Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-08-23 / 33. szám
1981. /III. 23. Szabályos hadművelettel rohamozták meg a rendőrőrsöt“ - jelentette ki sajtóértekezletén James Anderton, Manchester rendőrkapitánya. A hadművelet mintegy ezer fiatal támadása volt Moss Side negyedben a helyi rendőrőrs ellen, amelyet több órás ádáz csatában tudtak csak megvédelmezni a támadók elől. Egy ilyen hír Angliából s éppen harmadik legnagyobb városából még néhány hónapja is a képtelenségek birodalmába tartozott volna. Ami júliusban tiz napon át történt, s azóta is történik, szinte hihetetlen, főleg a külvilág számára. Legalább húsz városban voltak már zavargások,és nap nap után újabbak csatlakoztak hozzájuk, miközben a régi tűzfészkek sem csillapodtak le. Több ezer letartóztatás, több száz sebesülés. Liverpool, a nagy északi kikötőváros Parlament utcáján vagy három kilométer hosz- szan üszkös romok. Ilyen pusztító és kiterjedt zavargássorozat még nem volt az újabbkori Angliában. A ZAVARGÁSHULLÁM Mintha fenekestül felfordult volna minden. Az emberek, beleértve a kormányt, nem akartak hinni a szemüknek. Napokba telt, amíg kezdtek rádöbbenni, hogy olyasmi történik, ami Angliában eddig elképzelhetetlen volt. Rendőrök megtámadása, gyújtogatás, rombolás, fosztogatás, s hozzá országos méretekben. Az angliai zavargáshullám azt mutatta, hogy a különleges súlyos gazdasági válságban meglazultak és nyikorognak a híresen stabil társadalom eresztékei és a legkiszolgáltatottabb rétegeknél most el is pattantak. Most érnek be egy olyan politikának a gyümölcsei, amely egy kivételesen súlyos válság tudatos vállalásával, sót gerjesztésével akarja helyrehozni az angol gazdaság idült renyheségét. Thatcher asszony és kormánya abból kiindulva folytatja pénzpolitikáját, hogy a velejáró társadalmi megrázkódtatás elkerülhetetlen ugyan, de az angol nép elég fegyelmezett és érett ahhoz, hogy nyílt válság veszélye ne fenyegessen. Ez a hiedelem most megdőlt. Az inflációellenes pénzpolitika a folyamatban levő válsággal párosulva rohamosan termelte ki a munkanélküliséget. A hetvenes évek elején az egymilliós munkanélküliség politikailag elviselhetetlen kockázatnak számított Angliában. Aztán hozzászoktak, és kétmillió lett a bűvös lélektani küszöb. Hányán szeretnék most visz- szasírni ezt az állapotot. A munkanélküliség a Thatcher-kormány alig két éve alatt megduplázódott. A három- milliós szám immár a század legmélyebb válságperiódusát idézi fel. Még aggasztóbbak az arányok. A tizenkét százalékos nemzeti átlag ugyanis a szigetországnak szinte olasz jellegű, (de földrajzilag fordított) kettészakadását rejti. A viszonylag jólétben élő Délt a munkanélküliség még alig legyintette meg, hat-hét százalékos aránya szinte elhanyagolhatónak látszik. Hiszen Észak-Angliá- ban, Skóciában és Walesben a munkanélküliség tizenöt százalék körül mozog. Észak-Írország pedig e tekintetben is a legkirívóbb példával szolgál: minden ötödik felnőttje állástalan. A nyomasztó összképet még söté- tebb foltok tarkítják: Liverpoolban, a hajdani rabszolgakereskedelem nagyra nőtt kikötővárosban van negyed, ahol a munkavállalók fele lézeng állás nélkül. Ha a zavargások térképére pillantunk, nem véletlen, hogy a pöttyök legsűrűbben az északi iparvidéken sorjáznak. «' Ilyen válságoknál a nők és a fiatalok eleve hátrányba kerülnek: ők az elsők az elbocsátásoknál, illetve legnehezebben kapnak munkát. Angliában mindehhez hozzáadódik a növekvő faji feszültség eleme. Ahol mindez együtt van, ráadásul a nagyvárosokban koncentráltan, ott adva van egy robbanás minden feltétele. Angliában e folyamat a nagyvárosi bűnözés rohamos növekedésével kezdődött. 