Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-29 / 47. szám
H. Varró Rózsa, Bede Rita KORUNK ELLENFORRADALMAIRÓL 1981. XI. 29. A Magyar Szocialista Munkáspárt havonta megjelenő politikai folyóirata, a Társadalmi Szemle terjedelmes cikket közöl Korunk ellenforradalmairól címmel. A szerzőpáros, H. Varró Rózsa és Bede Rita a magyarországi 1956- os ellenforradalom felszámolásának 25. évfordulója alkalmából készítették tanulmányukat, de általános érvényű megállapításokra jutnak. A cikket teljes terjedelmében két folytatásban közöljük. Korunk ellenforradalmainak talaja. Szocializmus és válság. Szocializmus és ellenforradalom A forradalom marxi-lenini elmélete egyértelműen bizonyítja, hogy a forradalmak a társadalom válságának következményei. Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdődően a szocialista forradalom bármely formája az imperializmus általános válságának talaján bontakozott ki. Elmondható-e az ellenforradalmakról, hogy azok szintén válságtalajon jönnek létre? Nos, itt jutottunk el annak a korábbi állításunknak konkrét bizonyításához, hogy az ellenforradalom ugyan a forradalom másléte, fordított útja, de nem pontos, negatív tükörképe. Napjainkban számos burzsoá ideológus azt igyekszik bebizonyítani, hogy a szocializmus is válságban van, sőt, hogy csak a szocializmus van válságban. A tőkés világ, különösen az amerikai imperializmus minden, számára negatív status quo változást a kommunizmus ellene irányuló összeesküvésének tekint, és egyre türelmetlenebbül reagál a társadalmi haladás valamennyi megjelenési formájára. Hogy belső antagonisztikus ellentmondásainak feszítő erejét csökkentse, nemzetközi pozícióit pedig erősítse, valamilyen módon mindig segíti a világ haladásellenes irányzatait. Nem mond le - legfeljebb új formákat keres - a szocializmus belső ellenségeinek és mindenféle ellenfeleinek támogatásáról, egészen az ellenforradalmak támogatásáig. Ebben az értelemben az ellenforradalom az imperializmus általános válságának terméke. Ugyanakkor a szocializmusban is lehetnek krízisek, kritikus szakaszok. De miként különbséget kell tenni a keletkezés, a születés és az elmúlás fájdalmai és krízise között, nem lehet azonosítani a kapitalizmus általános válságát és a szocializmus válságjelenségeit sem. A szocializmus - a történelmi előzményektől, az előző rendszertől örökölt technikai, tudományos, kulturális fejlődéstől, az ország természeti feltételeitől és külső körülményeitől függően - országonként eltérő módon, több-kevesebb gazdasági nehézséggel küzd, miközben önmaga előzményeihez képest a világ- történelem legnagyobb előrelépését tette meg. A második világháború után a szocializmus útjára lépő európai országok öröklött ,,kelet-európaisága“ egyszerre jelent a kudarcok mellett hősi, eredményekben bővelkedő múltat, az európai civilizáció szerves egységébe tartozó népi, kulturális és erkölcsi hagyományokat, gazdag termelési tapasztalatokat és ugyanakkor (bizonyos szintú) gazdasági elmaradottságot, ebből fakadó gazdasági nehézségeket. Áz örökölt gazdasági szférára ráépülhetnek további gazdaságpolitikai hibák, majd ezek együtteséből fakadhatnak olyan strukturális, politikai vagy morális jelenségek, amelyek a társadalmi élet egyes szféráinak válságos állapotához vezetnek. Ekkor már kölcsönhatás érvényesül a torzult gazdaság, az újabb gazdaságpolitikai hibák és a felépítménybeli krízisjelek között. A szocializmus építése kapcsán csak ebben az értelemben van létjogosultsága a „válság“, „válságjelenség“ fogalmaknak. A szocializmusban lehetnek és vannak egyensúlymegbomlások, gazdasági