Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-11 / 40. szám
A ♦- Aláfestő zene és önálló filmzene között különbséget szokott tenni?- Nem, mert ez is, az is alkalmazott műfaj és a filmzene értéke nem az önnálló jellegében van, hanem abban, hogyan alkalmazkodik a filmhez.- Mit gondol, van valamilyen divatos filmzene-irányzat napjainkban?- Inkább a filmzene uralkodó egyéniségeiről beszélhetünk. Ilyen volt Nino Rota, Fellini „KEVESEN HATNAK RÁM“ B ár nem adok a szóbeszédre, most valahogy mégis bedőltem egy-két felületes kijelentésnek. Talán azért, mert Presser Gábort én is amolyan fenegyereknek hittem. Nyilatkozataiból tudtam, hogy elvei, határozott elképzelései vannak, és aki olyan keményen, már-már makacsul ragaszkodik nézeteihez, mint ö, arra könnyen ráaggatnak néhány nem éppen hízelgő jelzőt. Például azt, hogy olyan, mint a cápa. ösztönösen ragadozó. És nehezen barátkozó. Ehelyett... Trikóban és bő kertésznadrágban nyit ajtót a kisvárosi szállodában. Előbb fejezte be a mosást, mondja, olyan a keze, mint a jégcsap, mert nem volt meleg víz. Nehezen találunk helyet a parányi szobában. Éjjeliszekrénye tele könyvvel, újságokkal, mellénye a székem karfáján marad, ö a megvetetlen ágyon helyezkedik el. A távolság mindössze egyetlen lépés lehet közöttünk, mégis vannak szavak, amelyek el sem jutnak a fülemig, olyan halkan beszél. Kerek, rövid válaszait mindig ugyanazzal a bohókás fintorral zárja: kész, erről ennyit. S ha másról nem nagyon esett is szó köztünk, csupán a filmzenéről, a végén mégis úgy éreztem: régóta ismerem.- A színházat tudom, szereti, hiszen évek óta a Vígszínház háziszerzője; neve ott van a Popfesztivál, a Harmincéves vagyok, a Jó estét nyár, jó estét, szerelem, a Platonov és a Sand bohóc műsorlapján. A filmmel hogyan került kapcsolatba?- Tizenegy évvel ezelőtt Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Madárkák című alkotásához írtam először zenét. Tapasztalat nélkül fogtam hozzá, de semmiféle szenvedést nem éreztem munka közben. Később is csak az nehezítette a dolgomat, hogy sok olyan jelenetet és filmet kellett megzenésítenem, amely nem nagyon tetszett. Presser Gáborral a filmzenéről alkotótársa, akinek ma is sok követője van, aztán Michel Legrand és Francis Lay, akik ma is nagy sztároknak számítanak.- Valójában mikor kezdi el írni a zenét? A felvételek közben vagy rögtön a forgató- könyv kézbe vétele után?- Attól függ, elvárja-e a rendező, hogy ott legyek a forgatáson. Van, aki ragaszkodik hozzá, ilyenkor a felvételekkel egyidejűleg születik meg a zene. Általában mégis akkor kezdek dolgozni, amikor a rendező már elkészült a munkával, és látom a jeleneteket, amelyeket meg kell zenésíteni.- És mit tart ilyenkor a legfontosabbnak? Azt, hogy kövesse a film ritmusát, hogy aláfesse cselekményét, vagy, hogy fokozza az érzelmi hatást?- Ezen még sosem gondolkoztam, de mindenképen a cselekményből indulok ki. Megnézem a filmet és leülök dolgozni. Persze, vannak más esetek is. Például a K. O.-t még be sem fejezték, amikor a főcímzenével már megvoltam. Ez volt az Ugye, mi jó barátok vagyunk, amely lemezen is megjelent.- Mi az, ami leginkább inspirálja a zeneszerzésben?