Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-06 / 35. szám
A zon a napon a kisfiú óvatosan felkereste a csillag- /» hajónak azt a részét, amit „rétnek“ neveztek. Félhomály uralkodott, senki sem volt itt. Még egyszer körülnézett, meggyőződött, hogy egyedül van-e, és félénken előrelépett. Zsenge zöld növények és rendkívül élénk színű virágok között találta magát. Az átjáró végéből léptek hallatszottak, a kisfiú közömbös arcot vágva leült a padra, amelyet a csillaghajón, nem tudni, miért, „fapadnak“ hívtak. Bár sohasem látott fát, azt tudta, hogy a pad nem fából készült. Semmi fából készült holmi nem volt a csillaghajón. Csak műanyag. Minden lépésnél. Bárcsak ez a pad, a csillaghajó távoli; elszigetelt részében valóban fából lenne! Tudta, hogy ez a rét a csillaghajó lakóinak legkedvesebb helye. A rét ködös és távoli emlékeket ébresztett bennük hazájukról, a Földről. A nagy öröm vagy a nagy szomorúság perceiben jöttek ide az emberek. A kisfiú néhány, vele egyívású fiúval és lánnyal sokféle tantárgyat tanult, a jövőben ezek fognak segíteni nekik az évtizedekig, sőt lehet, hogy évszázadokig tartó csillagközi utazás folytatásában. Türelmetlenül várta azokat az estéket, amikor I a nagymamájának maradt egy kis szabad ideje, és meséket mondott a valahol messze-messze, a Világmindenség mélyében hagyott Földről. Mese pedig sok volt. A hegyekről és a végtelen síkságokról, a beláthatatlan óceánokról és. a tengerszemekről, a sűrű dzsungelekről és a városokról. Mindennél jobban szeretett mesélni arról a kis hegyi országról, amit hazájának nevezett. Az elbeszélésekben gyakran használt a kisfiú számára ismeretlen szavakat, ezek azonban furcsa remegést keltettek benne. „Víz és föld" - mondta a nagymama. A vizet ismerte, de a „földet“... A kisfiú sohasem látott földet, nem is láthatott, mivel kilenc évvel ezelőtt született éppen ezen a csillaghajón. A szülei szintén semmit sem láttak abból, amiről olyan vágyakozva és ábrándozva mesélt a nagymama. „Szél, eső, hó, nap“ - ez mind nagyon különös volt. A fiú ismerte ezeknek a szavaknak az értelmét, ugyanúgy, ahogy az olyan absztrakt fogalmakét is, mint a számok és a matematikai műveletek. A víz: az oxigén és a hidrogén vegyüle- te. A szél: a levegő mozgása. A Nap: a legközönségesebb csillag, amihez hasonló sok van a Világegyetemben. Ezek a szavak csak a Földön született és a kék ég alatt éit nagymamák és nagypapák számára bírtak sajátos értelemmel. De hogy milyen is az ég, szintén nehéz volt elképzelni. És a gyerek egyáltalán nem tudott belenyugodni a gondolatba, hogy az űrben lehetnek nagyobb világok, mint az ő csillaghajójuk. Igen, mese sok volt...- Amikor annyi idős voltam, mint te most - mesélte a nagymama -, csapatostul jártunk a mezőre.- A rétre?- Majdnem olyan. De a mező nagyobb. Szindzet gyűjtöttünk ott. Ez egy növény. Fű. Mint a fű a mi rétünkön. Ha a szindzet kihúzzuk a földből,. akkor a gyökerén kis, folyadékkal teli hólyagocskák láthatók. Azt rágcsáltuk.- Megettétek?- Nem, csak rágcsáltuk.- Folyamatosan?- Órákon át - válaszolta a nagymama.- Minek?- Csak úgy. Jólesett. Lefeküdtünk a földre, rágcsáltuk a szindzet és bámultuk a felhőket. Kár, hogy te nem láttál felhőket.- A felhő összesúrűsödött pára? A nagymama nevetett:- A felhő az felhő. Miféle összesűrűsödött páráról lehet szó!