Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-08 / 5. szám
✓ néha valóban tk tűnnek. Úgy tt gyermekek, zurkolóik után óvakodnak at- ik, egymaguk- Sohase távo- társaiktól. Lát- ik van. Mindig Ezért aztán, pat, amikor égiháború készül kitömi a hegyek fölött. Valósággal egymáshoz simulnak. Kölcsönösen bátorítják egymást, átadják egymásnak szívük melegét. Néha annyira zavartak és bátortalanok és elveszettek, hogy az embernek az a benyomása támad, legszívesebben behúznák a nyakukat, és hagynák, hogy az éppen folyamatban levő külföldi mérkőzés az ő közbejöttük nélkül múljék el kos, társait ott- •gigvágtat a pá- égén elintézzen részére, akkor miatt, amelyet vívnia magával, hogy - miután it, és végül is ott már nincs , mert az ellenöt tétlenül, ha- játékot a pálya ;kor a bátor futó és tüstént visz- Milyen boldog, ti között lehet! alomban állnak, t egy zergecsaa fejük fölül, hogy ezzel megszerezzék a jogot egy hazai mérkőzésre, és otthon ismét nagy játékot nyújthassanak. Ilyenkor aztán persze gyakoriak a figyelmeztetések passzivitás, különleges esetekben az ellenféllel szemben tanúsított gyávaság miatt. Az is előfordul, hogy feltűnő színvonalkülönbség miatt megszakították a játékot. Külföldön alattomosak a futballmeccsek. A külföldi újságírók minduntalan kritikusan, sőt gúnyosan írnak a kapusunkról. Tréfásan prófétának, mások matuzsálemnek nevezik. Mint kapusnak a kora valóban szokatlan, mondhatni bibliai. Csaknem ötven évével egyedül áll a világon ott a kapuban. De azért funkcionáriusaink ragaszkodnak hozzá, ők tudják, miért. Amit az öregúr időközben elveszít erejéből és reagálásainak gyorsaságából, azt több mint százszorosán behozza tapasztalatai révén. Ami ifjúság hiányzik a kapusunkból, azt az öregkor erényeivel pótolja és kompenzálja. O a csapat abszolút mozdulatlan pólusa, minden őrá koncentrálódik. Nem ismeri a hektikát. Rosszindulatú kritikusok azt írják, katató- niában szenved. Ha elismeri is az ember, hogy a mozgásszegénysége eredetileg nem erény, hanem fogyatékosság, és voltaképpen öregkori gyöngeség, amit persze még egyáltalában nem szabad eldöntött ténynek tekinteni, egészében még akkor is föltétlenül pozitívan kell azt értékelni a csapat morálja szempontjából. Mint kapitánynak van tekintélye, ezt a tekintélyt azonban nem a beosztásával, sokkal inkább személyes érdemeivel vívta ki. Az ő szava parancs, senki nem vitatkozik vele. A játékosok hallgatnak rá. Papa, mondják neki, Papa, kérdezik tőle, mit tegyek? Olyan, mint egy családfő és ennek megfelelően tele van gonddal. Amellett nemcsak a kapuját látja el, amelyre úgy vigyáz, mint a szeme világára, és a lehetőségekhez képest tisztán is tartja, de gondoskodik a gyermekeiről is, ahogy a bajtársait nevezi. És ha az egyik védence egyszer különösen csüggedt és bátortalan, ha a csapat egyik újonca netán elhagyottan és gyámoltalanul álldogál a pálya szélén, messze a többiektől, és az orrát lógatja, akkor még azt is megengedi neki, hogy visszajöjjön, és egy időre leüljön hátul, a szélvédett kapuban, amíg újból összeszedi magát, és legyőzi bátortalanságai rohamát. Az öreg kapuja valóságos mentsvár, a nyugalom, védettség és biztonság menedéke. Jó ott lenni. Itt otthon érezheted magad, mondja az öreg az ifjúnak. Ha fitt vagy, kérlek, szólj, hogy adhassak neked megint valami könnyebb föladatot. Egyszer a kapus engedélyt adott egy játékosnak, hogy leüljön a sarokban, és miközben atyailag szólt hozzá, látcsövével a pályát - a harci eseményeket - figyelte. Megnyugtató szavai hatására az ifjonc békésen elszunnyadt. De hát a tisztelendő kapustestvér jóságának is vannak határai. Hiszen horkolsz, mondja ő, és fölrázza a világról megfeledkezett alvót. Nem tudsz egy kicsit virrasztani velünk? Nem látod, hogy valamennyiünknek együtt kell vigyáznunk és ügyelnünk, nehogy elkerülje figyelmünket, ha betör az ellenség? Annyit talán mégis megkövetelhetünk tőled, hogy lélekben velünk maradj? Az öregúr olyan az embereihez, mint valami atyai jó barát, de meg kell adni, azért elég szigorú. Még sarokba is állít néha egy- egy hanyag játékost, és