Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-10-04 / 39. szám

EMBERFORMÁLÓ ÉVEK OKTÓBER 6-A A CSEHSZLOVÁK NÉPHADSEREG NAPJA Sötétedik, amikor a gyakorlatról visszaté­rő egység gépkocsioszlopa befordul a lakta­nya udvarába. A gépjárművezetők kikap­csolják a motorokat, majd a néhány perces eligazítás után felhangzik az annyira várt „oszolj“ vezényszó. A folyosók hangossá válnak a katonák csevegésétől. Az egyik afelől érdeklődik a századügyeletestöl, hogy nem kapot-e levelet, a másik az újságokat keresi. Aztán amikor terhűktől megszabadul­nak, parancsszó nélkül hozzáfognak a fegy­verek tisztításához.- Minden bizonnyal fáradtak és éhesek a fiúk, de a katonának a fegyverével mindig törődnie kell - mondja Ivan Otavan tizedes, századügyeletes. - Természetesen néha morognak, de azért fegyelmezett gyerekek. Meglátja, alighogy rendbe teszik a fegyverü­ket, máris a műhelybe sietnek, hogy a gya­korlaton meghibásodott gépkocsikat rendbe tegyék. Alig fejezi be az ügyeletes szavait, máris felhangzik a folyosón Ivan Direr szakaszve­zető hangja.- Gyerünk, fiúk. Az egyik gépkocsin ki kell cserélni a kardálytengelyt... A másikon a fék hibásodon meg.- Gyakran előfordul, hogy este is dolgoz­nak? - érdeklődöm.- Katonák vagyunk, hogy feladatainkat teljesíthessük, a gépjárműveknek mindig harcképeseknek kell lenniük. A karbantartó században szolgálunk. Nem lehetünk tehát arra tekintettel, hány óra van. Amikor látja, hogy rajának minden embere egybegyűlt, elsőnek indul el. Az ügyeletes tizedes mosolyogva néz utána, majd így folytatja:- Jó szakember, megkapta a Példás kato­na jelvényt és a szakminősítési osztály első fokozatát. Kommunista, a SZISZ-szervezet elnöke. Nehéz lesz tőle megválni.- Hát igen, elmegy, de mi még sokáig fogjuk emlegetni - veszi át a szót Dusán Urban közkatona. - Mindenkivel embersége­sen bánt, megosztotta tudását. Úgy össze tudta tartani a gondjaira bízott kis kollektívát, hogy rajának minden tagja megkapta a Pél­dás katona jelvényt és elnyertük a Példás raj címét is. A bevonulásom óta példaképemnek tekintem. A hallottak arra ösztönöznek, hogy a sza­kaszvezető és emberei után siessek. A tágas műhelyben alig találtam meg őket. Már átöl­töztek. Munkaruhájuk olajos volt, de nem­csak az, hanem ők maguk is. A meghibáso­dott kardálytengelyt már kiemelték, a raktár­ból elhozták az újat.- Hogyan kezdődött a tényleges katonai szolgálata, mit csinált a bevonulás előtt? - kérdezem.- A gottwaldovi járási építőipari vállalat­ban dolgoztam mint anyagbeszerző, közben szakközépiskolát végeztem. Ezért is kellett bevonulásomat elhalasztani. A kezdet szá­momra sem volt könnyű. Az ember meg­szokta, hogy odahaza kényelemben él, ki­szolgálják. Itt a katonaságnál magunknak kell rendben tartani a körletet. A tényleges katonai szolgálat jó életiskola volt számomra is. Igyekvő voltam, s erre ösztönöztem a be­osztottjaimat is... Feleség, gyermek vár ha­za. Ebben a bonyolult nemzetközi helyzet­ben a szolgálat példás teljesítésével az ö nyugalmuk felett is őrködtem. Beszélgetésünket Cierny zászlós érkezé­se szakítja félbe. A szakaszvezető az előírás szerint jelentést tesz, majd a gépjármű alatt dolgozó katonái közé siet.