Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-08 / 44. szám
CSÁK ELEMÉR ► Egy műszak a gáton Erre a riportra nem magnóval, hanem szerszámosládával és egy jó tízkilós kalapáccsal a kezemben indulok. Az építésvezetőség külön engedélyével ugyanis felvettek Mascsenko mester brigádjába és a második műszakot - délután négytől éjfélig - velük dolgozom végig. Munkahelyem hetvenegynéhány méter magasan lesz a szajáni erőmű gátjának tetején. A mai feladat: a következő szint zsaluinak előkészítése, behelyezése és a betonozás megkezdése. Amikor fél négykor uzsonnacsomaggal a kezemben bevonulok az építkezés területére, azonnal közük, hogy a munkaruhát nem jelmezként kapom: a gát tetején nincs helye a tréfának, a munkahely veszélyes, és vagy megtartom az utasításokat, vagy továbbra is alulról nézhetem, hogyan dolgoznak az építők. Természetesen mindent megígérek, belebújok az overálba, felhúzom a gumicsizmát, fejemre csatolom a műanyagsisakot és komoly képet vágok a munkavédelmi oktatáshoz. Alig fog azonban bele a fiatal, szemüveges mérnök a rám váró veszélyek fölsorolásába, beront a lakókocsiba egy munkás és riadóztat: négy és öt között a hegyoldalban robbantás lesz, mindenkinek a „galériába“ kell bújnia. A galéria szóra elfojtok az arcomon egy mosolyt, valahogy komolytalanul hangzik a robbantás mellett ez a szó, de pillanatok alatt kiderül, hogy nem képtárba invitálnak, hanem a gát belsejét keresztül— kasul átszelő járatok egyikébe. Megigazítom a sisakot és csatlakozom brigádom tagjaihoz. A betonfolyosók kereszteződéseiben itt is, ott is libasorban haladó munkásokat pillantok meg; lehajtott fejjel, egykedvűen lépkednek a sápadt fényben, csizmájuk tocsogása a latyakban hol felerősödik, hol eltompul - a folyosó váltakozó akusztikájának megfelelően. Többszáz métert gyalogolunk a betontömeg belsejében és egy alagútszerűség közepén állapodunk meg. Gerendán kuporogva hallgatom tovább az oktatást a vezetékek feszültségéről és a daruk teherbírásáról, a forró gőz és a csúszós lépcsők álnokságáról... közben a szemem a folyosó falain kalandozik. Korábban is hallottam erről, de nehéz volt elképzelni, hogy egy gát, amely az egész Jenyiszejt megtartja a vállával, nem egynemű, sziklatömör tömb, sót: akkor igazán erős és biztonságos, ha telerakják hötágulási fémszerkezetekkel, ellenőrző folyosókkal, vízelvezető csövekkel és mindenféle műszerrel meg vezetékkel. Nos, most mindezt közvetlen közelről látom, mi több: magam is része vagyok annak a kolosszusnak, amely sokmillió köbméter víztömegnek áll az útjában. Furcsa érzés... A mérnök észrevehette, hogy gondolataim másfelé kalandoznak, mert ismétel: újból hangsúlyozza a magaslati munka veszélyességét és érvként még egv halálos baleset történetét is elmondja. Elhatározom, hogy ezután odafigyelek és feljegyzem a noteszembe, hogy a darus csak a csoportvezető utasítását fogadja el, tilos integetni, kivéve a rendkívüli eseteket; olyankor bárki széttárhatja a karját, ami annyit jelent, stop, azonnal leállni. Van persze a brigádnak URH adóvevője is, de azt olyan helyeken használják, ahol a munkatársak nem látják rendesen egymást. Tiz-tizenöt méter magasból azonban egy jó darus akár jelzések nélkül is helyére rakja az elemeket, ilyenkor a készülék csak fölösleges kacat a betonozó-ács kezében. Betonozó-ács... többször is hallottam már ezt a két szót együtt, megkérdezem hát, mit jelent, de közben megszólal a riadót lefújó sziréna, ezért az oktatás abbamarad. A brigadéros egy harminc-körüli szőke fiatalemberre, Szergejre bíz; vele leszek egy párban a következő órákban. Szergej azt ígéri, hogy a gát tetején majd mindent megértek, s elindul előttem. Ismét libasorban haladunk, betonvasakból összehegesztett, korláttal ellátott csigalépcsőn kapaszkodunk felfelé a gát oldalában. A hely - legalább is nekem - kicsi, a kalapács minduntalan beleakad a korlátba és elátkozom magamban az összes biztonsági intézkedést. Amint azonban az utolsó szinthez érünk, megbánom elhamarkodott mérgelődésemet. Az addig ferdén, szabályos lépcsőként emelkedő vaslétra hirtelen teljesen kiegyenesedik, feláll és függőlegesen kúszik fel a falon A korlát megszűnik, alattam csak a jó hatvanméteres mélység, a betonteknőben szaladgáló dömperek, a játékszernek tetsző gépek és a csatornába préselt folyó tompa zúgása. Nem vagyok szédülés és habozás nélkül nekivágnék a célfüggőlegesnek, de a kezemben ott or- mótlankodik a nehéz szerszámosláda és a hosszúnyelú vaskalapács.. Úgy érzem magam, mint akit egy hatalmas kődarabbal arra kényszerítenek, hogy ússzon át a folyón. Alighanem meg is torpanhattam, mert mire újra fölnézek, a brigádnak már nyoma sincs - eltűntek a gát tetején. Nincs mit tenni: lehúzom az ujjatlan