csak akkor engedi meg neki, hogy elhagyja a szögletet, ha messzemenőin megbünhődött a mulasztásáért. így játszunk, és így veszítünk mi külföldön, de otthon is. Ezen még a kapus sem változtat, sőt, némely vereségünket természetesen éppen az ő lassúságának és szoborszerü mozdulatlanságának köszönhetjük. Azt mondom, köszönhetjük, és ezt egyáltalában nem szánom olyan ironikusnak, mint amilyennek hangzik, esetleg. Külföldön szüntelenül csodálkoznak a mi patriotizmusunkon és hazaszeretetünkön, mikor pedig, mint mindenki tudja, politikai, kulturális, sport- és egyéb sikerek hiányában olyan kevés okunk van a nemzeti lelkesedésre. Aki így beszél, félreismeri a közösen elszenvedett vereségek népegyesítő hatását. A sok elvesztett háború és a sok vereség és katasztrófa más területeken, mint például éppen a sportban, nem osztják meg a nemzetet, hanem tömörítik. Végső soron csak egy kis országqt érdemes szeretni, a kis ország szeretetre éhes, és ezért egyidejűleg szeretetre méltó is. Minél kisebb egy ország, a lakosai annál őszintébben és bensőségesebben ragaszkodnak a hazájukhoz. A kis országok lényegüknél fogva otthonosabbak. Egy nagy ország lehet esetleg az ott élők szülőföldje, de vajon eljut-e odáig, hogy a hazájukká váljék? Kétlem, kétlem. Es így éppen a sport lett azzá a soha ki nem apadó forrássá, amelyből erőt merítünk a nemzeti önmegvalósításhoz és önmegismeréshez. Kikapni, alulmaradni és le- gyözetni - ezek nem okoznak nekünk sem kisebbrendűségi komplexust, sem traumát, éppen ellenkezőleg, kedvesek és drágák lettek számunkra, még ha az általuk keltett honi örömbe egy kis üröm is vegyül. Rayman Katalin fordítása ■k Mai osztrák novellista L GÁLY OLGA Az üveghegyen túl Az ember néha, mint a sün: szavak tüskéi mögé re/ti sebezhető és puha lelkét. Az utat a lét és a nemlét között vigyázva járja. A kanyarokban lassit - a kockázathoz gyáva. Félti vetését. Remeg aszálytól, jégveréstől - aratni • akar mindenáron. S bár szelleme a tudományon hízik, hisz babonákban, szemmel verésben, mágiában. Mint a mesében az üveghegyhez ért legényke, a célhoz jutni griffmadáron szeretne, és cserébe az üdvösségét adná érte, ha megtudná: mi várja ott túl. Sorsát pereli jói vagy rosszul, de mindhiába! A mesék madarának hátán csak az a halandó repülhet, aki meztelen tenyeréből ad inni a sok árva sünnek, akit rút tüskepajzsa nélkül könnyen visznek a csodaszárnyak, < s ki csupasz lelkét felajánlja az üveghegyen túlról intő, kék ködből festő tiszta tájnak. Hatvanadik születésnapján köszöntjük a költőnót. H árom ember baktat a behavazott úton. Az egyik kissé elöl, mintha ő vezetné a másik kettőt. Ormótlan vászonbocskor a lábán, felette foltozott csizmanadrág, lajbi és valami ingmaradvány. A feje fedetlen. Piszkosszürke haja meg-meglebben az alkonyati szélben. Szakálla napok óta nem látott borotvát. Ijedt, fekete szeme az utat fürkészi. Alacsonyan úszik a nap a decemberi égen. A másik kettőn nincs semmi különös. Közönséges magyar királyi kakastollas csendőrök. Olyan feszesen tartják szuronyos puskájukat, mintha díszfelvonuláson masíroznának, pedig az isten sem látja őket; mostanában az is elfordult a világtól. Állítólag tyúkot lopott a cigány. Helyszíni szemlére állították elő a kakastollasok a károsult portáján, de a szembesítés eredménytelen volt. A paraszt nem ismerte fel. így hát a cigány most már szabad. Akár el is mehetne, de nincs, aki ezt megmondja neki.- Szóval nem ő volt? - kérdezte a rangidős, a tizedes. A paraszt csak a fejét csóválta a kopott kalap alatt. Sehogy sem tetszettek neki a kék, dagadt foltok a cigány arcán. A csendőrre rá sem nézett.- Megkukultál?! - förmedt rá a másik, az őrvezető.- Hagyja - legyintett a tizedes egy húron pendülnek ezek. Lop a paraszt is, ahol éri.- Nem keverhetek bajba egy ártatlan embert - mondta a paraszt. - A rosseb egye a hitvány férgét.- Az ö fazekában főtt a tyúk. A saját szememmel láttam, te sőre - tegezte le durván az őrvezető az öreg parasztot.- Az lehet, hogy tyúk főtt a fazekában, de hogy nem őriztük együtt a disznókat, az biztos - villantotta a szemét a gazda a csendőrre.