Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-01 / 43. szám
KÖZELEBBRŐL ÉS MÉLYEBBEN KELL ISMERNÜNK EGYMÁST 1981. XI. 1. Beszélgetés DOBOZY IMRÉVEL, a Magyar írók Szövetségének elnökével A Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közötti kulturális kapcsolatokról 1976-ban kormányszintű megállapodást írtak alá, amely a korábbi évek eredményeire alapozva a további együttműködés lehetőségeit rögzítette. E baráti szerződés az írószövetségek együttműködéséről is intézkedik. Legutóbb ez év februárjában konkretizálták és írták alá a két írószövetség közös munkájáról szóló jegyzőkönyvet. Minthogy szükségesnek tartjuk tájékoztatni olvasóinkat a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok állásáról, interjút kértünk a Magyar írók Szövetségének elnökétől. • Gyakran emlegetjük a szocialista országok kultúrájának, irodalmának integrációját. Mit jelent ez hétköznapi nyelven, vagyis a gyakorlatban?- Nem tudom, hogy az integráció-e a megfelelő kifejezés erre. Politikai, gazdasági integráció természetszerűleg van és szükségesen van, közös érdekünk, a magunk részéről mellette vagyunk. Úgy vélem, inkább arról kellene beszélni, hogy a kultúránkban és a kulturális érintkezésünkbe bekövetkezett egy olyan időszak, amikor már nemcsak egyszerűen magyarról fordítunk szlovákra, vagy szlovák, cseh nyelvről magyarra, hanem úgy fordítunk, és úgy adjuk ki a műveket, hogy a saját nyelvünk specifikumai, különleges értékei ne vesszenek el fordítás közben és ez vica versa érvényes. Sem a cseh, sem a szlovák nyelvből ne vesszenek el azok a sajátos ízek, melyeket semmilyen más módon nem lehet pótolni. Az integrálódás tehát az én szememben annyit jelent, mint azonos társadalmi rendszerű baráti országok kultúrájának sok színű együttese, harmóniája, ami nemcsak egyszerűen arra való, hogy használati tárgyként kezeljük, hanem arra is, hogy - lévén a harmónia teremtő eszköz -, segítsen az együttélésünk különböző problémáinak legyűrésében. Vagyis a cél: a közös, integrált gondolkodás. • A Magyar írók Szövetségének és a Csehszlovákiai írók Szövetségének együttműködését kétoldalú egyezmény szabályozza. Hogyan teljesíti a két fél a szerződésben foglalt feladatokat?- A Magyar írók Szövetsége és a Csehszlovákiai írók Szövetsége között hagyományosan jó a kapcsolat. A Csehszlovákiai írók Szövetségével van egy megállapodásunk, amely körültekintően, sokféle tényező mérlegelésével készült. A megállapodás magában foglalja a vezetők kölcsönös informálását, küldöttsékozók. Cseh és szlovák barátaink nagy elismeréssel szóltak róla, hogy itt valóban nem valamiféle formális, kipipálható kötelességteljesítésröl van szó, hanem arról, hogy őszinte a kíváncsiságunk. A magyar olvasót érdekli, hogy mit írnak az ottani írók, s egybe tudja vetni azzal, amit az itteniek írnak. • Ahhoz képest, hogy a magyar szintén kis nemzet, fordításirodalma igen fejlett. Hogyan tud a Magyar írók Szövetsége és a könyvkiadás az olyan kis nemzetek, mint a cseh és a szlovák irodalmának tolmácsolására is kellő számú műfordítót képezni?