Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-11 / 40. szám
ogadták e magyarázatot, 3lhagyva, kinn az udvaron gállapította: a helyzet súlyosabb, mint jetegségeket nem szokás a gyógyíthatatlant! - tette JCwCI . agy ki tudja, néhány nap ériumi látogató érkezett ggeli légzőgyakorlat ideje n bocsátották azonnal az elé, méltatlankodva távozási doktor nagyon elégeli ménnyel. Páciense mell- s alatt elérte a legkedve- |et, ritmukussá vált a leve- a szuszogó mellékzajok z az ambiciózus fiatalem- ni, hogy néhány korszerű vásárlására kapjon enge- léretet tett, hogy az elha- Dbát hamarosan újrafestik : egészségügy tehát meg- jégével arányos gazdasá- A fiatal üzemorvos kiala- t az intézet igazgatójával lekében gyümölcsöztette. 3n azon a reggelen, ami- ílenteni, hogy az aritmiká- lyebb jelét sem észleli már sében, Ézsiást elvörösöd- kapkodva találta: szuszo- Btűnél sokkal szabálytala- Hónapok kitartó és fegyel- átának eredménye egy- ssze. annyira kapdosta a leve- zólalni sem tudott. Helyet- , a főhatóság illetékeseidben közük, hogy egész- sndült állapotára való teleinek elismerése mellett, igéből. Ö reg legény vagyok már - a harmincadikat taposom, de csak egy hónappal ezelőtt házasodtam meg. Én azonban ártatlan vagyok benne. Elmondom, ahogyan történt. Egy szép napon, amikor hazaértem a munkahelyemről, anyám ezzel fogadott:- Megint telefonált neked ez a ... - anya sokatmondó szünetet tartott - Nágya... Hogyan lehet ilyen névvel élni? Bár ez persze az ő magánügye, de egy olyan feleség, akit Nágyának hívnak... Emlékszel - anyám félrenézett, mintha főként a televízióhoz intézte volna szavait -, hogyan végezte annak a Nágyának a férje, aki a második épülettömbben lakott? Hát ötvenegyben otthagyta az asszonyt, a két gyerekkel együtt, és ivásra adta a fejét. Először, én erre nem emlékszem, mert akkor csupán három- esztendős voltam, másodszor annak a férfinak a végzetes hajlamairól szerény véleményem szerint legkevésbé annak a második épülettömbben lakó szerencsétlen Nágyának a neve tehet. Mindezt megpróbáltam nyugodtan kifejteni • anya előtt, de kiderült, hogy go- rombáskodom, neki pedig magas a vérnyomása. Nágyával mégis különváltak útjaink - bár ebben ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. Azután egy hónapra külföldre utaztam, hivatalos útra. Amikor visszatértem, asztalomon két boríték hevert, alján pedig feladóként csak ennyi: ,,Lida“.- Éppen ez hiányzott - kezdte a vacsoránál újra anyám. - Gyermekkorom óta elfogult vagyok három névvel szemben, s ez: Lida, Nyina, és Zina. És nem is tévedtem, temérdek példát idézhetek .- De az én anyámat is Zinának hívták - elevenített fel apa egy jelentős történelmi részletkörülményt.- A/inál inkább - válaszolta so- katmondóan anya.- Hogyhogy „annál inkább“? - csattant fel agresszívan apa.- A kivételek csupán erősítik a szabályt - mondta persze anya, és ezzel berekesztette a gyűlést. Lidával is elváltak útjaink - ebben is ártatlan vagyok. Viszont délen megismerkedtem Sztyellá- val. Karcsú lábú, csinos lány volt, aspiráns, már a disszertációja is majdnem teljesen kész volt. Ez is, meg az is tetszett. Ártatlan vagyok benne - de úgy esett, hogy be kellett mutatkoznom a szüleinek. Kénytelen voltam bevallani ezt anyának.- Tudtam én, hogy így végződik a dolog - fakadt sírva anyám - ráadásul ilyen neve is van: Szilva!...- Sztyella - igazítottam helyre.