1960 óta ötszörösére emelkedett a bűnözés aránya, ami egy munkáspárti politikus találó megállapítása szerint már „lassított zavargás“. A 4400 főnyi elítélt párját ritkítja Európában, majd szétveti az elöregedő börtönök falait. Most, hogy a gazdasági helyzet hirtelen rosszabbodott, a reménytelenség még sűrűbbé vált és a lassú zavargás heves tömeges dühkitörésekbe torkollott. TÜNTETŐK ÉS BŰNÖZÖK Az angliai forró nyár jelképe: a rendőrök megtámadása, boltok, raktárak a középosztálybeli jólét szimbólumainak eszeveszett rombolása, felgyújtása, kifosztása. A zavargásokban három szál fonódik össze, nem mindenhol egyforma erővel. A fasiszta csoportocskák egyre szemtelenebb provokációi miatt helyenként elkeseredett összecsapásokra került sor a fajüldözők és valamelyik színes közösség között. Ez történt például London Suthall negyedében. A másik és legerősebb közös szál a fiatalok bőrszíntől független közös sérelme a társadalom ellen, ami a rendőrök és az anyagi javak elleni támadásban tetőzik. Végül mindezek mögött „felszabadultan“ garázdálkodnak, fosztogatnak a társadalom peremén, vegetáló lumpenelemek, s ahogy egyre inkább ők veszik át a terepet, úgy homályosul el a zavargások eredeti oka. „Közönséges bűnözés, merő hará- csólás az egész“ - közölte megvetően a parlament szószékéről Margaret Thatcher, s megjegyzésére válaszul majd elfújta helyéről a munkáspárti padsorok felhördülése. Ám Thatcher asszony Liverpool megszemlélése után sem módosította véleményét. Konzervatív elfogultságában az összetett okokból csak egyet választ ki. Neki mindez csak fékevesztett garázdálkodás, amit jlrákói módszerekkel kell elfojtani. A tömeges munka- nélküliség emlegetését azzal próbálja félresöpörni, hogy a harmincas évek elején ugyanekkora munkanélküliség volt, még több nélkülözéssel, s az akkori nincstelenek mégsem támadtak rendőrre. Hugh Scanlon a vasasszakszervezet tavaly nyugalomba vonult elnöke egy rádióműsorban azt felelte: „A mai ifjúság már nem tűri el, amit az én nemzedékem még lenyelt.“ A helyzet más alapos ismerői ugyanezt mondják. „Ezeknek a fiataloknak jó része egy hónapja elgyalogolt innen Liverpoolból Londonba, hogy felhívja az ország figyelmét sanyarú helyzetére. A miniszterelnök elzárkózott előlük“- emlékeztetett Wally Brown, a színes bőrű közösség vezetője. „Munkanélkülinek lenni egy dolog, de abban a tudatban élni, hogy soha többé nem is lesz állásod, az már teljesen más“- fogalmazta meg Liverpool sivár valóságát egyik parlamenti képviselője. Ezt a kormányban csak James Prior, a foglalkoztatottsági ügyek minisztere ismerte el eddig, a többiek elszántan igyekeznek közönséges bűnözésnek látni az egészet és tétovázva reagálnak. A rend és törvényesség pártjának héjái ilyenkor ösztönösen a bunkós bot felé nyúlnak, míg a galambok a mézesmadzagért. Közös platformjuk csupán a rendőrség dicsérete. Thatcher asszony és hivei makacsul elutasítják a tömeges munkanélküliség állami költekezéssel való enyhítését, mint eddigi politikájuk elárulását. Másfelől a galambokkal együtt még vonakodnak szabadjára engedni a rendőröket, mert ezzel saját helyzet- elemzésüket hazudtolnák meg és elismernék a mély társadalmi válságot. Ezért nincs szó egyelőre a hagyományosan lőfegyver nélküli angol rendőrség felfegyverzéséről vagy külön rohamrendőrség