Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-08 / 5. szám
Alighogy asztalhoz ülünk, már üres is a pohara. Szemembe néz; kérdően, kíváncsian, de amikor szóba hozom az Erődöt, eltorzul az arca, tekintetében kialszik a fény, és éppen olyan lesz, mint Csehov közönyös, kiégett Trileckij doktora. Mondom is neki, erre mélyebb lesz a csend, furcsább a légkör, aztán visszafelé járunk az időben, felelevenednek a két évvel ezelőtti emlékezetes vizsgaszerepek, s amint a sötét szemgödrökben fellobban a szenvedély, ismét az Erődre terelem a szót.- Anélkül, hogy valakit is megsértenék, nyugodt szívvel állíthatom, nem volt igazán jól megírt szerep az enyém - mondja Gáspár Sándor, közben az üres pohárért nyúl. - Lauró tőlem lett olyan, amilyen. Szerencsére, Szinetár Miklós, a film rendezője maximálisan bízott bennem. Nem tartott hosszadalmas megbeszéléseket egy-egy jelenet előtt, inkább vázolta a helyzeteket és mindenkit játszani hagyott. Valló Péterrel is azért olyan gyümölcsöző az együttműködésünk, mert már az első találkozás alkalmával megéreztem, hogy hinni lehet neki. Azon kevesek közé tartozik, akik egy egész csapatot képesek fellob- bantani. - Igen, én hiszek az első találkozásban. Megérzem, kitől mit várhatok, ösztönösen keresem azokat a helyzeteket, amelyekben a másik fél személyisége is megnyilvánulhat. Vitatkozók, szenvedek, borzasztó perceket élek át, s ilyenkor önmagámról is megfeledkezem, mert a lehető legjobb megoldást keresem. Akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy ilyen állapotban csupán a töredékét tudom megvalósítani mindannak, ami egyébként nem okozna fejtörést. Lassan, ráérősen beszél, de ha indulatok fűtik, összeragadnak ajkán a szavak.- Gyarmathy Lívia? Mondatokon, szótagokon rágtuk át magunkat, együtt kerestük a végső megoldást. Személyesen még nem is ismertem őt, amikor már látatlanban is szimpatikusnak találtam. A Minden szerdán főhősét ugyanis Bán János barátom játszotta, aki már előttem filmezett Gyarmathyval és sokat mesélt emberi kvalitásairól. Most is csak annyit tudok mondani, hogy élveztem a forgatást, mert ketten leheltünk életet Olajosba, akinek lelkében szüntelenül ott »Mm hdí éénít&ni’ lappang a rossz, s mindent megpróbál, hogy a javítóintézetből kikerült és jó útra tért főhőst visszarángassa a könnyelmű, felelőtlen életbe. Közben hol ide, hol oda kerül a pohár, mert az ujjak véletlenül sem hagyják egy helyben.- Szívesen emlékezem Sarkadi Szeptemberére is. Horvai István úgy alakította tévédrámává a müvet, hogy valamennyien hatással legyünk az öreg Sipos arcára, életére, tragédiájára. Ezáltal kicsit egyszerűbbé is vált a szerepünk, de az alkotás tömörebb és közérthetőbb lett. Nagy élményt jelentett számomra Szirtés Ádám játéka. Csodálattal néztem öt, mert éreztem, hogy mellette harminc évet lapoztunk vissza a történelemkönyvben. Szerintem az öreg Sipos alakjába saját fájdalmát sűrítette bele Múlik az idő, egyre gyorsabban szaladnak a percek, s alig fél óra múlva ő lesz az Igazságos Varga a Napkirály vígszínházbeli palotájában. Már kinn vagyunk az utcán, amikor űj tévéfilmjéről, a Sóderről beszél.