Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-08-30 / 34. szám
Ladislav Novomesky 81. 30. N m Tisztelettel övezett hagyomány A Szlovák Nemzeti Felkelés nemzeti életünknek élő és érzékeny alkotóeleme; s úgy hisszük, még hosszú ideig az is marad. Témája megérdemelten nagy helyet foglal el az elmúlt évek politikai publicisztikájában, történet-tudományában, valamint korunk szépirodalmában, s ha a téma itt- ott terhessé is vált, ezt nem maga a tárgy okozza, hanem az a mód, amint megfigyelték, amint ítélkeztek róla, amilyen jelentőséget, célokat és szándékokat tulajdonítottak neki. Annak teljes bizonyítására, hogy nemzeti életünk élő és érzékeny alkotóeleme volt, s máig az maradt, nyugodtan szólhatunk arról a kerek tizenöt esztendős korszakról is, amikor megkísérelték eltorzítani a Felkelés arculatát, csökkenteni jelentőségét, a pilla- • nat érdekeinek és törekvéseinek szolgálatába akarták állítani; egyszóval megemlíthetjük mindazokat a torzító törekvéseket, amelyek a helyi nagyságok kultuszának különböző korszakaiban résztvevőit és elfogulatlan szemtanúit joggal felháborították, joggal elkeserítették. Mert végeredményben az abszurd értékelések is abban gyökereztek, hogy a Felkelés egyre határozottabban a politikai közgondolkodás kiindulópontja lett. Az egész szlovák élet, és abban különösen a szocialisták tisztelettel övezett hagyományává formálódott. Mindenekelőtt ebben rejlik óriási jelentősége. Voltak és bizonnyal vannak is csendes, sunyi kritikusai, akik azt állítják, hogy a felkelés teljesen fölösleges volt. Nélküle is úgy alakul minden, amint alakult, Es sok vért, sok könnyet, sok szenvedést, nagy tragédiákat takaríthattunk volna meg. Az úgynevezett burzsoá nacionalizmus ellen a Szlovák Kommunista Pártban tévesen vívott harc stratégiái talán még ma sem értik eléggé, milyen támogatást adtak ennek a szatócskodó spekulációnak, amikor az ötvenes évektől fogva alábecsülték a Felkelés számos jellemző vonását és meghatározó erejű tényezőjét, szándékosan elhallgatva azokat, vagy pedig nagyhangú rágalmakat szórtak rájuk, arról nem is beszélve, hogy nem egy eredményét megvetéssel utasították el. Őket, a tétlen kivárás e fatalista képviselőit erősítették meg abban a meggyőződésben, hogy a Felkelés nem volt egyéb drágáin megfizetett, ám mindenképpen fölösleges legénykedésnél. ... Kétségtelen: néhány nappal később, de a náci Németország a Szlovák Nemzeti Felkelés nélkül is elveszítette volna a háborút. Ha nem április 30-án, Hitler Banská Bystrica és a szlovák hegyek partizánakciói nélkül is ott pusztul világhódító terveinek romjai alatt. A Vörös Hadsereg eljut Berlin alá annak a csehszlovák hadseregnek a segítsége nélkül is, amelyet 1944 kora őszén állítottak fel a szlovák állam katonáiból. Csehszlovákia is újjáalakult volna; itt viszont már nem állíthatjuk olyan határozottan, hogy a Felkelés, annak politikai és eszmei alapelvei nélkül úgy alakul újjá, amint végül is újjászületett, benne Szlovákiának és a szlovák nemzetnek a fel- szabadulás után elfoglalt pozíciójával. ... A Szlovák Nemzeti Felkelésnek az is, sőt - az évek múltával elmondhatjuk - mindenekelőtt az a jelentősége, hogy nemzetünk történeti öntudatának egyértelműen haladó és világos módon forradalmi, demokratikus jelleget kölcsönzött. Saját magunk voltunk adósai ezzel az aktussal. Vele pótolja a szlovák nemzet azt a hiányát, amely annál nagyobb