- Többé nincs helye panasznak. Megértette? - sziszegte gühösen az őrvezető, s kesztyűs kezét ökölbe szorította.- Akkor én most bemehetek- mondta a paraszt, s választ sem várva megindult a pitvar felé. A tizedes nem szólt, csak utánaköpött egyet a hóba. Ä sűrűsödő homályban lassan kirajzolódik a falusi állomás magányos épülete. Néhány gyümölcsfa kopasz ága fúródik az alacsonyra huppant szürke égbe. Szenk Sándor- Még világoson odaérünk - szólalt meg a tizedes a hosszú hallgatás után.- Ezzel mi legyen? - intett az örvezető a cigány felé a fejével.- Megvárjuk, míg bejön a vonat, aztán szélnek eresztjük. Ebben maradtak. Reggel óta a hangját sem hallották a cigánynak. Szótlanul törölgette az orrát a lajbi ujjába. Szörnyen fél a csendőröktől. A tyúkot is a felesége lopta, de ezt csupán ők ketten tudják. Állapotos az asszony. Hetek óta nem látott húst, s hirtelen nagyon megkívánta. Az élelmiszer-jegyeket úgy adták el, ahogy megkapták. Annak az árán vették meg azt a kis krumplit, babot, kukoricát, miegymást, amiből télvíz idején eltengődhetett a család. A cigány hiába is keresett volna munkát. Sehol sem kellett. A sípoló tüdeje miatt még a katonaságtól is kiszupe- rálták. Közben egészen besötétedett. A sorompóőr meggyújtotta a viharlámpát. Annak a fénye mögül leste az érkezőket. A csendőrök a cigánpyal voltak elfoglalva; öt terelgették be a váróterembe.- Hé, mikor megy vonat a város felé? - kiáltott oda a tizedes a vasutasnak.- Olyan szűk óra múlva - vetette vissza amaz bizonytalanul, s közelebb jött a lámpással.- Tedd addig a lámpát az asztalra- mordult rá az őrvezető. A vasutas nyelt egyet, de a lámpát nem tette le.- Nem hallottad? - rántott egyet a puskaszíjon a csendőr.- Hozok egy másikat - mondta nyugodtan a vasutas, s a tizedest megkerülve eltűnt a a sötétben.- Mit akarnak? - kérdezte egy suttogó hang a kerítés mögött.- Adj egy mécsest meg gyufát- szólt a vasutas valamivel hangosabban, hogy a csendőrök is hallják. Aztán ajtó nyikordult valahol a közelben, s nemsokára ismét feltűnt a vasutas imbolygó alakja. A cigány a sarokban kuporgott. Onnan nézte, hogyan gyújtja meg a vasutas a mécsest.- Fújjanak majd rá, ha megjön a vonat - mondta a vasutas, mielőtt kilépett volna a peronra.- Köszönjük - szólt a cigány illem- tudóan. Az őrvezető gúnyosan elmosolyodott. A tizedes előhúzta a pipáját. Körülményesen megtömte, vett egy kis lángot a mécsesről, s rágyújtott. Szippantott néhányat; aztán kisétált á peronra. Az örvezető is elökotorta cigaretta- tárcáját, s a cigány orra alá dugta.- Itt nem szabad dohányozni, kérem alássan - mutatott a cigány a dohányzást tiltó feliratra, mely alig láthatóan derengett a piszkos falon.- Te visszautasítod egy magyar királyi csendőr udvariasságát?!- csattant a tizedes hangja, s nyomában valami tompa puffanás törte meg a hirtelen beállt csendet.- No, mi lesz? - hallatszott ismét az őrvezető hangja.- Köszönöm - dadogta a cigány, s felemelte a mécsest, hogy. tüzet adjon a csendőrnek, de az bekattin- totta a tárcáját, s kiment a tizedeshez. A cigány nem hallotta, azok ott kint, miről beszélgettek.- Tudsz olvasni, te tetves? - lépett a váróterembe a tizedes.- Tudok, vitéz úr - szeppent meg a cigány rosszat sejtve, de az ütés elől már nem tudott elhajolni. A cigaretta bukfencezve repült a túlsó sarokba.- Megint te jössz - röhögte el magát a tizedes az örvezetőre kacsintva.- Eldobtad a cigarettát, amit egy magyar királyi csendőr adott neked?- tért vissza az örvezető a váróterembe. A cigány ismét konok hallgatásba burkolódzott. Belátta, hogy itt minden szava fölösleges. Préda ö egy gonosz játékban, amelynek nem akar vége szakadni. Az újabb ütés azonban elmaradt. Váratlanul a vasutas jelent meg az ajtóban begyújtanivalóval s egy baltával a karján. •- Most jössz, te barom? - förmedt rá a tizedes a vasutasra. - Hiszen már itt van a vonat a kanyarban.- Eriggy a pokolba! - taszította félre az útjából az őrvezető a cigányt dühösen, mintha azért sietett volna, hogy le ne késsé vonatot. Azt már csak a vasutas látta, amikor a cigány összeesett.