megtorpanások, elavult struktúrák, módszerbeli és munkastílusbeli zsákutcák, bizalmi megingások - és ezek kisebb- nagyobb kríziseket hozhatnak létre. A krízisek azonban mindig részlegesek és viszonylagosak, mert nem a szocializmus mint társadalmi-gazdasági alakulat, hanem annak csak egyes szférái, bizonyos struktúrák és mechanizmusok, és főleg egyes módszerei jutnak „válságba“, szemben az imperializmus általános válságával, amely egy önmagát túlélt társadalmi rendszer totalitásának válsága, a gazdaság, a morál, az emberi viszonyok területén, ami viszont paradox módon nem jár együtt mindig és mindenhol gazdasági bajokkal. A szocializmus relatív válsága veszélybe sodorhatja az adott szocializmust építő ország egészét, de ez nem a rendszer teljességének válsága. Ezért van az, hogy a kritikus helyzetekből is elvileg van kiút. Az ily módon felfogott krízisállapot okai ige i összetettek. Meghatározóak a belső okok, melyeknek objektív és szubjektív oldalai vannak. E két oldalból az objektívak a döntőek, melyek során ismét meg kell említeni a tapasztalatlanságot, a világtörténelemben való úttörő munka váratlan és ismeretlen tényezőit, s azt, hogy világtörténelmi mércével mérve a szocializmus rendkívül fiatal. Ehhez járulnak az események menetében szükségképpen létrejövő objektív torzulások. A torzulás fogalmát szokásunk kizárólag szubjektív jelenségnek tekintetni. Pedig Marx ír a cél és az eredmény szükségképpeni eltéréséről, hogy az eredmény több is, kevesebb is, mint a cél. A cél mindig a reálisból a maximumot kihozni szándékozó ideális, valóságban pedig a legjobb esetben az optimálisát érhetjük el, de leggyakrabban az éppen lehetségest. Amennyiben az eredmény kevesebb a célnál. Ez adja azt az optikai csalódást, hogy az éppen elért lehetséges eredményt - az optimálishoz és az ideálishoz viszonyítva - kudarcként éljük meg, és maga az elmélet néha utópikusnak tűnik fel. Ennek ellenére a konkrét céloknál az optimálist, a világtörténelmi céloknál pedig az ideálist kell megfogalmazni, hogy kellő húzóerőt gyakoroljanak, és a megvalósulásnak nagyobb játékteret, több alternatívát „engedjenek meg“. De az eredmény több is lehet a célnál, mert a megvalósulás folyamatában előre nem látott helyzetek módosítják az eleve kitűzött célt, az előre nem látott lehetőségek felismerése új feladatokkal gazdagítja azt. Nem véletlenül mondja Engels a történelem összfo- lyamatáról, épp annak tendenciajellegét bizonyítva: mindenki mást akar, s ami bekövetkezik, azt senki sem akarta. Ez nem jelenti azt, hogy ami bekövetkezik, azt senki nem vállalja, és senki nem érezheti magáénak. A dolgoknak megvan a maguk önfejlődése, ezen belül lehetséges objektív torzulás. Ez utóbbi az ideálistól, sőt az optimálistól való negatív irányba történő eltérést jelenti. Ha ez az eltérés túl nagy, akkor szerves része lehet egy krízis kialakulásának. A szocializmus építése során változnak a társadalmon belüli erőviszonyok, az alapvető pozitív változás mellett számos érdek kerül háttérbe, bizonyos rétegek előnytelen helyzetbe jutnak, nem egy réteg vagy érdek áldozatául esik egy más terület előrehaladásának, ami ismét szülője lehet a krízishelyzetnek. Továbbá a szocializmusban is létezik örökölt és nem örökölt tehetetlenségi erő. fiz új társadalom nemcsak a réginek a ballasztjait cipeli magával gyakran, hanem meg kell küzdenie saját inerciájával is. Ennek az objektív tehetetlenségnek megvan a szubjektív oldala. Például rendkívül nehéz elismerni egy elért fejlődési szakasz vagy a meggyökeresedett módszerek túlhaladottságát. A