- Engem maga a munka inspirál. A rendezők közül kevesen hatnak rám, sok esetben még a filmjük sem lendít rajtam. Ilyenkor azt mondom, itt egy feladat, ezt el kell végeznem és kész. És kell, hogy menjen, hiszen ez az egyetlen dolog, amihez értek. Bár lehet, hogy egyszer ezt sem fogom tudni. ...ez az egyetlen dolog, amit tudok (Máté Magda felvétele)- Ez most nagyon keserűen hangzott...- Miért? Állítólag egyszer a zeneszerző is kiég. Eddig szerencsére semmi hasonlót nem éreztem.- Nem esett még szó a rendezőkkel való kapcsolatáról. Mit szeret jobban: ha mindent önre bíznak, vagy ha kap egy-két instrukciót?- A film a rendezőé tehát meg kell, hogy mondja, mit akar, mert biztosan van valami elképzelése. Ha teljesen szabad kezet ad, akkor is igyekszem megtudni, melyik irányba mehetek. Mert végül is az a fontos, hogy megcsináljam, amire a rendező vágyik, amit kitalált, csak zeneileg nem tud megalkotni.- Legutóbb a Ripacsokhoz irt zenét. A film rendezőjéről, Sándor Pálról közismert, hogy foggal-körömmel harcol az elképzeléseiért. S mert ön is hasonló egyéniség, gondolom, nem lehetett könnyű az együttműködésük.- Régóta ismerjük egymást, ami annyit jelent, kölcsönösen beleszólunk egymás munkájába. A film zenéjéről azonban nem tudok mit mondani, mert ha elkészülök valamivel, az attól a perctől fogva nem érdekel. Azt már befejezettnek tekintem. SZABÓ G. LÁSZLÓ- De hát a forgatókönyv alapján már előre sejteni lehet, milyen lesz a film.- A forgatókönyv nem mindig azonos a kész filmmel. Ha jó a rendező, a film általában jobb, mint az alapanyag. A rossz rendező viszont a forgatókönyvet sem tudja jól filmre vinni.- Farkas Ferenc zeneszerző véleménye szerint a közönség és a rendező olyan elidegenített zenét szeret, amely nincs összhangban a cselekménnyel, sőt azzal ellentétes. Nekem ez egy kicsit furcsán hangzik.- Nekem is. A jó rendező ugyanis olyan zenét kér, amely a legmesszebbmenőkig alátámasztja a cselekményt, sőt néha éppen a zenével hangsúlyozza a jelenet vagy az egész film mondanivalóját. Egyébként is a zenének sajátos indítékúnak kell lennie, és nem szabad, hogy aláássa a cselekményt. A HATTYÚ HALÁLA Emil Lotjanu szovjet rendező a huszadik század eleji Oroszország legcsodálatosabb asszonyáról, az ,,isteni“ Anna Pavlováról készít filmet, angol közreműködéssel.-Amikora forgatókönyvön dolgoztam - mondja a rendező -, ilyesfajta véleményeket hallottam: mit akar ezzel? Pavlova a maga idejében valóban jól táncolt, de ma már provinciális és régimódi lenne a technikája. Nem kezdek most vitába a tánc technikájáról és Pavlováról. Annak alapján mondok véleményt, amit ma a művészi munkában a ,,hattyú halálának“ nevezünk. Ez a hattyú, az ö remeklése volt. Egyesítette önmagában a tehetséget az érzések erejét, a művészi hatalmat és fegyelmet. Ilyen volt a táncosnő, és ezért vette körül dicsőség. Pavlova említett alakítása minden szónál fényesebben mutatja igazi nagyságát.