- Ami a műfordítást, a műfordítók számát, arányát illeti, részletkérdésekbe nem nagyon érdemes bocsátkozni, de egy elvi kérdést föltétlenül tisztázni kell. A magyar nyelv, ellentétben a szlovák vagy a cseh nyelvvel, társtalan nyelv Európában, tehát mi semmilyen rokonunktól külföldi szerzők fordításait nem vehettük át, nem kaphattuk meg, mert magyarul csak mi tudtunk. Ezért vált rendkívül fontos és értékes hagyomány- nyá a magyar irodalom történetében, hogy legjobb íróink és költőink, kötelességüknek, penzumnak tartották, hogy a szomszédos kis nyelvek irodalmát for- , dítsák. Méghozzá lehetőleg, és ez nagyon sokszor sikerült, adekvát módon, tehát az eredetinek megfelelő színvonalon. Azt hiszem, hogy itt nem is kizárólag annyira a nyelvtudás határozza meg a dolgot, hanem a szemlélet. Fontos-e a másik kis nemzet, vagy nem fontos. Ha nem fontos, akkor mi a csudának vagyunk együtt. Akkor ki-ki menjen, amerre akar. Ha fontos, akkor azt vegyük komolyan. Akkor ismertessük és ismerjük meg alaposan egymást. Ez pedig az irodalom közegén keresztül nagyon hatásosan megoldható. Ami a nyelvtudás kérdését illeti.... Tudnék neveket említeni, olyanokét, akik jól bírják a nyelvünket, mégis azt gondolom, hogy kevés az olyan típusú műfordító, mint például Karol Wla- chovsky vagy Vojtech Kondrót, akik mindkét nyelvet kitűnően ismerik. Aki jól bírja a nyelvünket, az biztonságosan tud eligazodni egy nehezebb magyar textusban is, mint az, aki nyersfordításból dolgozik. Persze magyar részről is tudnék olyat említeni, aki biztosabban mozogna, ha jobban bírná a szlovák vagy a cseh nyelvet. Úgy vélem, megfontolandó lenne - és erről mi szeretnénk javaslatot is tenni - a jó az lenne, ha nem bíznánk az ügyet pusztán a véletlenekre vagy a jó szándékra, hanem a filosz tanszékre. Néhány szlovák hallgatót, akiknek irodalmi érdeklődésük van, esetleg fordítói ambíciójuk is, szivesen áthoznak Magyar- országra, hadd végezzék el az egyetemet, hiszen vannak ilyen hallgatóink a Szovjetunióból, vannak más szocialista országokból is, és magyarokat viszont Csehszlovákiába szeretnénk küldeni, hogy tanulják meg az ottani egyetemekben a szlovák és a cseh filológiát, a cseh és a szlovák nyelvet, az irodalomtörténeti, az irodalomtudományi esszéisztikus nyelvhasználatot és a fordítás művészetét. Ezt mi javasoljuk a Művelődési Minisztériumnak. • Milyen formában történik a két ország fiatal íróinak együttműködése, ba- rátkozása?- Néhány évvel ezelőtt gondoltunk először arra, hogy az a generáció, amely most úgy a harminc-harmincöt körül jár, s amelyik átveszi majd a stafétabotot, annak nem szabad csak áttételes információkkal, közvetített információkkal szolgálni, lehetővé kell tenni, hogy ezek a fiatalok más szocialista országokbeli, így tehát cseh és szlovák fiatalokkal is személyesen találkozzanak, eszmét cseréljenek, egyrészt fölfedezzék az azonosságokat, affinitásokat, rokonságokat, másrészt lássák, hogy milyen különbségek vannak köztük. Kőszegen, a Jurisics- várban rendeztük meg az első ilyen találkozót, négy évvel ezelőtt. Ezen a szocialista országok fiatal írói vettek részt. A következő lépés az volt, mert sorra látogattuk egymást, hogy jónéhány fiatalt egy autóbusszal átküldtünk Szlovákiába, természetesen a Szlovákiai írók Szövetségének hozzájárulásával. Ez két évvel ezelőtt volt. Örömmel mondhatom el, hogy a fiatalok a közép- és a legfiatalabb írónemzedék tehetséges képviselői azzal jöttek haza, hogy nagyon megérte a szomszédolás. Egyrészt visszajelzést kaptak a valóságból, az ottani közgondolkodásból, a fiatal szlovák írók gondolkodásából, tapasztalhatták, hogy lényegében azonos feladatokon fáradozunk, másrészt visszajött az a jelzés is, hogy a művészetben elengedhetetlen az egy- szeriség, az utánozhatatlanság, vagyis az, hogy mi a karaktere a szlovák költészetnek és prózának, és mi a karaktere a mienknek. Nem elvi karakterről van itt szó, hanem esztétikairól, esztétikai