kesztyűt, egy kézbe fogom a szerszámokat, belekapaszkodom a létrába, nekitapadok a vasnak és miközben a veríték ellepi a homlokomat, felrakom a ballábam az első létrafokra. A balkezemmel húzok egyet magamon, a jobbal megemelem a ládát és felrakom a másik lábamat is. Szusszantás, aztán azonnal lépek tovább, anélkül, hogy körülnéznék: balláb, húzás, emelés, jobbláb, szusz- szántás... balláb, húzás, emelés... a tizenegyedik fok után minden erőmet összpontosítom, fellódítom a ládát, (persze a kalapács beakad és majdnem lezuhan), aztán derékból előredőlök és ráfekszem a végre már nem függőleges betonra. Felértem. A brigádtagok látszólag nem figyelnek rám: a hegesztők a palacMüszak a gáton kokat állítják, Szergej egy deszkát rak odébb, a csoportvezető a többieknek ad -utasítást. Megkezdődött a műszak. A gát magassága még csak egyhar- mada a tervezettnek, de már így is lenyűgöző kilátás nyílik a környékre. Ha az ember a folyó felső szakasza felé fordul, vízzel teli völgy képe tárul elé, meredek hegyoldalak, érintetlen, komor erdők, és nyugodt víztükör... olyan idilli minden, mint a természetvédelmi területekről kiadott prospektusok fényképei. Ezzel átel- lenben, a gát másik oldalán viszont minden ennek az ellentéte: megfaragott hegyek, ágaskodó daruk, összeszabdalt folyómeder, a hatalmas építkezések han- gyabolyszerű nyüzsgése... Megpróbálom elképzelni, hogy milyen lesz a panoráma, ha majd a gát taraja eléri a 245 méteres magasságot, a felvonulási területen takaros irodaépület és gondozott park szerénykedik, s a hegygerinc körvonalát majd a magasfeszültségű távvezeték súlyosan megereszkedő drótjai metszik ketté. Sok ábrándozásra azonban nincs mód, körülöttem már magasra hágott a munkazaj. Az egyik daru lerakott mellénk egy kb. négyszer-kétméteres zsaluelemet: ezt fogjuk átalakítani és a helyére tenni. Szergej feszítővasat nyom a kezembe, hogy szedjem le a zsalu oldalán púposodó, másfél méter oldalhosszúságú dobozt. Nagyobb szakértelmet nem kíván a feladat, de alaposan megkínlódtam vele: a rozsdás lemezcsík és a vastag szögek sehogysem engedelmeskednek... Először arra gondolok, talán meg akarnak tréfálni... hallottam arról, hogy egy szovjet kollégámnak hasonló helyzetben egy vadonatúj, kihajtatlan fogú, életlen fűrészt adtak a kezébe, nem csoda, hogy képtelen volt a gerendát szétvágni ... Lassan azonban rájövök, hogy apró fogások elsajátításával könnyebben megy a dolog, Szergej is ad egy-két tanácsot és egy óra múltán csuromvize- sen, de diadalmasan jelentem, hogy a munkát elvégeztem. Főnököm nem dícsér különösebben, de a perekur, azaz a cigarettaszünet után már komolyabb és érdekesebb feladatot bíz rám - a zsalu merevítését kell megcsinálnom - s miközben az ácsszakmában szerzett összes korábbi ismeretemet mozgósítom, megértem azt is, miért hívják beto- nozó-ácsnak a betonozóbrigád szakmunkásait. Vacsorázni nem megyünk a kihelyezett konyhába, hanem a melegedőben osztjuk meg a magunkkal hozott hidegélelmet.|gy arra is mód van, hogy szakmai felettesemmel járjak egyet az építkezés legmozgalmasabb frontján. Szergej hat éve dolgozik az építkezésen, a katonaság után jött ide, mint a brigád tagjainak többsége, így aztán az építkezés krónikása is lehetne. Meséli, hogy a leglátványosabb, legizgalmasabb munkák egyike az volt, amikor a gátat megtámasztó hegyek oldalát faragták. Robbantásra nem volt mód; akkor fel kellett volna függeszteni a mederben folyó építkezést, ezért elhatározták, hogy exkavátorokat húznak fel csőrlővel a negyvenöt fokos hegyoldalba. Egy-egy ilyen gép 195 tonna - képzeld, milyen izgalmas volt, amikor felhúzták őket a munkaterületre, - meséli, és mutatja, hol álltak az exkavátorok. Az erőmű krónikájának persze, ennél sokkal felelősségteljesebb pillanatai is voltak: a folyó elzárása, a tavaszi áradások, az első beton... Hiába ér véget a vacsoraszünet, a beszélgetésbe sorra kapcsolódnak be élményeikkel addig hallgatag munkatársa- ^ im - a szakállas hegesztő, Viktor, akinek a horkanásai úgy dörögtek a zsalu alatt, mint egy nagybőgő hangja; széparcú üz- bég társa, aki törve beszéli az oroszt, a moldavai Zsora, aki a Zsok népi együttes szólótáncosa volt, de be'eszeretett ebbe a munkába és a bogárszemű Natasa, aki termotechnikusnak készült, de unalmasnak találta azt a foglalkozást és férjével együtt kitanulta a betonozó-ács mesterséget. Az utolsó két órát már csillagfényes ég alatt, reflektor megvilágítás mellett dolgozzuk végig, s amikor társaimmal együtt felszállók a jégvirágos ablakú zsúfolt munkásbuszra, nem is érzek semmiféle fáradtságot. (Folytatjuk) V A szajáni erőmű madártávlatból---------------JIWWHW J !!/'!!!.' na fii éA gáton : betonozó ácsok munkában (A szerzó felvételei)