- Szeretném, ha készülő filmem - fejezte be nyilatkozatát Emil Lotjanu a Szov- jetszkij Film hasábjain - stílusában, kivitelezésében olyan hangulatot árasztana, mintha Pavlova korában forgatták volna, s ugyanakkor olyan plasztikus lenne, mint maga az élet. (n) Filmcsillag hang nélkül Milyen lehetett Ásta Nielsen hangja? Démonian búgó, sötét alt, csilingelő szoprán, vagy valami e kettő között: hajlékony, minden árnyalatra képes mezzo? Ma már fölösleges ezen töprengeni, habár elgondolkoztató, sőt, korunk mozi- nézője számára szinte hihetetlen, hogy egy filmcsillag a hangja nélkül tudott hatni a filmvásznon. Ásta Nielsen a némafilm koronázatlan királynője volt. A húszas években forgatta filmjeit, amikor a vetítést még zenészek játéka kísérte, s a szereplők párbeszédeit és a cselekményt kommentáló szövegeket a képsorok közé beiktatott, vetített feliratok közölték a nézőkkel. Chaplin zseniálisan egyszerű alaphelyzeteinek, vagy Stan és Pan habostorta-csatáíriak' megértéséhez tökéletesen elég volt ennyi utalás is, de vajon mit kezdett a némafilm közönsége Ibsen Hedda Gablerjával, Strindberg Júlia kisasszonyával, vagy éppen Shakespeare Hamletiével? És vajon mit kezdhetett ezekkel a súlyos drámai szerepekkel az érzelmeket, gondolatokat közlő beszéd lehetősége nélkül Ásta Nielsen? Hírneve, mindent és mindenkit felülmúló sikere, a filmjeire özönlő tömegek tanúsítják, hogy a némafilm szűkre szabott technikai lehetőségei, eszközei mit sem ártottak neki, színészi zsenialitása átsegítette minden akadályon. Mert zseniális színésznő volt a némafilm nagy dívája, a bálványozott sztár; drámában és vígjátékban, klasszikus és modern szerepkörben egyaránt élménykeltően hiteles alakítást tudott nyújtani. Furcsa, sajátos maszkja - krétafehér arc, erősen kontúrozott, feketén árnyalt szemek - egy nála kisebb tehetségű színésznőnél természetellenesen hatott volna, s inkább akadályozta, mint segítette volna mimikája érvényesülését. Mert Ásta Nielsen játékát épp erőteljes, hallatlanul kifejező mimikája, beszédes szemjátéka tette annyira egyénivé és meggyőzővé. Képeit nézegetve az embernek önkéntelenül Bajor Gizi jut eszébe. Nem a fizikai hasonlóság miatt, mert a dán csillag tán sosem volt olyan légiesen törékeny, mint Bajor, inkább az a ritka képességük teszi őket hasonlóvá, hogy minden egyes szerepükhöz új arcot, sőt új alakot tudtak ölteni. Itt nem a hajviselet vagy a szem és a száj festésmódjának megváltoztatásáról van szó. A változás, amelytől mindkét színésznő minden szerepében újnak és másnak hatott, belül játszódott le, a belső átlényegülés kisugárzásaként jött létre, s erre csak a legnagyobbak képesek. Szép volt egyáltalán Ásta Nielsen? A film már gyermekcipőben is képes volt az idol-gyártásra, s a mozik közönsége kezdettől fogva szívesen tette meg szépségeszményévé a filmvásznon megjelenő, pozitív szerepkörű színészeket, színésznőket. Kortársainak Ásta Nielsen gyönyörű volt. Ma inkább szerencsés alkatúnak mondanák. Volt egy ritka adottsága - a kortalanság. Egyformán illúziót keltőén alakított hamvas . fiatal lányokat és érett, démoni asszonyokat. Ha meggondoljuk, hogy első filmjének forgatásakor, 1910-ben huszonkilenc éves volt, szinte hihetetlennek tűnik, hogy 1928-ban még ragyogó szépségű Kaméliás hölgyként ejtette lázba a mozirajongók ezreit. A körülrajongott mozisztár határozott, tiszta jellemű, erős morális tartású ember volt. Legsikeresebb filmjeit Berlinben forgatta, de a nácizmus hatalomra jutása után hátat fordított a német fővárosnak és hazaért Koppenhágába. Többé nem filmezett. 