- Egykutya. Nem komoly élet, hanem léha operett vár rád. Ugyan mi járhat egy ilyen teremtés fejében, ha nem a szabad szél, meg A fehér akác?... Sztyella disszertációjára emlékeztettem, és ekkor anya kissé megnyugodott. Az esküvőn aztán a rokonok sorra odamentek anyához és gratuláltak.- Milyen boldog lehetsz - mondták. - Neked aztán szerencséd van a fiaddal. Meg a menyeddel is. Irigylünk téged, Jevfro- szinyija. Jevfroszinyijának hívják ugyanis az én jó anyámat, ez a becsületes neve. Én ebben ártatlan vagyok. Gellért György fordítása Borisz Permjak előszobában várakoztatták, de nem unta el magát, mert azt nézegette, hogyan futkosnak körülötte a fontoskodó és fáradt arcú emberek. Időnként fölmerült benne valami emlékfoszlány, de sohasem a szürke város, hanem a kapualj, ahol a hullát meglelte. Akkor odalépett hozzá az egyik rendőr, és megkérdezte:- Kije volt a halott magának?- A legjobb barátom - mondta hirtelen. Ez nem volt ugyan teljesen igaz, de nem bánta meg, hogy ezt mondta. Ahogy múlt az idő, valóban ilyen érzése támadt, és ebben a furcsa városban senkit sem talált, aki közelebb állt volna hozzá; még a rendőröket és a foglárokat is túlságosan zárkózottnak és idegennek érezte. Akkor behívták egy másik szobába, egy asztali lámpa vakító pászmája csapott a szemébe: színpadon volt, reflektorfényben, a figyelem középpontjában: ó volt a nap hőse. Fontosabb volt, mint a rendőr, aki a testetlen asztal mögött ült, és a jegyzőkönyv megírására készült:- Ki az áldozat?- A barátom.- Ismerte?- Nem ismertem.- Mi a halott neve? ' - Talán Paulus, de nem vagyok benne biztos.- Ont hogy hívják?- Erre sohasem gondoltam. Bizony, valóban így volt: már régóta nem gondolt rá.- De kell, hogy legyen nálam egy számla - szólt reménykedve, és kutatni kezdett a zsebeiben. Végül előkerült egy gyűrött papírdarab. Kisimította, odatartotta a vakító fénybe, és örömmel kiáltott fel:- Sejtettem! Ide van írva, hpgy Miller. A nevem Paulus Miller. Valóban így lehet. A rendőr hosszasan nézett rá:- Mikor született?- Reggel. Biztosan reggel.- Hány éves? (- Tizenhét. Talán egy kicsivel több. ügy emlékszem, mintha már régen lett volna, hogy tizenhét éves voltam. De más szám nem jut eszembe.- Rendben van, ha tizenhét, akkor tizenhét szólt a rendőr olyan hangon, mintha azt mondaná, hogy hiszen ennek úgysincs semmi jelentősége. Érdekes! Hát akkor miért kérdezte? Valóban különös ez a város: máshol aligha adott volna ilyen ostoba válaszokat.- Milyen hivatalt visel?- Nem én viselek hivatalt, a hivatal visel el engem.- Hol dolgozik?- Kifutófiú vagyok a talajgyártó minisztériumban. Tetszik a munkám. Már gyermekkorom óta erről álmodoztam, és most beteljesült a vágyam. Ugye, boldog embernek tarthatom magam? És ön? Meg van elégedve rendőri élethivatásával?- Nem. Hol lakik?- Azt bizony nem tudom. Sajnos, nem tudom. Nagyon örülnék, ha valaki kiderítené.- Miért ölte meg azt a férfit ott a kapualjban? Várta ezt a kérdést. Mosolyogva válaszolt:- Én bizony nem öltem meg. Ki ölné meg a legjobb barátját, akit ráadásul akkor lát először életében, miután már megölték? Hát nem logikus?- Milyen viszonyban volt vele?- Ő feküdt, én meg néztem.- Miért mondja, hogy a barátja?- Nem volt más barátom. Persze, ez mindenkinél egyéni, hogy kit tart barátjának, ön például biztosan nem óhajtana a barátom lenni, valószínűleg nagyon üresnek tart, pedig valójában nem vagyok üres lelkű ember. Azt hiszem, a hullák sohasem szakítanak a barátjukkal. A rendőr hosszan nézte, majd így szólt:- Bizony, a legjobb akarat mellett sem tarthatom önt barátomnak. A hivatásom nem engedi.