súllyal nehezedett rá, minthogy nemzetként abban a korban kezdtünk ébredezni, amelyet egyre világosabban a proletárforradalmak s azok szocialista demokratizmusa jellemzett. Úristen milyen nehéz volna mindezzel lépést tartanunk ama hagyomány nélkül, amelyet a Szlovák Nemzeti Felkelés teremtett, mindössze azzal a történeti öntudattal, amelyet saját, Felkelés előtti múltunkból meríthettünk. ... A Szlovák Nemzeti Felkelés mindenekelőtt rehabilitálta a szlovák nemzetet Európa forradalmi nemzeti és a demokratikus világ előtt, egyszer s mindenkorra eloszlatva azt a látszatot, hogy „sorsszerű“, történeti átka: készségesen kiszolgálni az ellenforradalmi reakciót bármikor, amikor az meg akar birkózni a világot előbbre vivő forradalmakkal. Korrigálta saját magát, vagy legalábbis alapjaiban véve ingatta meg azt a nemzetet gyöngítő kételkedést, hogy a mi helyzetünkben valóban, minden fenntartás és engedmény nélkül lehet-e egyszerre szolgálni a nemzeti önállóság gondolatát s a haladáshoz, a demokráciához és a forradalmakhoz való hűséget. Hogy vajon - röviden - kis nemzetként és szlovákokként van-e helyünk a haladó, a demokratikus, a forradalmi és a szocialista nemzetek sorában. A Felkelés a világ tudomására hozta új történelmünket. Bennünket viszont új történeti öntudatra ébresztett. Ez igazán nem kevés. Tegyük még hozzá, hogy szemléletében és magyarázatában a jelen s a jövő nemzedékei előtt új és a múlthoz képest össze nem ha- sonlíthatóan fényesebb megvilágításba kerülnek azoknak az eseményeknek pozitív oldala is, amelyek a Felkelés előtt képviselték történeti öntudatunk tényezőit. A Felkelés feladata volt, s egyedül a Felkelés volt arra képes, hogy erről az öntudatról lemossa a lenéző és téves nézeteket azáltal, hogy a fiatal proletariátus, amely a Felkelés legsúlyosabb terhét hordozta vállán, s politikai élcsapata, a szlovák nemzeti kérdéshez már nem mint egyetlen, önmagáért való problémához tudott közeledni, hanem mint egyhez a többi közül, mint olyanhoz, amelynek jellege végső fokon eminens módon nemzetközi, és amely intema- cionális érvényű. A Felkelés nemzeti öntudatunkban arra tanít, hogy a szlovák nemzet érdekei a haladásért, a demokráciáért, a forradalom mellett s a szocializmusért vívott harc közben jutnak el a megoldásig. Sohasem ezekkel az erőfeszítésekkel ellentétben és végképpen nem velük szemben. A Nemzeti Felkelés, ha százéves történeti fejlődésünk szemszögéből vizsgáljuk, fontos, minden bizonnyal döntő tényező, amely betetőzte a szlovák nemzeti öntudat fejlődésének folyamatát. (Részietek Gustáv Husák Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvének előszavából.) Janiga József rajza Ébresztő fecskékkel, napsugárral Ez új tapasztalat. Még hallani sem hallottam soha ilyesmiről: reggelenként, úgy öt óra tájban, a tárva-nyitva hagyott ablakon nemcsak a napsugár jön be, csendjével, melegével ébreszteni az alvót, de hangos csiviteléssel besurrannak a fecskék is. Hárman-négyen, de szigorú egymásutánban. Egy tiszteletkor a szobában, szelet kavaró szárnyrebegtetés az ágyak fejénél, aztán huss, ki az ablakon, hogy jöhessen a következő. Hajnali háztúznézés. Csak a harmadik nap tudom elhinni egészen, hogy nem álmodom. így ébredni annak, aki sötét belvárosi lakásból szökik nyaranta fényért, levegőért, madárszóért vagy kétszáz kilométerrel odább, a hegyekbe: boldogság, teli pohárral. De még túl is