1967-ben, 86 éves korában egy rövid portréfilmet készítettek róla. Kedves, derűs anyóka lett az egykori filmcsillagból. Idén lenne százéves. Neve nélkül a filmtörténet nem "lenne teijes. VOJTEK KATALIN A filmplakát A közelmúlt egyik rangos kiállítása óta foglalkoztat a gondolat: mit közölhet a plakát a filmről, mit közölhet az utca emberének szánt művészeti alkotásként, mit őrizhet meg a korból a jövőnek. A némafilm korának szovjet filmplakátjait láttam, rajtuk a filmtörténet egy-egy fejezetét jelentő nevek voltak: Eizenstein, Dovzsenko, Pudovkin és a többiek. Aztán kezembe akadt néhány Toulouse-Lautrec-pla- kát reprodukciója a film születésének idejéből, majd a filmplakát általánossá válásának korát Alfons Mucha szecessziós plakátjai idézték. Mégis tovább foglalkoztattak a némafilmeket reklámozó, agitativ töltetű szovjet filmplakátok. A szépmesterségek egyik műfaja a plakát. Feladata, hogy egy adott időben felkeltse az utca emberének figyelmét, s igyekezzen meggyőzni őt. Ez látszólag azt sugallja, hogy funkciójának rendeli alá az esztétikai értéket. Pedig, ha az előbb említett meggyőző, befolyásoló feladatát teljesíteni akarja, elsősorban megformálásában, művészi töltetében kell tökéletességre törekedni. Az iparosodó társadalom megteremtette plakátművészet legjobb mesterei erre törekedtek, e szerint alkottak. Nem véletlen tehát, hogy a korabeli szovjet némafilmplakátok egyszerre voltak agitatívak, művésziek és a filmet szolgálva, igazak. A legkevésbé sem követtek kommersz és kereskedelmi célokat. Természetesen mindehhez a fiatal szovjet állam társadalmi légköre, a sajátosan egyszerű politikai agitáció is hozzájárult. Nos, akkor hát mitől többek még ma is a kordokumentumoknál? Elsősorban azzal, hogy a film tartalmára tett utalásokat sajátos képzőművészeti megfogalmazásban közvetítik a moziba készülő néző felé. S ez a titka a mai jó filmplakátoknak is. Sokszorosított formában is értéket képviselnek. De nem csupán közlési értékük van, hanem ahogyan egy-egy jól megtervezett könyv művészi értéket képvisel, ugyanúgy a tipográfia, az alkalmazott képzőművészeti technika (grafika, fotó, festmény, kollázs stb.) és nem utolsósorban a sokszorosítás kivitele is hozzájárul esztétikai (művészi) értékükhöz. Aligha kell különösebben hangsúlyozni, hogy az újabban alkalmazott művészetként emlegetett szépmesterségek egyik legmodernebbje a plakátművészet. Meghatározott témaválasztásával válik ki ebből a filmplakát műfaja. Sajátosságát elsősorban az adja, hogy a kép (mozgó kép) segítségével létrehozott művészeti alkotást a kép (állókép) segítségével közvetíti felénk. Naponta látjuk az utcán, naponta szinte belébotlunk, s a filmplakát elénk áll, valamit mindig közöl, valamire mindig késztet. Az egyik emberben a maga valóságával képzőművészeti alkotásként kelt érzelmeket, gondolatokat. Másokat a már látott filmre emlékeztet, s nem egyszer új képzettársításokat is szül. De a legtöbb embert moziba hív, hiszen ez elsődleges szerepe. A mai filmplakátokat - 50- 60 év múlva látva - ugyanúgy fel kellene ismernie a tapasztaltabb korabeli mo- zinézönek, mint ahogy ma oly bizonyossággal teszi ezt a némafilmek tisztelője.1981. X. 11. i DUSZA ISTVÁN 14 )