ismérvekről. Nagyon melegen és több Ízben emlékeztek fiatal íróink arra, hogy a szlovákiai találkozásokon nemcsak fiatal írókkal cserélhették ki gondolataikat, hanem az írószövetség vezetőivel is, és ilyképpen alkalmuk nyílt tágabb áttekintést, mélyebb információkat szerezni. Ahogyan mondták, igen baráti hangúak voltak a beszélgetések. A folytatás az lesz, hogy valószínűleg 1982 tavaszán fiatal szlovákiai írók látogatnak el mihozzánk. • Gyarapszanak a hivatalos és nem hivatalos találkozók, kölcsönös rendezvények, a közvélemény viszont valahogy nemigen tud többet egymás kortárs irodalmáról. Hogyan látja ön e kérdést az írószövetség elnöki posztjáról?- Az a gyanúm, hogy ezt a kérdést ketté kell választani. A közvélemény minimálisan két kategória, vagy talán több is. Az egyik az, amelyik az irodalom iránt, a szomszédos országok irodalma iránt érdeklődéssel viseltetik. A közvéleménynek van egy szélesebb rétege, amely kevésbé irodalmi tapasztalatokon ítéli meg a helyzetet, inkább a személyes érintkezés, a turizmus, a látogatás alapján. Úgy gondolom, nyugodtan állíthatom, hogy történelmi folyamatokról van itt szó. Nálunk, akár csak Szlovákiában vagy Csehországban előbb lefordították a német, a francia vagy az angol irodalmat, mint egymásét. Most átváltani egy új vágányra, miáltal az egymás irodalma és a vele járó közéleti tudatosság és közéleti érdeklődés is emelkedne - nem könnyű dolog. Ez nem valósítható meg egy évtized alatt sem. Ez~ rendkívül szigorú, szisztematikus, szívós munkát kíván meg. Nekünk annyi biztosítékunk van, hogy erre a magyar irodalomban és az irodalom baráti köreiben meg van a befogadási hajlandóság. Nagy változás ez. Jobban meg kell ismernünk egymást! Jobban össze kell szoknunk. Oda kell figyelnünk egymás tulajdonságaira. Anélkül, hogy én a barátomat vagy a leendő barátomat ne ismerném, ne tudnám a véleményét, anélkül nagyon nehéz együtt barátkozni. Én azt hiszem, hogy a start időszakán - különböző nehézségek ellenére - túl vagyunk. Már folyik a rendszeres munka, bár nem olyan szélességben és intenzitással, ahogy szeretnénk, és itt nem arról van szó, hogy több magyar művet adjanak ki, itt a kölcsönösség elvének a tiszteletben tartásáról van szó. Azt hiszem a legokosabb dolog a folyamatos, határozott feltérképezése a szlovák és a cseh irodalomnak, a szlovákiai magyar irodalomnak, és aztán aszerint szélesíteni a kiadási lehetőségeket, a megismerkedést. • írói tervei?- Két mű foglalkoztat. Az egyik a Hatalom nélkül című regényem folytatása. Az új kötetben az ötvenes évekről írok majd, ötvenhat végével bezárólag. Elég mozgalmas és zaklatott időszakról szól majd a regény. Még dolgozom rajta. A másik egy szatíra. Arról van szó, hogy az általam választott figura minden utasítást, rendelkezést szentirásnak vesz, és mindent precízen megcsinál. Ennélfogva egy napon elbocsájtják. Fura dolog, hogy a szatíra most ott kezdődik, hogy nem revizorokat kell leleplezni, hanem azokat, akik a legtisztességesebb, legkötelességtudóbb teljesítményeket nem szeretik. Általában nem nagyon rajonganak azokért az emberekért, akik pontosak, precízek, tiszták, akik kitalálnak valami érdekeset, ésszerűt, valami nóvumot, akik gondolkodnak. Mi a fenét akar ez a pasas, miért nem hagy bennünket békén?! A gazdaságunkban bizonyos fokig már módosult ez a helyzet, mert a gazdasági törvények kíméletlenek. KÖVESDI JÁNOS gek cseréjét, irodalmi estek kölcsönös szervezését, a fordítói utánpótlás biztosítását. Sok minden egyébre is