- Ezekben a fiúkban meg lehet bízni - töri meg egy kis idő múlva a hallgatást a zászlós. - Kár, hogy egynéhány an itthagynak, vissza­térnek a polgári életbe. Tudja, az a szép a mi hivatásunkban, hogy mindig újabb és újabb fiatalokat kell a katonai életre felkészíteni, néha szigorral, fegyelmezéssel, de túlnyomó- részt meggyőző szóval. A fiatalok a katona­ságnál tanulják meg, mit jelent a közösségi szellem. Az utolsó szavakat minden bizonnyal hal­lotta a közelben álló Urban közkatona is, mert amikor a zászlós elmegy, ezt mondja:- Nem is olyan régen őrszolgálatra voltam kijelölve. Közben látogatót kaptam. Az egyik katonatársam önként vállalta helyettem a szolgálatot. Ebből is látni, hogy mély baráti kapcsolatok alakultak itt ki, olyanok, amelyek a polgári életben is ritkák. Este kilenc óra felé jár az idő, amikor az egyik kocsi javításával végez Direr szakasz- vezető raja. Azon nyomban hozzáfognak a másikhoz. Olyan szorgalmasan dolgoznak, hogy észre sem veszik, hogy a századügye­letes altiszt és a szolgálatvezetői beosztást ellátó Peter Borovian örvezetó benyit a mű­helybe. Egy ideig nézi a fiúk munkáját.- Sokáig dolgoztok még? - kérdezi a szol­gálatvezető.- Talán hiányzunk? - ugratják a dolgozó katonák.- Hát törődni kell veletek, nemsokára takarodó. Peter Borovian őrvezető a polgári életben szerelő volt. A néphadseregben szolgálatve­zető lett és nem is akármilyen. Az egységek ellátási versenyében a múlt kiképzési évben az első helyen végeztek és jutalmul televíziót kaptak. Ebben nagy érdeme van az őrveze­tőnek is, aki felelősségteljesen gondoskodik bajtársairól, sohasem fogy ki az ötletekből.- A néphadseregben azért nemcsak gya­korlatozunk, autót javítunk - összegezi a szakaszvezető, miközben megtörli olajos kezét. - Jut idő szórakozásra, sportolásra is. Ha időnk engedi focizunk. Időnként zenét hallgatunk, tévét nézünk, vagy színházba megyünk. Órájára néz, majd amikor látja, hogy a fiúk végeztek a javítással, figyelmezteti őket:- A műhelyben mosakodjatok meg, aztán lábujjhegyen az ágyba, nehogy felverjétek az alvó századot. Mire e sorok nyomdafestéket látnak, Ivan Direr szakaszvezető, Peter Borovian örveze- tö a példás katonai szolgálat után már visz- szatértek a polgári életbe, a barátok, a csa­lád körébe. Régi munkahelyükön katonai élményeiket mesélik, de a csehszlovák nép­hadsereg napján gondolatban minden bi­zonnyal ott vannak régi szolgálati helyükön, a néphadseregben, amely embert faragott belőlük, felkészítette őket az életre, a haza és a béke védelmére, a munka frontján való helytállásra. NÉMETH JÁNOS Gondos nővérek felügyelnek a gyerekekre Horovce. Ez a községnév még néhány évvel ezelőtt csak kevés embernek mon­dott valamit is. Kevésnek, hiszen a Vág völgyében meghúzódó kis község sem­mivel sem volt különb és semmivel sem volt szegényebb, mint a hozzá hasonló települések ezrei szerte az országban. Most sem az, s az utóbbi időben mégis egyre többen tudnak róla egész Szlová- kia-szerte. Pedig nincs termálfürdője, sem gyára, s még barlang sincs a határá­ban. Ellenben van egy intézménye, amely minden élménytől és anyagi érték­től értékesebbet tud adni az embernek. Egészséget. A Povazská Bystrica-i Járási Egészség- ügyi Intézet illetékesei a hatvnas évek derekán az erdőnek beillő több hektáros parkkal körülvett, közel négyszázéves horovcei kastélyban hozzáláttak egy gyermek-üdülőközpont létesítéséhez. 