alakításáról, a katonaság bevetéséről, zavargásellenes törvényről. De a szülőket büntetni fogják gyerekeik kilengései miatt egészen a nagykorúságig.) A kormány nem áll a helyzet magaslatán és még mindig nem érzi igazán, milyen mély döbbenetét keltett a közvéleményben a példátlan zavargássorozat. De az ellenzéki munkáspárt sincs sokkal jobb helyzetben. Ők elismerik az összefüggést a mély válság és a zavargások között és nagyszabású ifjúsági állásteremtö programokat követelnek a kormánytól. Közben azt is érzik, hogy a bűnöző elemekkel tarkított ösztönös lázadásra nincs befolyásuk, hiszen az nem az ő politikájuk jegyében folyik, sőt széles rétegek megrémitésével végső soron még árthat is nekik. BORÚS TÁVLATOK Akik Anglia hosszú hanyatlása újabb tünetének látják a forró nyarat, azok csüggedtek. Anglia társadalma régóta szívósan ellenállt minden megrázkódtatásnak. Nem sodródott annyira balra a háború után, mint Nyugat-Európa többi része. Nem voltak faji zavargások, mint az USA-ban, és nem volt diáklázadás, mint Európában. Most már többé senki sem érezheti önáltató magabiztossággal, hogy Angliában ez elképzelhetetlen. A leg- lehangoltabb talán a Guardian szem- leirója volt, aki az elnyomás és erőszak ördögi körforgására számít a viszonyok javulása helyett. „Az angol uralkodó osztály elvesztette rátermettségét és magabiztosságát - írta.- Halmozza a hibákat, a Bourbonok módjára nem tanul és nem felejt, fogalma sincs, mitévő legyen. Thatcher asszony gazdasági és társadalmi filozófiája semmi reményt nem nyújt a városok társadalmi számkivetettjeinek. Nem tudja megakadályozni helyzetük további romlását. Számára nem marad más hátra, mint maradéktalanul kiállni a rendőrség mellett és jelszavakat hajigálni a rendről és törvényességről. LÁSZLÓ BALÁZS A rendőrség durván lép fel a tüntető fiatalok ellen (ŐSTK-felv.) 1980 júliusában a nyilvánosság elé került az amerikai légierő egy „titkos“ jelentése, amelynek megszövegezői szerint az Egyesült Államok hadászati ütőképessége elmaradt a Szovjetunióé mögött, s ez az egyenlőtlenség a következő években változatlan marad. Mindazonáltal Harold Brown, az akkori hadügyminiszter, nyíltan visszautasította az efféle állításokat: „Egyesek azt mondják, a Szovjetunió máris katonai fölényre tett szert az Egyesült Államokkal szemben. Ám ezek az emberek csak az amerikaiak gyengeségeiről és az oroszok erős oldalairól beszélnek... Az igazság viszont az, hogy senki mögött nem maradtunk el.“ Ronald Reagan azonban hivatalba lépése után pontosan úgy járt el, mint egykor John F. Kennedy. A fegyverkezési kiadások reálértékét Reagan is 15 százalékkal emelte, s hosszú listát tett közzé a tervezett fegyvervásárlásokról. A „B Csoport“ különböző tagjai magas posztokra kerültek, Richard Pipes például a Nemzetbizottsági Tanács fő „szovjetszakértője“ lett. Robert McNamara, annak idején Kennedy hadügyminisztere, később beismerte: az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején egyáltalán nem volt „rakétahézag“ az Egyesült Államok rovására. Ugyanezt mondotta Richard Nixon volt elnök, s nemrégiben Alexander Haig, a jelenlegi külügyminiszter is. Végeredményben tehát maguk állapították meg, hogy Washingtonnak semmiféle oka nem volt az atomrakéta-verseny új fordulójának kezdeményezésére. S mit hozott mindez az Egyesült Államok számára? A Pentagon a hatvanas évek elején a hadászati bombázóflotta mellett 12 interkontinentális ballisztikus rakétával és 2 atomtengeralattjáróval rendelkezett, az évtized végéig azonban a rakéták száma kereken ezerre, a rakétahordozó tengeralattjárékó 41 -re növekedett. Ám a szédítő költekezés, az óriási erőfeszítések ellenére sem sikerült Washingtonnak szert tennie a katonai fölényre. 