szocialista társadalom nem antagonisztikus, ellentmondásai a fejlődés forrásai. A megoldatlan ellentmondások adott szintet elérve krízis-kiváltók lehetnek. Ilyen jellegű az objektív ellentmondások léte az egyik oldalon, valamint a társadalom rossz konfliktustűrő és megoldóképessége a másikon. Az ellentmondás megoldásának ellentmondása lép itt fel. Például: ha a társadalom nem tud adek- vát és hathatós eszközökkel megfelelő időben reagálni az ellentmondásokra azok megoldása céljából, vagy ha a megoldás feltételeitől elrugaszkodva túl érzékenyen reagál, ha az ellentmondások láttán egyes csoportok vagy rétegek pánikba esnek, ha világvége vagy legalábbis „szocializmus-vége“ hangulat lesz úrrá, akkor rossz konfliktustűrő és megol- dóképességröl beszélünk. Nem következik ez be akkor, ha van erőnk és türelmünk kihordani az ellentmondásokat, és megfelelő időben van képességünk és bátorságunk megoldani azokat. A krízist előkészítő belső okok szubjektív csoportjába tartoznak azok a hibák, amelyeknek forrása a hozzá nem értés vagy az, hogy nem élnek a hatalommal, illetve visszaélnek vele. Ezeket már a korábbi ellenforradalmak okainál említettük. Mindkettő alapjaiban árt a szocializmusnak, mert csökkenti humánus tartalmát, és a forradalom szövetségeseinek elvesztéséhez, legfőbb osztálybázisának gyöngüléséhez vezet. Jellegzetes veszély a voluntarizmus, amely rendszerint egyetlen személy vagy egy szűk csoport akaratát tartja abszolútnak és autentikusnak minden kérdésben. Egyet jelent ez az objektív valóság mellőzésével vagy annak önkényes meghamisításával. A csak akarat által determinált magatartás nem igényli és nem látja lehetőnek a valóság megismerését, ismeretét. Végső fokon tehát társadalmi szinten szükségképpen elveti a célt, rosszul választja meg a cél megvalósításának módszerét és az eredmények elérésének tempóját. De ha a cél helyes is, a voluntarista vezetés hibás politikát folytathat helytelen módszereivel és irreálisan diktált tempójával. A tömegekben korábban meglevő hit helyére egy idő múltán a közömbösség, majd a szembefordulás léphet. Itt a voluntarizmust mint néhány ember vezetői magatartását érintettük, de az sajátos tudati-érzelmi állapotként ugyanúgy hatalmába keríthet nagy tömegeket, miként a fatalizmus. Sőt a voluntarista vezetésből kiábrándult tömegek éppenhogy könnyű prédái lehetnek a vezetéssel való szembefordulás során fellépő újabb - de most már máshonnan sugallt - volunta- rizmusnak, a valóságtól elrugaszkodott, irreális céloknak. A tudati szféra torzulásai között gyakran előtérbe kerül a revizionizmusnak és a dogmatizmusnak egy sajátos aspektusa. Ez a revizionizmust a „megújulás“, a „továbbfejlesztés“ álarca mögé rejti, diszkreditálva a revizionizmustól mentes, őszinte, valódi és szükséges megújulási törekvéseket - a dogmatizmust pedig igen gyakran a „következetesség“, az „elvhűség“, a „bátor kiállás“ köntösébe öltözteti, gyanússá téve az oly szükséges valódi következetességet, elvhűséget, bátorságot. önmagukban ezek a belső objektív és szubjektív tényezők feltehetően csak igen kivételes esetben vezetnek krízishez. Csak a külső okokkal együtt viszik az eseményeket a kritikus pont felé, bár külön-külön és minden formájukban rendkívül károsak és veszélyesek. A külső tényezők ismét objektív és szubjektív formában jelennek meg. Ami az objektív tényezőket illeti, elsőként arról kell szólni, hogy a kapitalizmus világgazdasági válsága nagy tehertételt jelent a szocialista országok számára. Ki kell mondanunk, hogy nemcsak a kapitalizmus gazdasági dekonjunktúrája hat ránk, hanem