Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-08-30 / 34. szám
- Ugorni! - kiáltott Gubin, berontott a közös fülkébe, és az ejtőernyőért nyúlt. A repülőgép égő fáklyaként zuhant az éjszakában. Utkin abban a pillanatban felugrott az ülésről, eleven szövétnek maga is, kezével eltakarja arcát. Kínzó fájdalma ellenére észrevette Gubint, amint az iszonyattól dermedten, némán meredt az ejtőernyők fogasára: üres volt. Mindent megértett. Ő, Utkin az utolsó előtti, akinek ebből az égő fáklyából ki kell ugornia, Gubin pedig, a parancsnoka, az utolsó. Csakhogy Gubinnak nincs ejtőernyője.- Ugorj velem! - kiáltotta, és a parancsnokhoz ugrott. A másodperc töredéke alatt, éppen hogy csak átölelték egymást, szörnyű robbanás és és üvöltés Kíséretében a tűz elborította a fülkét, s ők vad kiáltással belezuhantak az éjszaka fekete örvényébe. Hirtelen csend lett. Körös-körül zajtalanul potyogtak a repülőgép tűzcsóvái, ők pedig lefelé szálltak a sötétségben, átölelve egymást. A föld szembeszáguldott velük. Utkin nyögdécselt fájdalmában, aztán elájult. Nem szabad elsőnek földet érnie! - villant át Gubin agyán. Kiegyenesedett, hogy kibírja az ütödést, de amikor földet ért, a testébe éles, mindent elborító fájdalom hatolt. Eszméleten volt, tudta, de nem bírta felidézni ennek a végtelen, lázas napnak egyetlen pillanatát sem, mintha az mindenestül beleveszett volna a csillagos űrbe. Csak valahol az úr végén merült fel az éjszaka kezdetén az egyetlen, front melletti repülőtér; először berepült a túz- vonalba, szeszélyes lángnyilak és robbanó gránátok vették üldözőbe, cibálták a gépét, aztán felhők s az októberi éjszaka takarásában nyugat felé repült, mögötte is, előtte is ugyanolyan gépek szálltak, és valamennyi gép egyetlen pont, a felkelők Zvolen melletti repülőtere felé tartott. Nyugtalansággal telve repült a baljós csendben, igyekezete céltalannak látszott, mint általában minden, ha hátrálni kényszerül az ember. Ma 6 is, akárcsak a többi gép, fegyvert és orvosságot rakott ki, és ugyanúgy, mint a többi gép, sebesülteket vett fel. Hét sebesült jött a fedélzetre, barettsapkás franciák, szájuk sarkában cigarettacsikk, arcukat és tágra nyílt fekete szemüket némán feléje fordították, s az egyikük azt mondta: - Cher camarade, tovaris. - Egy lány is jött velük, alighanem zsidó volt, a lány a sebesültek homlokára tette hűvös, kicsi tenyerét. Aztán újra a felhők között búgott a gépük, most már vissza északkeletnek, takarva a szaglászó vadászgépek elöl, de valahol feleúton a felhők, szétszakadtak a vad szélben, akár a hajóvitorla, az éjszaka sötétjében leselkedő ellenség felvijjogott, lövések ropogtak, a fedélzeti lemez szétesett apró darabokra. A bal oldali tartályból lángok csaptak ki, behatoltak a pilótafülkébe, a gép hirtelen megbillent, és a jobb szárny irányában zuhant. Gubin minden erejét a kezébe adta, hogy visszarántsa a gépet, a vér a fejébe tolult, de egy kezdő is látta volna, milyen reménytelen a küzdelme. Tarkóján érezte halálsápadt társai tekintetét, egyetlen parancsra vártak, de ő nem adta ki a parancsot, mert az ellenséges vadászgép még mindig ott körözött a közelükben, lövéssorozatokkal lyuggatva az éjszakát, ő minden erejét a kezére meg a botkormányra összpontosította, mert hátul ott feküdtek a franciák, cigarettacsikk a szájukban, zuhantak bele az éjszakába, ott