- Itt miért nincs felhő?- Ez lehetelen. A csillaghajóban nem fordulnak elő. Felhők csak a Földön és a hozzá hasonló bolygókon vannak.- Akkor miért repültünk el a Földről?- Egy új világot kerestünk. Talán találunk ott hozzánk hasonló embereket.- De miért? Talán kevés ember van a Földön? - kérdezte a kisfiú.- Sook!- A Föld: rossz világ? Karen A. Szimonjan- A Föld... - sóhajtott a nagymama. - Az a legjobb világ. Nem tudom, látok-e még valaha egy másik világot, amelyik legalább távolról hasonlítana a Földre.- Akkor miért röpültetek el a Földről?- Minek? Talán ilyen az ember természete... Az ember keresi és meg is találja az újat.- És azután?- Aztán elkezd vágyódni az után, amit elhagyott.- És azután? - kérdezte türelmetlenül a kisfiú, akit nem túlságosan érdekeltek ezek az elmélkedések. - Mit csináltatok azután a mezőn? Csak rágcsáltatok?- Azután... virágot szedtünk.- Hogyan?- Szárastul letéptük, csokorba szedtük és hazavittük.- Minek?- Vázába raktuk - emlékezett a nagymama. - Napokig éltek ezek a virágok, a szobában pedig a mező illatát éreztük.- Szabad volt letépni őket? - kérdezte a kisfiú.- Természetesen. A Földön szabad. Ott sok volt belőlük. Minden lépésnél. Letéped: új nő a helyébe. Hiszen a Föld nagyon nagy. A csillaghajón viszont nem szabad.- Meglátom valaha a Földet? - kérdezte a kisfiú.- Valószínűleg. Ha ez az utazás sikeresen véget ér.- Te valószínűleg szeretnéd, ha a szobádban most lenne egy csokor? - mondta a kisfiú.- Természetesen - felelte a nagymama már remegő hangon. És összerezzenve hozzáfűzte:- A réten tilos virágot szedni. Még csak gondolnod sem szabad erre.- Miért? - kérdezte sokadszor a kisfiú.- Ez a rét az egyetlen hely, ahol az űrhajósok úgy érezhetik magukat, mint a szülőbolygójukon. Ez a valódi természet egyetlen darabkája, amit elhoztunk a Földről. Most pedig gondold végig: ha mi letéptük volna ezeket a virágokat, azután a szüleid, akkor te és a veled egykorúak soha nem láttátok volna meg ezt a rétet. Igaz?- Igaz - értett egyet a kisfiú.- Ezt a rétet meg kell őriznetek gyermekeitek és unokáitok számára, hogy ne hunyjon ki a tűz lelkűkben, hogy tudják, hónán jöttek és hová kell imét visszatérniük. ... A kisfiú a pádon üldögélt, amit valamiért „fapadnak“ neveztek. Várta azt az órát, amikor elcsendesednek a léptek. Sietve felállt és nekivágott a rétnek. Szokatlanul jó illat töltött be mindent. A hajón sehol máshol nem volt ilyen kellemes, mámorító és izgalmas illat. Csak a réten. A virágok élénk színűek voltak, és mind másfajta. Kis szirmokkal és nagyokkal. Voltak olyanok, amelyek a kisfiú derekáig értek, és olyanok, amelyek alig látszottak a fűben. Sietően tépkedni kezdte a legnagyobbakat és a legszínesebbeket. Csokrot csinálni nem tudott, de ez nem is volt fontos. A virágnyalábot a ruhája alá rejtette, kiment a rétről és odaszaladt a nagymama szobájához. A nagymama a karosszékben ülve aludt. Amikor a kifiú bejött, csukott szemmel megkérdezte:- Megjöttél? A kisfiú a virágnyalábot a térdére fektette, és azt mondta:- Nézd, mit hoztam neked! A nagymama kinyitotta a szemét, de rögtön eltakarta az arcát tenyerével.