1968 óta nyolchetenként váltják egymást a kis kastélylakók, csak júliusban és augusztusban négyhetes a gyógyke­zelés. Gyógykezelés? Igen az, s méghozzá nem is akármilyen! Gyógyvíz és orvosság nélküli, mégis eredményes, egyszerű és hatásos. A csodaszert itt, a Fehér Kárpá­tok lábánál, a levegő jelenti. Az a levegő, amely a kassaihoz, bratislavaihoz és más ipari központokéhoz képest értékes kincset, jó gyógyszert jelent. A szennyezett levegőjű otthonuktól egy, illetve két hónapig távol levő óvodás korú gyermekek igazi otthonra lelnek eb­ben a kívülről régiesnek látszó, belülről pedig mesebeli óvodához hasonlító épü­letben. Az első percek, órák, vagy eset­leg napok, a szülők nélkül szokatlanul, szomorúan telnek, de a folytatás - ami­kor összeszokik a hatalmas gyermekse­reg és mindenki megbarátkozik az új környezettel, valamint a napirenddel - sokkal jobb. Még azok is otthonosan mozognak, jól érzik magukat, akik otthon csak családi környezetben nőnek fel, nem járnak óvodába. A gyógykezelésre jellemző, hogy álta­lában minden gyermek testsúlya gyarap­szik. Külön örömet jelent az intézet egész­ségügyi nővéreinek, orvosnőinek és szakképzett óvónőinek, hogy a népes családban kellemes szórakozást, üdülést biztosíthatnak olyan gyermekeknek is, akikre otthon sajnos nemcsak az egész­ségtelen levegőjű környezet, természet van káros hatással, hanem a kedvezőtlen légkör is. A gyógyintézetről írva megemlíthet­nénk azt a tetemes állami támogatást, amely szükséges az ottani élethez, meg­említhetnénk, hogy az államnak mennyibe kerül egy-egy gyermek gyógykezelése (míg a szülőknek semmibe), de részle­tekbe nem bocsátkozunk. A legfontosabb kétségkívül az, hogy milyen állapotban, milyen egészségesen, mennyire felerő­södve kerülnek innen haza a kis cseme­ték. Az államnak és az intézménynek az utóbbiért egy cseppet sem kell szégyen­keznie. Ellenkezőleg! Az utóbbi időben Szlovákiában egyre több gyermeknek ismerős Horovce, pon­tosabban az ottani kastély - kis ágyacs- káival, játékkal teli szekrényeivel, ízletes, finom ételeket adó konyhájával; ismerős a kert, amelyet a kis lábaknak napokba telik bebarangolni; ismerős a fák alatti szabadtéri hálóterem, ahol délutánon­ként nagyokat pihennek a friss levegőn; ismerős a játszótér - hintáival, homoko­zóival, űrhajójával, mini-fürdömedencé- jével. A légzőszervi betegségben szen­vedő beutaltak még a púchovi szaunát is megismerik. A horovcei gyógyintézetben kezelt gyermekek közül aligha gondol valaki is ellenszenvvel a Vág partján eltöltött né­hány hétre. Egy ideig nagy előszeretettel mondogatják az ott tanult versikéket, da­locskákat, meséket, szeretettel gondol­nak a szülőket néhány hétre felváltó, csupa türelmes ápolónőből álló személy­zetre. Az sem véletlen, hogy a dr. Olga Kuöerová igazgatónő vezette intézet kol­lektívája egyre-másra kapja a szülőktől a legértékesebb jutalomnak számító kö­szönőleveleket. Aki más gyermekével úgy törődik, úgy tud bánni, mint ennek az intézetnek az alkalmazottai, azok munká­jukért - ha lehet csupán munkának tudni a szülök helyettesítését - megérdemlik a köszönetét. Még akkor is, ha munkahe­lyük nem az országszerte ismert Stó- szon, vagy a Magas-Tátra üdülőközpont­jaiban van, hanem a köztudatban még eléggé ismeretlen Horovcén. GAZDAG JÓZSEF A friss levegő is gyógyít (Jozef Remsík felvételei) 1981. X. 4. Peter Borovian őrvezető ma már a régi munkahelyén szerelőként dolgozik. (A szerző felvételei) Ivan Direr szakaszvezető elmondhatja, hogy példásan teljesítette legfőbb ál­lampolgári kötelességét. Dusán Urban közlegény ezután bizonyít

Next

/
Oldalképek
Tartalom