csordul, mert elég kinyitni a szemet és máris beköszönnek a hegyek. A Nagy-Fátra nagy öregjei. Amint ott állnak egymás mögött: a zöldek, kékek, halványulók, s a leghátsó sorban a füstszlnüek, bele se fér az ablakba az egész panoráma. Ki kell hajolni, hogy szemlét tarthasson az ember egész mesébe illő birodalmán: az erdőkön, a magányos fenyőkön, a legelőkön, a Medvevölgy ölén megbúvó karámon, a legelni induló juhnyájon. ISTÁLLÓ HÚSZEZERÉRT Hét körül megjön a közeli faluból szállásadónk, a hétvégi ház tulajdonosa. Csak egy kis tereferére, mert nyugdíjas, gyakran magányos, s a nyári vendégek jelentik az ő társadalmi életét. A teraszon kávézunk, s csaknem harminc évre visszanyúló közös emlékeinket idézzük. Nyaranta újra meg újra. Hálás érte, hogy tanúja voltam a táj hajdani érintetlenségének, amikor még a ritka sátorozó is eseményszámba ment itt. Tudom azt is, hogy méhese volt itt a házacska helyén, de a medvék évente feltörték, kifosztották, a kaptárakat, s e türelemjátékban végül is a medve győzött. Különben is a ház bérbe adása jövedelmezőbb. Különösen mióta rákaptak a külföldiek is. Kérdezem, csak úgy megszokásból, hogy mi újság a falubein. Pedig láttam magam is, amikor bevásárolni mentem: két házzal megint kevesebb van a népmesék zsin- delyes muskátlis faházikóiból. A helyükön otromba kockaházak. Tükörcsempével körülrakott hármas ablakok, kocsifelhajtó, lépcsőház, mifene. Csak minél messzebb a hagyományoktól, a népi építészet esztétikumától, évszázados tapeisztalatok próbáiban helytállt és letisztult formáktólI Még jó, ha nem a régi helyére épül az új, hanem mellé. Akkor a ház-szörnyeteg árnyékában meghúzódva kegyelmet kap a mesebéli, s élhet meg ötven, vagy akár száz évet is. Mert akad egy bolond városi, aki megveszi, kicseréli a feketére pácolt porladó rönköket, s mohatömítést, felújítja a fehér mészcsíkokat a rönkök között, újra zsindelyezi a tetőt s kiteszi az ablakba a muskátlis cserepet. Hogy mibe kerül mindez? Többe, mint újat építeni, az bizonyos. De megéri. Egy tucatnyi házacska őriz ily módon valamit a tenyérnyi falu jellegéből. A maradék sorsa kérdéses. Remélhetőleg a csillagászati árak ellenére is akad hagyományszerető (no meg tehetős) vevő. Egy kidúlt-bedült istálló kelt el épp a múlt héten - húszezerért. KALAND A LÁTHATATLAN MEDVÉVEL Ma nem túrázunk. Fürödni megy a család a közeli fürdővároskába. Mivel kutyaőrzésben én vagyok a soros, hívom négylábú barátomat és nekiindulunk a széles meredek hegyoldalnak, hátha az elszórt ligetekben a tetőn akad még gomba, a rekkenő meleg ellenére is. Megyünk a derékig érő fűben, s a kaptató közepe táján látom, széles csapás fut felfelé velünk párhuzamosan, kettő is, mintha henger nyomában maradt volna hasmánt a fű. Rátérünk erre a nyomra, mert könnyebb rajta a járás. A kutya beleszimatol a levegőbe, s előrefut. Izzadok, s levegő után kapkodok, mire felérek. Visszatekintve a látvány gyönyörűséges. De hol a kutya? Kisvártatva meglátom, amint a közeli bozót tövét szimatolja. Biztosan gombát keres, indulok én is. Szólítom, de meg se hallja, valami miatt nagyon izgatott. Egyszerre megtorpan, marján égnek mered a szőr, s belevicsorít a sűrűségbe. No, ez nem gomba, mondom magamnak, hirtelen világosság gyúl bennem, és megértem az összefüggést a hengernyom és a kutya rémült hörrenése közt. De akkor már futok is lóhalálában lefelé, dehogy is nézek vissza, csak