a kapitalizmus általános válsága is, anélkül, hogy a szocializmust mint világrendszert megoldhatatlan válságba sodorhatná. E válság számos jegye legyengült, retardált (késleltetett, lelassult) és megoldható formában jelenik meg életünkben, de megjelenik: ebben az értelemben is igaznak érezzük, hogy az ellenforradalom - ha mégis bekövetkezik - a kapitalizmus általános válságának terméke. Végül külső objektív okként kell megemlíteni: a nemzetközi erőviszonyoknak adott időszakban a szocializmus építése szempontjából való kedvezőtlen alakulását, a béke és haladás erői fejlődésének ideiglenes megtorpanását, a fegyverkezés erősödését, nem utolsósorban pedig a háborús politikát folytató imperialista erők részleges sikereit a szocialista országokkal szembeni diszkriminációkat stb. A külső szubjektív okok két nagy csoportját csak jelzésszerűen említjük. Az egyik az imperializmus valamennyi politi- v kai, ideológiai, erkölcsi támadása a szocialista világrendszer ellen; a másik a nemzetközi munkásmozgalomban szükséges egység hiányának szubjektív hatása. Szóljunk ezek után a krizisállapot elkerüléséről, illetve megoldásáról. A felsorolt - és még számos fel nem sorolt - objektív és szubjektív okok teljes egészében nem küszöbölhetök ki, de ez nem jelenti a krízis elkerülhetetlenségét. A kérdés azonban éppen az, hogy hogyan kerülhető el, illetve oldható meg? A szocializmus önfejlődése Az ellenforradalom megelőzése nem külön feladat, nem sajátos taktikán és receptek alkalmazásán múlik. A „megelőzés“ legtermészetesebb módja a szocializmus sikeres építése, önfejlődésének biztosítása. Ezért a szocializmus építésének az ellenforradalom megelőzése nem explicit célja. Korunk ellenforradalmairól szólva mégis jogos a megelőzés vizsgálata. Fel sem vetődik a megelőzés kérdése a gyakorlatban, ha a szocializmus sikeresen, folyamatosan, alapvető zökkenők nélkül, normálisan fejlődik. De mert fejlődésről, nem pedig statikus állapotról van szó, méghozzá a külső és a belső feltétel- rendszer állandó változása mellett történő fejlődésről - ez nem mehet végbe önszabályozás, önkorrekció nélkül. A párt és a szocializmus valamennyi erejének azt a magatartását, amelynek következtében a társadalom minden káros, hátrányos egyensúlybomlásának pillanatában beindul a helyreállító mechanizmus, jobb híján nevezzük a szocializmus önszabályozásának. Ez megközelítőleg a következő elemeket tartalmazza. Mindenekelőtt a társadalom és különösen annak vezető ereje, a párt állandó önkontrollját. Marx az ellenforradalomról állítja: „Proletárforradalmak viszont,... állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságát, gyengéit és gyatraságait...“ A szocializmus egész története a NEP-től napjainkig számos gyakorlati példát szolgáltat e gondolat megvalósulására. Más kérdés, hogy e követelmény sokszor és sok szempontból nem valósult meg. De ha a válsághelyzetet el akarjuk kerülni, akkor éppen az a feladat, hogy Marx és Lenin ez irányú útmutatásai a marxista pártok folyamatos gyakorlatává váljanak. Hogy a forradalmak alkalmazkodni tudjanak a változó feltételekhez, állandó önkorrekcióra való képességgel és készséggel kell rendelkezniük. A forradalmak nem bízhatják magukat az előbb vagy utóbb érvényesülő spontán módosításra. A korrekciós képességre és az önkontrollra a hatalom megragadásakor és a szocialista építés minden szakaszában szüksége van a forradalomnak. A szocializmusban is léteznek rossz döntések, tetteiknek lehetnek szándékunkkal ellentétes következményei. Ezek természetesen nem nyilváníthatók meg (Folytatás a 4. oldalon) 3
