megvásárolt berendezések üzembe állítását komolyan megnehezíti az, hogy Kínának nincs fejlett infrastruktúrája, gyenge az energetikai bázisa, hiány van műszaki káderekben.A megvásárolt berendezések gyakran kihasználatlanul hevernek. Jellemző erre az 1978-ban az NSZK és Japán segítségével, a vuhani kombinátban felépült hengermű sorsa, amely mindmáig nem működik teljes kapacitással. A külföldi technika meghonosítását megnehezíti az a nagy különbség, ami Kína és az Ipari berendezéseket szállító országok technikai fejlettségi színvonala között fennáll. Az 1979-ben elkészült 1187 nagy és közepes ipari objektum közül több mint 300 építése 10-15 évig, 100 pedig mintegy 20 évig elhúzódik. Az építőipar technológiai színvonalának ez a nagyfokú elmaradása a gyárak üzembe helyezésének követelményétől aránytalanul nagy költségeket idéz elő az import- berendezések használatba vétele során. Helyesbített adatok szerint például a Baosani Kohászati Kombinát első és második részlege megépítésének költsége, számítások szerint mintegy 40 milliárd jüan lett volna, 8 milliárd jüan (4,5 milliárd dollár) összegű importberendezések vásárlása mellett. Hogy képet alkothassunk arról, milyen nagy megterhelést jelentenek az ilyen kiadások Kína számára, elegendő annyit mondani, hogy 1980- ban a beruházások teljes összege körülbelül 54 milliárd jüan volt. Nem véletlenül keletkezett 17 milliárd jüanos költségvetési hiány. Kínában most felidézik, hogy annak a 156 döntő fontosságú üzemnek az ötvenes években szovjet segítséggel történt megépítése, amely jelenleg a kínai ipar gerincét alkotja, körülbelül 10 milliárd jüanba került. Persze, azt is tekintetbe kell venni, hogy a Szovjetunió a technológiai és tervdokumentációt ingyen bocsátotta rendelkezésre, a hitelek kamata pedig nem haladta meg az évi 2 százalékot. Amerikai tudósok számításai szerint például a Szovjetunióból és más szocialista országokból importált gépek és berendezések nélkül Kina nemzeti jövedelmének növekedése az ötvenes években 1,3 - 2,2-szer lassúbb lett volna. Mint a legújabb események mutatják, a kínai vezetők a technika és a technológia importjának nagyméretű korlátozásában látják a kiutat. Elhatározták, hogy 1981- ben 45 százalékkal csökkentik az állami beruházásokat a népgazdaságban. Ez a tőkeigényes üzemek építésének nagyarányú felfüggesztését jelenti, amelyek közül sokat importált berendezésekkel szereltek volna fel. Nem lehetetlen, hogy Kína a további megkötött egyezményektől is eláll. SZERGEJ MANYEZSEV, LJUBOV NOVOSZELOVA (NOVOJE VREMJA) A MEGBÍZHATATLAN PARTNER Alexander Haig amerikai külügyminiszter tavasszal Pekingben Hua Kuo- fenggel tárgyalt Munkanélküliek Kantonban