- Ez a rétről van - ismerte be a kisfiú. - Neked hoztam. Hogy a szobádban mindig mezöillat legyen. A nagymamának meg kellett volna haragudnia, meg kellett volna szidnia és büntetnie az unokáját, ötvennyolc éve először téptek le virágot a rétről. De ötvennyolc év óta először tartott a kezében virágot. Mint akkor a Földön, a szindz-szedés idején... A nagymama a virágnyalábba hajtotta az arcát. Azután a karja elgyöngült a kétségbeeséstől és a csokor a földre esett.- Mit tettél! Mit tettél! - mintha valahonnam messziről hallatszott volna a hangja.- Azt akartam, hogy a szobádban mezőillat legyen, hogy...- Menj, menj! A kisfiú sértődötten, hogy elkergetik, az ajtóhoz hátrált. Amikor kinyitotta, megérezte, hogy a szobában a rágógumi kellemetlen szaga terjedt szét. Fejét lehorgasztva elindult a csillaghajó üres folyosóján. Hiszen csak jót akart tenni. Nem tudta, hogy a nagymama valószínűleg nem kergette volna el, ha ezek valódi virágok. Nem tudta, hogy a nagymama azért keseredett el, mert az unokája titkot tárt föl. A rét titkát. Azt a titkot, amit csak az a néhány ember tudott a Földön, akik ezt a csillaghajót építették. A rét is műanyagból készült. Mint minden ezen az űrhajón. Kiderült, hogy az sem valódi, amit a nagymama és a többi űrhajós évtizedeken át a végtelen Világegyetemben valahol messze-messze maradt szülőbolygójukkal összekötő egyetlen láncszemnek tartott. BARTA GABOR fordítása KISS PÉNTEK JÓZSEF Mielőtt belépsz Mielőtt belépsz hét lakat alatt őrzött termeimbe:- Nagy útra szántad el magad, leány. Ne feledd betenni bőröndjeidbe blúzaid, szoknyáid mellé ön-hited izzó köveit, magányosságod kék virágait. Elindulunk, élő időbe e termek magányát benépesíteni. Ami lesz, mind megbabonázhat, kifoszthat, megölhet, de suhoghat is, szállhat is velünk a szél lankáin fölfelé. Én tudom: ott villog előtted, gyöngyözik, árad a tegnap. Nagy útra szántad el magad, leány. Nagy útjára a küzdésnek: a szerelemnek. Öregasszony este A meszelt falakról lehulltak a képek. Pókhálós ablakán kihajolt a lélek. Szeme tiszta ezüst, arca aszott alma. Imádságos szavát a muskátli hallja. A csűrből apránként elfogytak az évek. Pókhálós ablakát becsukja a lélek. I I S imkó Simon nagyon szerette a dinnyét. Kis kertes háza körül évről évre tucatszámra termelte a sárga- és a görögdinnyét. Úgy gondozta, mint más a legszebb virágokat. Egy szép tavaszi napon Simkó Simon elutazott. Nem tudni, hová. Hiába kérdezték tőle az ismerősök, senkinek sem árulta el. Azt azonban mindenki sejtette, hogy valamilyen különös dinnyepalántákért ült vonatra. Három napig nem volt otthon. A negyedik nap már sokan látták őt, amint egy hevederes papírzsákkal sietett az állomásról hazafelé. Szinte ujjongott az örömtől, úgy újságolta fünek-fának: „ Ilyen diny- nyepalántája senkinek sincs a környéken. Három napig utaztam érte. Különleges diny- nye lesz belőle. Fehér dinnye!“ Simkó Simon nagy érdeklődéssel figyelte, hogyan nőnek a dinnyepalánták napról napra, öntözgette, szinte becézgette őket. Hosszú órákig elnézte a palánták tucatját, úgy gyönyörködött bennük. Egy reggel azonban kellemetlen meglepetés érte. Még a lélegzete is elakadt, amikor palántaszemlére indult. A kis kertet vakond túrta fel, elpusztította csaknem az összes palántát. Simkó Simon mérgében sírva fakadt. Mentette a menthetőt. Három palántája maradt épségben. Azokra aztán úgy vigyázott, mint a szeme fényére. A forró nyár három gyümölccsel ajándékozta meg Simkó Simont. A teniszlabda nagyságú csíkos Mázik