volt még az a lány is, körül minden lángolt, Utkin is, itt mindjárt mellette, kezét az arcára tapasztotta és kiabált, kiabált Siskin is, hogy végük van, a franciák nagy fekete szemükkei rajta függtek, megpróbálta felvinni a gépet, de mikor a lángok az arcába csaptak, végre kiadta azt a rövid parancsot, amit ilyenkor minden gépparancsnoknak ki kell adnia: Ugorni! Aztán Utkinnal együtt szálltak a tüzes éjszakában, mert az ö ejtőernyője eltűnt, nem tudták, földet érnek-e, mert így talán még senki sem ugrott. Eszméleten volt, ezt egész világosan tudta. Megpróbált feltámaszkodni a könyökére, de mintha ezernyi tű szegezné a földhöz. Valaki jajgatott.- Ki az? - szólt bele az éjszakába. A visszhang visszatért, a jajgatás valahonnan balról jött, egy fatönk mögül.- Megfulladok, égek, oltsátok el a tüzet! - mondta a visszhang, s ö felismerte Utkin hangját. Legyűrte a fájdalmát, megpróbált odamászni. Harapdálta az ajkát, körmét a földbe vájta, nem bírt megmozdulni. Kétségbeesesében szinte sírva fakadt, mellette talán haldoklik a bajtársa, s ö nem bír mozdulni, egy arasznyit sem tud közelebb menni hozzá. Úgy érezte, órák teltek el, amíg sikerült eljutnia Utkin- hoz. Feltépte a gallérját, tenyerével oltotta rajta a hamvadó kezeslábast.- Semmi, Szerjozska, semmi - csitította -, fő, hogy élünk. Megpróbált felállni. A kínzó fájdalom először is, másodszor is, harmadszor is ledöntötte, de végül is erőt vett magán. Utkin szüntelen jajgatott. S abban a pillanatban valahol a távolban felugatott egy kutya. Világosan hallotta, biztosan kutya volt. Megrázta Utkint. - Szerjozsa! Hallod, Szerjozsa! Németek! Térj magadhoz, Szerjozsa! - kérlelte. - Térj magadhoz! Maga is súlyoan megsebesült, de lebírta kínjait, lábra állította a társát. Utkin alig érzékelte, mi történik vele.- Embereid meg magad, Szerjozska! - suttogta az arcába. - Menekülnünk kell. Menekülés volt az? Menetelés? Egyáltalán ember volt az a két árny, akiket kutyaugatás és a halál űzött az éjszakai erdőben a hegyek mélye felé? Elől Utkin ment kinyújtott karral, botladozott a gyökerekben, tántorgott, zihált, fatönkökre támaszkodott, ágakba kapaszkodott, betévedt a sűrűbe, reménytelenül belegabalyodott a rönkök, gyökerek, bozót szövevényébe. Mögötte négykézláb mászott, időnként ugrált Gubin. Pirkadt. Körülvette őket a hajnali erdő sokféle nesze. Utkin mégis elórenyújtott karral tapogatózott, minduntalan beleütközött a fákba, megbotlott a gyökerekben. Gubin agyában gyanú támadt.- Szerjozsa! - szólt. Utkin megfordult. Gubin akkor, a reggeli derengésben látta először az arcát. Lelke mélyéig megrendült, megborzongott, főbe kólintotta a rettenetes látvány. Abban a pillanatban csak egyre gondolt: egyetlen hanggal se árulja el iszonyatát, nehogy a társa észrevegye felindult- ságát. Csak kis idő múlva, amikor megnyugodott, és a nap szétkergette a reggeli ködöt s teljesen fénybe borította a fák koronáit, csak akkor tette próbára Utkint.- Már dereng - mondta.- Nekem is úgy rémlik - suttogta Utkin. Fellélegzett. A szeme hát rendben van. Csak a feldagadt arca, égési sebei akadályozzák a látásban. , Utkin szánalmas látványt nyújtott. Ruhája tépett, mezítláb van, csizmáját esés közben levitte lábáról a légáram, arca idegen, összeégett, kulcscsontja eltörött. Vonszolta magát végig az erdőn, elesett, majd felkelt, mintha inkább a halottak, mintsem az élők közé tartozna. Leültette, a lábát becsavarta a kezeslábas rongyaiba. S akkor elhangzott a kérdés, amelyről ez ideig nem beszéltek, mégis tudták, hogy a felelet sürgős.