- Talán éppen ezért elégedetlen a hivatásával Valójában ez nem is volt fontos. Egyébként is: vajon az ö kötelessége-e, hogy másoknak fölnyissa a szemét?- Rendben van, elmehet - szólt a rendőr.- Hová?- Ahová akar, nem korlátozzuk.- Kár - sóhajtotta, és kilépett a rendőrőrsről. A város olyan volt, mint eddig: szürke és hideg. Megállt az őrs kapujában. Háta mögött volt a fény és a vidám elevenség. És az érzések. De minden így végződik az életben. És a vonatok is így futnak el melletted, ha véletlenül elég soká álldogálsz a vasút közelében. Továbbment. Végigballagott a főutcán, befordult a Bombagyártók utcájába, és sokáig álldogált a kapualjban, ahol nemrég megtalálta az egyetlen barátját, azt is holtan. Férfi volt-e vagy nő, szép-e vagy csúnya, gazdag vagy szegény, bölcs vagy együgyű? Volt-e neve, családja, hazája? Azonos nyelvet beszéltek-e? Melyik téren állhatna a megboldogult szobra? Úgysem kaphatunk minden kérdésre választ. Mint ahogy nem szabad sokáig egy helyben álldogálnunk. Elindult. Előre, egyenesen, jobbra. Remélve, hogy egyszer majd egy másik városba jut. KÁLMÁN BÉLA fordítása it Mai észt prózairó KRAUSZ TIVADAR: A szépség virágaihoz :sa város volt, ahová akkor került: teljesen 5 jellegtelen. Az utcák két oldalán házak, ik néhány ember surrant végig némán ikon. zemükbe akart nézni, de a tekintetek lettak: föléje, melléje vagy keresztülnéz- a; talán nem is volt szemük, izak szürkék voltak, zöldek, barnák, sár- dán megint szürkék; előttük mozdulatlan, vasrács. Szinte önkéntelenül megragadta embejövó lány kezét, de a kéz bemene- <abátujjba - élettelen üresség. A levegő zolt, ködös villanyfény, a távolban pirosán idott egy reklám, de azt meg ö nem vette >rdult egy mellékutcába. A sötét kapualja- 3lül rendetlen udvarok. Kinek a keze el ott a deszkákat, kinek az árnyéka át rajtuk naponta? Az ablakok fénye is - ezek az emberek nem léteztek az iára; idegen gondolatok, örömök és gon- i köze hozzájuk? en, oly idegen volt ez a város; oly más, ^megszokott, a langyvizű, remegő zöld ényekkel sűrűn benőtt akvárium: az ottlét. Idegennek érezte e várost: egyedül ; nem volt semmi más, míg csak a szeme . Csak esti félhomály, sűrű köd, házak, semmi más, valami más lehetőség. Vala- cellett volna itt lennie, hogy úgy érezze, : valakihez. íz emberek hűvösen suhantak el mellette, sem érintette meg a lelkét. Miféle város z, hogy ilyen idegennek érzi? Hogy került agy mindig itt élte tarka hétköznapjait, és iá érez mindent másnak? tározta, hogy megszólítja az első szem- t. így szólt: estét, örülök, hogy megismerhetem. i hallotta a saját hangját; csak a remény , hogy a szembejövő mégis meghallja, angja nem jutott el a szembejövőhöz, aki 3S biccentés nélkül haladt el mellette, volt, utána nézett: van-e erő, mely útjáról etné? Vagy csak legyintsen mindenre? t hová menjen, kihez kötődjék, mihez tsa, mihez mérje azt az egyetlen bizto- li kíváncsian les ki belőle? <i se lépett melléje, nem igazította el, nem jgítséget, nem támaszkodott rá. Miért gyáltalán, és hová tart? És akkor, egy sötét kapualjban hirtelen megpillantott egy heverő emberi testet. Odalépett, lehajolt hozzá, egészen közel hajolt: de a test nem mozdult. Ha nem mozdul, akkor fölveheti vele a kapcsolatot. Még jobban fölébe hajolt, és