úgy két ugrás között hívom a kutyát, hogy ha jön, jó, ha nem, legalább egérutat nyerek, amíg életét áldozza értem a hűséges állat. De úgy látszik, ő is azt gondolta: szégyen a futás, de hasznos. Nevet a család, amikor délután elmesélem a kalandomat. Túl élénk a képzelőerőm. Lassan meg is győznek róla, hogy kár volt úgy megijedni. Este betér egy pohár kisüstire az erdész. Neki is elmesélem. Nem nevet. Többet ne menjen arra, mutat fel a dombra. Oda járnak aludni a medvék. Bocsokkal együtt heten. S később az újabb bizonyíték: harmathullató este, távoli kolompszó, a tábortűz úgy lángol, mintha a fényesedő csillagokat akarná hizlalni égre lőtt szikráival. A kutya a völgy felé eső cserjésben kajtat, onnan hallatszik fojtott morgása. Erélyes szólításra jön is, zöld tűz á szeme az izgatottságtól. Kényszeredetten odaül közénk, de fejét nem tudja elfordítani a domboldaltól, a szőre sem akar sokáig a helyére simulni. Hiába meregetjük a szemünket, a sötétben, nem látjuk, inkább csak sejtjeinkben érezzük a súlyos tömeg vonulását. EGY TISZTA VÁROS Másnap gyalog a közeli fürdővároskába. Másfél órányi séta az egész. Keresztül a már említett falun, majd egy másikon, tiszta vizű patak mellett, végig erdők között, ki a túróci síkra. Az út is élmény, a város is. A tisztaság, melynek légkörét magunkkal hozzuk a hegyekből, itt is szembe ötlö. Nincs eldobott szemét, s ha van, már söprik is. Tiszták az üzletek, mosolyognak az eladók, megköszönik a vásárló közreműködését, még ha filléres is a tétel. Sok a külföldi, ámulnak, nem ehhez szoktak nálunk. Igaz, mi se. Csak mostanában öltötte fel ezt az ünneplőjét a város. Újjá is épül közben, s mondhatom, nem minden ízlés híján. Új strandja is van, tágas medencékkel, hűs vízzel. Mi azért hűek maradunk a régihez. Talán a park miatt, ami körülveszi, régi típusú park, százados fákkal, meg tarka egynyári virágokkal, de mindig tiszta, mindig rendezett. A patak hídján túl a strand, zsibongását muzsikává szűrik a körötte álló fák. A kicsiny, zárt térségen vagy félezer ember. A veteránok. Aki úszni akar, nem ide jön. Harminc fok árnyékban, és negyvenöt fokos a gyógyvíz. Annak jó, aki tudja, miért jön ide. téblábolunk ide-oda a vízben, van, aki megkockáztat néhány karcsapásnyi úszást, de mintha lassított filmen mozogna. Beszélgető csoportok alakulnak, csak úszó tálca kellene a kör közepére kávéval, hamutartóval, groteszk kávéházzá lenne máris. Az alkonyattal mi is visszavonulunk hegyeink közé, de nem ám gyalog, a kénes víz úgy elgyöngíti az embert, hogy jártányi ereje sem marad. A vonat zihálva birkózik a szintkülönbséggel a besztercei szárnyvonalon. Két viadukton dübörgőnk át, toronymagasságból nézzük az erdőt, a vízmosásokat. Sajnos ki kell szánnunk, mielőtt a legjava következne: húszkilométeres útszakasz tizennyolc alagúttal. A leghosz- szabb csaknem tíz kilóméteres, a legrövidebb, inkább amolyan sziklába vágott kapu. Ha elég hosszú a vonat, három alagút is kijár neki. Egy a mozdonynak, egy a derekának, egy az utolsó kocsiknak. El is határozzuk, hogy másnap a har- maneci cseppköbarlanghoz megyünk, csak úgy, a vonatozás kedvéért. Mire hazaérünk, betakar az este, s nemsokára fellángol a rőzsetűz, hogy nyárson megsüthessük a vacsoránkat. Hírek nélkül, képernyő nélkül szenderedünk bele a tücsökmuzsikába, s a korai álom éppoly édes, mint a korai ébresztő fecskékkel, napsugárral. MIKOLA ANIKÓ