- Merre menjünk? Csak egyetlen válasz lehetett. Felkelt a nap, arrafelé indultak, kissé feljebb, északnak. Útjuk az önfeláldozás, a kínok, a szenvedés rémséges útja volt. Utkin elvesztette látását, s csak ereje és akarata végső megfeszítésével volt képes menni. Gubin látott, de alig vonszolta magát fél lábon. Fogták egymás kezét, elvánszorogtak egy patakig, mohón itták a hideg vizet, és hosszú ideig kúsztak a habzó árral. Eltüntették a nyomokat. Egész nap az ismeretlen hegyekben rejtőztek. Az ágakon és a kutyabenge levelein keresztül egy tisztáson Gubin egy pásztorfiút pillantott meg. Megváltónak látta. Kiléptek a sűrűből. A fiú összerezzent, kimeresztette a szemét rémülten felkiáltott, aztán futásnak eredt. Gubin megértette a pásztorfiú félelmét. Eszébe jutott, milyen iszonyatot keltett benne, amikor először megpillantotta Utkin arcát. A harmadik nap a hegygerincen érte őket, erejük végén. A lázban égő, megkínzott Utkin már az árnyékot sem érzékelte, nekiment a fatönköknek, csonttörésére panaszkodott, nem bírta tovább. Gubin források vizével itatta. S az egyik forrásnál, egy tisztáson megpillantottak egy parasztembert. Gubin észrevette, hogy a paraszt megijedt kísérteties alakjuktól. Alig bírt parancsolni lábának, hogy ne eredjen futásnak.- Kenyeret - kérte Gubin -, ruszkije mi lotcsiki! A paraszt bizalmatlanul méregette őket, főként Utkint, de végül gyanakodva körülkémlelt és elment. Utkin elterült a földön, zihálva lélegzett, az arca tüzelt, alig hallhatóan nyögött. Ott, ahol az ismeretlen eltűnt, az ágak váratlaul megrecs- csentek, s a paraszt hirtelen ismét előbukkant a sűrű sötétből. Nem egyedül volt, ezt Gubin inkább a katonaösztönével, mintsem a szemével érzékelte. Felkészült a legrosszabbra. A bokrok mögött árnyak mozogtak. Fatönkök mögé rejtőztek, sebesen futottak egyik fától a másikig, arcán érezte a tekintetüket. Hirtelen úgy tűnt fel neki, hogy az árnyak ismerős alakot öltenek, nem ellenségek, s egyszeriben biztosan tudta: ismerik őket. Elárasztotta az öröm. Hiszen az az első, a szakállas, az Alekszej Ivanovics, a lövésze. A másik, a tömzsi, az meg Sztyopka. Domasenko! Miért nem jönnek közelebb? Miért nem szólnak valamit? Miért néznek rájuk olyan bizalmatlanul, olyan idegen tekintettel? Előrelépett.- Svegyin! Domasenko! - kiáltott rájuk.- Hát nem ismertek meg bennünket? A két árnyék sokáig habozott, mielőtt előbújt a sűrűből, de aztán...! A szlovák földműves élete végéig nem felejti el, ahogyan az a három katona ölelte egymást; sírtak, csókolgatták és simogatták a földön fekvő társukat, a fele kenyeret neki adták, s a maradékon hárman osztoztak. Amint ott álltak, hirtelen valamennyien elnémultak, Utkinra meredtek, s úgy érezték, mintha Utkin valami nagy távolságból figyelné őket. Rádöbbentek, hogy elájult.- Fiúk, vágjátok át magatokat a fronton- mondta Gubin. - Látjátok, milyen bajban vagyunk. Domasenko visszautasította:- Azt már nem!