lehetőséget ad, a szerkesztőségek, kiadók közti együttműködésre és így tovább. A teljesség igénye nélkül mondom ezt el, de nem is szükséges a teljesség igényét hangoztatni, mert a dolog lényege nem ez, hanem az, hogy együttműködésünkben nem fordul elő, hogy a szerződésben foglalt megállapodásokat a gyakorlatban fele vagy negyed részben teljesítsük. Ezt mi kölcsönösen - tehát mindkét fél - komolyan vesszük, és bizonyos értelemben lépcsőnek tekintjük együttműködésünk következő szakaszaihoz. A legutóbb aláírt egyezményben például döntő funkcióként szabtuk meg azt, hogy a magyar írók találkozzanak a szlovákiai, csehországi olvasóikkal. Másfelől a cseh és a szlovák írók találkozzanak magyarországi olvasóikkal, hiszen a cseh és a szlovák klasszikus irodalom, az élő cseh és szlovák irodalom eléggé ismert Magyarországon, legalábbis, reprezentáns műveiben Legutóbb idén tavasszal jártak nálunk cseh és szlovák írók, akik részint Budapesten, részint a szlováklakta vidékeken léptek föl és találkoztak olvasóikkal. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy nem kellett közönséget verbuválni, zsúfolt teremben zajlottak le ezek a talál— Monddfanyu, mit jelent az, hogy ,,hosszú út porából köpönyeget veszek"? És magyarázd meg, miért sétál a Varga Julcsa mezítláb a réten, miért sajnálja a cipőjét felhúzni? És miért kell úgy énekelni, hogy ,,bú ebédem, bú vacsorám", hiszen a búbánatot nem lehet megenni? Lányom kérdezget, én pedig vála- szolgatok. Egy-egy strófát elénekelünk, azután ismét elidőzünk a furcsa fogalmak valamelyikénél. Micsoda érdekes dolgokat tudhat meg egy városban született óvodás a csácsogó madárkáról, a búzapirulásról meg Vargánéról, aki „hányja-veti fakanál- ját". De néha zavarba jövök. Legtöbbször persze segít a dallam hangulata, a szünetek fölötti össze mosolygás, a tisztán megtalált hangok csengése, és nem is kell mindent megmagyarázni. Jó beszélgetni és énekelni. És a nagycsoportos óvodás kezdi téved- hetetlenül felismerni az igazi népdalt. Bízom benne, hogy lassanként megérzi dallam és dallam különbségét. Az őszinte egyszerűségét. Énekelünk és beszélgetünk. Ó pedig közben felfedezi a népdalt, és megismeri a nyelvet. Apránként kicsírázik benne a kötődés a tájhoz és a kultúrához. Énekelni jó Énekelni még akkor is érdemes, ha nem ,,használjuk" többre a hangunkat, mint érzelmeink, pillanatnyi hangulatunk, jókedvünk vagy éppen szorongásunk kifejezésére. De mennyivel többet adhat nekünk a dal! Hát még ha közösen énekelünk! ,,Mecha- nizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg." 1966-ban irta ezt Kodály Zoltán, s bár jövendölését sokan tartják túlzóan borúlátónak, én hiszek neki. És mindennapjaink igazolják azt a mondatát is, amely szerint a nép életéből lassan, de kérlelhetetlenül irtja a hagyományt maga az élet." Lányom még nincsen hatéves, de legalább hatvan népdalt ismer már. Óvodástársai talán hatot. Pedig a foglalkozások jó része az éneklésre épül. Hogy mennyi népdal szerepel a tanmenetben - ne firtassuk. Ezt talán másoknak kell végiggondolniuk. De miért csüngenek rajtam kislányom barátnői, hogy énekeljek velük, tanítsam meg nekik is a Kispiricsi faluvé- gén-t meg a többit? A mai anyák közül sokan nem emlékeznek, és nem énekelnek. Felteszik a lemezen Halász Jutkát, odaültetik a gyerekeket a tévé elé, vagy harsogtatják a fülébe a rádió slágereit. Népdalt soha. Szomorú, hogy így van, de talán nem törvényszerű - s a maga portáján bárki fölébresztheti az,,ének szellemét". JUHÁSZ JUDIT