1969 áprilisában Richard Nixon elnöknek meg kellett állapítania: a Szovjetunió és az Egyesült Államok között kialakult az atomütőerők egyensúlya. Reagan kormányzatában már akadt egy új McNamara, nevezetesen Alexander Haig, aki kijelentette, hogy a helyzetet nem a szovjet fölény, hanem az erőegyensúly jellemzi. Az Egyesült Államok mai „lemaradása“ éppoly bizonyitatlan, mint egykor a „rakétahézag“. Ezt hangoztatta egyébként tavaly októberében Paul Warnke is, az Egyesült Államok Leszerelési és Fegyverkorlátozási Hivatalának volt vezetője. Warnke a New York-i Védelmi Kérdések Tájékoztatási Központjának vitájában szólalt fel. Ellenfele, Daniel Graham tábornok, aki a „B Csoport“ munkájában is részt vett, a sajtó jelentései szerint képtelen volt megcáfolni Warnke érvelését. Alan Wolfe amerikai szociológus behatóan elemezte a „szovjet fenyegetéssel“ kapcsolatos hisztériát szító kampányokat, s arra a következtetésre jutott, hogy ezek egyáltalán nem a Szovjetunió politikájából és tetteiből erednek, hanem sokkal inkább amerikai, belpolitikai megfontolásokból. „A szovjet politika negativ értékelése fontos eszköz, amelynek segítségével bizonyos politikai koalíciók igyekeznek támogatást szerezni az Egyesült Államok külpolitikai irányvonalának megváltoztatásához“ - szögezte le Wolfe. Személyes indítékok is játszanak némi szerepet. Egyesek az elnökségre áhítoznak, vagy magas állásokat szeretnének betölteni, mások a „saját“ fegyvernemük számára akarnak minél zsírosabb koncot megkaparintani. Ismét mások a nagyvonalú fegyvervásárlási szerződéseket tertják szem élőt. Teller Ede, „a hidrogénbomba atyja“, egy ízben még attól a valóságtól elrugaszkodott állítástól sem rettent vissza, hogy a szovjet harckocsik már előrenyomultak a Perzsa-öböl partjáig... A választások előtt James Carter a Tennessee állambeli Nashville városában kijelentette: a választási kampányok során minden elnökjelölt a Szovjetunió katonai fölényéről szónokol, ám ez utólag mindig hazugságnak bizonyul. Reagan azonban hivatalba lépését követően sem változtatott magatartásán. Az amerikai elnök most is, akárcsak a kampány idején, az Egyesült Államok „lemaradásáról“ beszél. Arról viszont már inkább hallgat, hogy az Egyesült Államok célja a fölény megszerzése. Manapság az elnök és tanácsadói szívesebben emlegetik a „biztonsági távolságot“, illetve azt, hogy a Pentagon ütőereiének „kielégítőnek“ kell lennie. Csakhogy, mint köztudomású, már ma is a szükségesnél sokkal nagyobb mennyiségű fegyver halmozódott fel az arzenálokban. A földkerekségen található atomfegyverek összesített robbanóereje jelenleg a szakértők becslései szerint 50 000 megatonna trinitrotoluolnak felel meg. Ez tízezerszer több, mint a második világháborúban felhasznált összes robbanóanyag - s a második világháború, mint emlékezetes, 55 millió emberéletet követelt. Egy megatonna - ez egymillió tonna trinitrotoluol (TNT). Ekkora mennyiségű hagyományos robbanóanyag szállításához 200 mérföld (kb. 350 km) hosszúságú vonatra lenne szükség. Ha 50 000 megatonna TNT-t töltené- nek vagonokba, a halálvonat... körülbelül négyszáz- szőr olyan hosszú lenne, mint az egyenlítő, s negyvenszer hosszabb, mint a Föld távolsága a Holdtól. Vajon Washingtonnak még ez sem elég? (Novoje Vremja)