- Ha átvágunk a fronton, akkor csakis együtt - jelentette ki Svegyin. Távoli csillag kísérte útjukat a sötét éjszakában, az a csillag, amelyik nemrég a gépüket vezette. Negyedik nap egy régi malomnál pihentek, mélyen az erdőben. A fal mögül hirtelen egy javakorabeli ember bukkant elő, bizalmatlanul méregette a katonákat, majd a legkisebb ijedség nélkül, nyugodt hangon azt mondta, ó az itteni tanító, sétálgat az erdőben. Ennivalót kértek tőle meg térképet. Nem törődtek a veszéllyel, az idegennek őszinte volt a tekintete. Életük ismét kockán forgott. Hátha áruló az az ember. De jött is már vissza, messziről látták, minden lépését és pillantását figyelemmel kísérték. Vizsgálták a környéket, de a tanító egyedül volt. Őszinte, nyílt a tekintete. Batyujából élelmet vett elő, a zsebéből térképet. Nemcsak az utak, a hegyi ösvények is feltárultak előttük. Elöl Gubin támolygott, a parancsnok, botra támaszkodva, törött lábbal, szétzúzott kézzel. Mögötte Domasenko és Svegyin cipelték a magatehetetlen Utkint. Láza nem szűnt, félrebeszélt, egyre gyakrabban esett önkívületbe... Nyilvánvaló, hogy ha nem részesül azonnali orvosi segítségben, meghal. A front pedig végtelenül messze van. Olyan mesz- sze, hogy éjszakánként a vad tüzérségi tűz alig észrevehető villanásokként hat a fekete látóhatár szélén. Más kiút nincs, azonnal segítséget kell keresni, A térkép szerint az első falu Livovská Huta. Elhagyták az erdőt, s tekintetüket a szélső házakra szegezve lépkedtek a nyílt térségben, talán éppen a halál karjaiba. Az első ház ablakai csalogatón néztek rájuk. A halál van mögöttük vagy az élet? Ott állt az ablakok előtt a négy szánalmas roncs, ajkuk kicserepesedett a szomjúságtól, szívük hevesen dobogott a várakozásban, verejték gyöngyözött a homlokukon, és Utkin félrebeszélt. Az élet van az ablakok mögött vagy a halál? Az élet várt rájuk a szélső ház ablakai mögött. Enni kaptak. Utkin tejet ivott. Amikor a gazdasszony készülődött, hogy megkenje az arcát hűsítő olajjal, Domasenko az ablakhoz ugrott:- Nézzétek csak! Partizán! Az út közepén egy fiú lépegetett, egyenes derékkal, jókedvűen szabadon, mint a madár, amilyenről csak a nótában hallani; puska a vállán, pilótasapkája félrecsapva, rajta piros szalag..Szite földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől, amikor a szélső viskó udvarán megpillantotta a három szőrös, piszkos, rongyos férfit, akik hozzárohantak, ölelgették, megszorongatták, majd megfojtották. Elvezette őket a törzsre, a komisszárhoz. Arisztarhov azonnal elrendelte, hogy küldjenek Radaőért.-Éjjé- mond- Az o s a Kire zett be Svegyin harcolta A szi fakadt. > torlapot rett ázott A nyii dzott, n szétnyílt nyúlánk, még va mintha e Az el letette a Gubin ti: nés hall Akárcsa most ő i amely ei az orvoí delt, a a hideg Utkin re cafatokb csavarví gyakori sód- és kulcscsc- Gy< csolta a; int írt fel- Ne ajkára fi Az on Kérdéss- Mac Nem I héj, éles arc - e maradvá nadrágs; bikráján bői leha: roncsolv, Az on amikor n szár.- Dók húzta R<- Az mindketl nem ren Arisért-Vég A szó desen í a felderí Utkin, n Amikor L kák előtt rosan ke összes £ partizán, bű, amp némán r lékeztetd ké vidán tott, amil meröség úgy itta harmonil tett tőle e rá, tüdői nélkül he nov alhe bázógép Sevjaí gondolat dett:- Jól zénk, ha sereg! A nav törött láb ízben ec járőrrel v de nem a Kirov-c nékja vol lábbal itt Utkin amikor el Domaser röpített ei Másod juk recse ünnepély hogy Ba soványoc ban csille dozni ke2 volna. Bi; kin szén a hábort Domaser keresztül repült, a nyaival ír nak, és n falut. Ladislav Óemicky: Magvető