István gömböcskék oly gyorsan növekedtek, mint a gomba az erdőben. Vigyázott is rájuk, éjjel-nappal ott üldögélt a kertben, a dinnyék közelében. Mégis egy este meglopták. Két dinnyéje maradt. El sem tudta képzelni, ki lehet a tolvaj. Törte a fejét, de hiába. Másnap este Simkó Simon elbújt a kertben. Várta a tolvajt, gondolván, Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Beesteledett. Nem kellett sokáig a ribizlibokor tövében lapulnia. Hirtelen tompa huppanásra lett figyelmes. Valaki átugrotta a kerítést, gondolta. Kis idő elteltével a ribizlibokor levelei közül tisztán látta, hogy a tolvaj egyenesen a dinnyék felé lopakodik. Simkó Simonnak sem kellett több. Hirtelen előbújt a bokor mögül, s a tolvajra vetette magát. Nyögve birkóztak, ide-oda gurultak. Majd hirtelen furcsa roppanás hallatszott. ,,A diny- nye!“ - üvöltötte torka szakadtából Simkó Simon. A birkózás hevében belerúgott a dinnyébe, amely vagy tízfelé repült. Már csak egy dinnyéje maradt. Simkó Simon dühösen ütötte- verte a tolvajt, aki jajveszékelt, sírt, segítségért kiabált. A szomszédok szabadították ki kezéből a tízéves Sanyikét, aki már eszméletét vesztette. Kórházba kellett szállítani. Sanyika reggel, amikor magához tért, és sárgáskék szemhéja alól a kórházi asztalkára pillantott, nem akart hinni a szemének. Meg-megdör- zsölte, jól lát-e. A kórházi asztalkán egy szalvétapírba borított gömbölyű, zöldcsíkos dinnyét látott, és mellette egy apró cédulát. A cédulán parányi betűkkel: ,, Simkó Simontól“. I zzuk a fejedet! zantjuk! ízen? Húszán? földiek is? trnyön dobták le? ik veled! n bomba robban, csend és egész dalom. Ordítania enyhíteni a fájdal- sit lazítani össze§g. És ö még fut. I lépésre! Csak ne igja. Teste le szelén, szeme maga- nésre legalkalma- izet, kér, füle már éseinek széthulló, it ritmusát, szíve tlapál, azután meg e lelóg. Fejét se leggyözödjön, hol est egyedül van. y maroknyi, már hajtott, vánszorgó iajtja tovább és a. De a barátai, isok, akiket életéit lehet, ogy életé- smerni, de adtak tkot, hogy ő most úton. Csalódjanak Ijon önmagához? st. Tízet, ötvenet. három... négy ... iste mintha átgör- s domb tetején, és és szabadabban Szíve nyugodtab- edik és újra ritmi- lőre! Növelnie kell is alatt alaposan trák Balaban vette, a román Gall t és utánuk a töb- isice túlsó végén lyorsítani kell. Egy n tudni leküzdeni, rezek. Tapsolnak, k őket. Külvárosi mint az ő párizsi : szívélyesek. Női >hár vízzel. Nem, >efogadná a vizet, Ina ellene. Rámo- >solyoghat a nőre. megérti. Bólint és Dcsenti. Ó, micso- 3. j Most pedig ol a pálya kapuja, a vonja a közelgő irzi lába alatt a fu- amelyhez szinte eze, lába, szíve, disznó?! Megnyerte a nagy et. olyog. bánt. it szokunk az ilyen b lépcsőfokán áll Tteli. Mellette az tarmadik a román 3ecsületesen har- .enynek csak egy n ő, Leriche, az z a győztes. Ami- ogóról, hozzálép az atlétikai pályák egszorítja a kezét mondja: „Tudod, , a görögországi ! minden nemzet- ia?“ Kérdőn néz „Abban, hogy alnak meg! - és jlálok!“ le halnak meg... megrázza fejét és d én véget vetek ő alkalom! s ... ível nemet int. szúrja minden ol- ki száját. Háta tését érzi. Retten- egy pillanat alatt i, a csonton, megkiált,, csak lassan a a dobogólegfel- sra emelik kezét, abbra. Még hallja győztesek sohase éjét összeszedve xdik. lÓZSEf fordítása