érezte, hogy meggyorsul a szívverése. A kar eltakarta a fejet; nem lehetett tudni, miért hever a földön. Óvatosan oldalra hárította a kart. Ó, nem a részegség boldog állapota! - a férfi szájából nem áradt pálinkaszag. A szája sarkából azonban vékonyan, alig láthatóan vér szivárgott. Egy holttest: egyszeriben oly közelinek érezte. Sokáig állt a hulla fölé hajolva, míg csak meg nem merevedett a háta. Nagyon szép volt ez a fekvő alak; mindig különös szépség árad azokból, akik nem gázolhatnak át kíméletlenül rajtunk. Lassan fölegyenesedett. Sajnálkozva tekintett a halottra, és megfontoltan ismét a főutca felé vette útját. Az imént látott a sarkon egy telefonfülkét. Feltárcsázta a rendőrséget, és így szólt:- Azt hiszem, ide kellene jönniük, a kapualjban egy hulla hever. A kagylóban reccsent valami, a női hangot egy fémes csengésű férfihang váltotta fel:- Ismételje meg! Kérem, ismételje meg! Megismételte.- Hol hever? Nem tudta, körülnézett:- A főutca közelében van egy fényképészüzlet, ott a sarkon várom magákat.- Mi az utca neve, nem tudja?- Várjon egy pillanatig, ne tegye le a kagylót - mondta. Hagyta lógni a telefonkagylót, odasietett a sarokra, lábujjhegyre állva, ágaskodva megpróbálta kibetűzni a homályban az utca nevét. A tábla reménytelenül kopott volt, inkább sejtette, mint olvasta az utca nevét.- Bombagyártók utcája - mondta be a kagylóba.- Várjon a tetthelyen! - szólt a férfihang kissé fenyegetően, majd egy kattanás hallatszott. Kilépett a fülkéből az utcára, körülnézett. Az utca hirtelen megélénkült, sőt forgalmas lett. Úgy látta, sokan sietnek valahová, valaki nevetett valahol. Igen, csakugyan nevetett valaki, jól hallotta. Mielőtt még befordulhatott volna a mellékutcába, felüvöltött mellette két sziréna: a rendőrség és a mentőké. Futni kezdett, és mutatta az, autóknak az utat. Szaladt: tudta, merre kell menni, vezette a hivatalos közegeket, irányítót, egyszeriben fontos lett mindenkinek. Az autók engedelmeskedtek neki, ő pedig odairányította őket a kapu elé. Mielőtt odaért volna, átvillant az agyán a félelem, hátha nincs is már ott a hulla, elsétált, elvitték, vagy az egész csak érzéki csalódás volt. De mindent rendben talált, a hulla ott volt a helyén. A rendőrorvos rögtön megállapította, hogy igazi hulláról van szó; a heverő alaknak már nincs szüksége az élőket megillető kezelésre. A hullát beemelték a rendőrautóba, ő pedig úgy sürgött-forgott köztük, mintha hozzájuk tartozna; ezért a hivatalos közegek csak akkor vették észre, amikor már fölvették a helyszíni jegyzőkönyvet, mindent lefényképeztek, és el akartak menni. Akkor őt is berendelték a rendőrkocsiba, ő pedig leguggolt a hulla mellé. Fény villant: ebben a helyzetben is lefényképezték. A rendőrőrsön egy-két óra hosszat valami arany réten mentem ezüst harmatkedvvel gyöngyházfényü szemmel a tiszta égre néztem a nap boldogan sütött rám ugye gyönyörű ez a világ - szólt és pajkosan kacsintott kedvem mint a pillangó csapongóit arany betűk az égre vetültek felírták arany derűjét hitemnek ittasult tűzzel szállt a dalom sirály lankadatlan szárnya volt a karom kedvszegó felhők hiába tolongtak \ rejteni előlem az örömfény csokrokat \ én kifogtam rajtuk de ki én megragadtam tüstént az ihlet percét s papírra róttam boldog hévvel SZÉP A VILÁG ÉS ÉN BENNE ÉLEK a vers őrzi jókedvem tovább minden bánaton túl a halál vasfalán túl míg a szépség egy virága is virul