- A felállás: fiatal házaspár, gyerek, anyós és adott egy egyszobás lakás. A film, tele komikummal, arról szól, mi mindenen kell keresztülmenniük a fiataloknak, amíg önálló életet kezdhetnek. És ebben végre nem kell vagánynak és belevalónak lennem, hiszen egyszerű munkásfiatalt játszom, aki egyedül intézkedik, naponta futkos a sóder után. « (g szabó) Ahogy a kamerával öregek - elhagyott, magatehetetlen emberek rozoga tetők alatt, sivár es élettelen szobákban, ahol a pókokon és az időnként megrezdülő ajkakon kívül szinte minden mozdulatlan, no meg a legyeken kívül, melyek látható élvezettel futkároznak ide-oda a foltos dunyhák, párnák között valószínűtlenül lebegő besüllyedt arcokon, morzsák után kutatnak a szétszáradt asztalokon, székeken, ellepik a mosatlan edényeket, bádogpoharak széléről kandikálnak a mélybe, de nincs ott, úgy látszik, semmi, amiért érdemes volna leereszkedni, a bűzért nem érdemes, abból van bőven, pedig az ablakok nem zárnak rendesen, sőt, itt-ott pléh vagy valamilyen műanyag helyettesíti az üveget, és az öregek csak fekszenek, fekszenek, mintha már semmit sem éreznének, mintha már pusztán csak a testük lenne a jelenben, a többi, a lélek, a gondolat valahol sírközeiben vagy á múltban, amikor szivük az Ifjúság szíve, vérük az Ifjúság vére, húsuk az Ifjúság húsa volt, és ha netán szegényes is a szobájuk, az asztaluk, de tiszta és az életnek ezernyi jelét mutató, mint a tavaszi kertek, a méhektől hangos cseresznyefák, melyekre és semmi hozzájuk hasonlókra most nem irányul a kamera, hanem ismét az arcokra, egészen közelről mutatva azokat, külön-külön az egyes részeket, a legparányibb. árkokat is a képernyő tejes nagyságában, egy-egy szőrszálat, szemölcsöt, az aszott bőrnek szabad szemmel láthatatlan mozdulását, a lelógó vagy a dunyha lejtőjén összekulcsolt kéz tájait, régi és új forradásokat, ekcéma nyomokat, végtelenül megnövekedett és sötét körömházakat mutat minden oldalról és hihetetlenül közelről a kamera, és olyan érzékletesen, hogy beleremeg az ember, egyszerre sújtja le és kavarja fel ezeknek a mindenen kívül rekedt-rekesztett, magatehetetlenné vált vagy tett vagy hajszolt testekben levegő és nedv után kapkodó életeknek a látványa, melynek hatására az ember a legszívesebben indulna azonnal tenni valamit ezekért az életekért, miközben engem, aki újságírónak, riporternek szegődtem el esztendőkkel ezelőtt, egyre erősebben kezd gyötörni a kétely is, hogy vajon meg tudtam-e egyszer is és meg tudom-e valaha is tenni a szavakkal azt vagy legalábbis hasonlót, amit ennek a dokumentumfilmnek az operatőre tett a kamerájával: úgy ábrázolni a valóságot, hogy még a felszíni jegyekben is érzékelhetők legyenek a mélyebb rétegekben zajló folyamatok, tudati és érzelmi állapotok, a múlt, jelen és jövő idők, amelyeket örökké magában hordoz az ember, akit éppen ezért nem lenne szabad soha skatulyákba, klisékbe, közhelyekbe szorítani-gyömöszölni, ha róla, ha az életről akarunk beszélni, nem lenne szabad, ismétlem, és gyötör a kétely: ha már sikerült meglátnom a lényeget és érzem, amit mondani szeretnék, mondanom kell, meg tudom-e találni azt a szót, az egyetlent anyanyelvem végtelenül gazdag szótárában, szinonímaerdejében, amellyel a legpontosabban fejezhetem ki magam - magam? -, a valóságot!, akár egyetlen szóban egy egész embert, amiképpen ennek a dokumentumfilmnek az operatőre a kamerájával egyetlen képben, a képek sorozatában pedig sorsokat, történelmeket, felrázva a társadalom lel ki ismeretét is, így adva igazán súlyt és értelmet a munkájának, így érve célt vele és általa, ellentétben azokkal a valóságfeltáró szándékkal készített tucatfilmekkel, szokványképekkel, amelyek legföljebb csak szánalmat képesek ébreszteni bennünk egy ilyen témában, mint a keserves öregség, és ekkor, fölocsúdva kissé a megrázkódtatásból, újfent rádöbbenek, hogy az objektiv körülményeket leszámítva tulajdonképpen egyedül csak tőlem függ, tudok-e többet skatulyák, klisék, közhelyek alkotásánál, tudok-e úgy dolgozni a rendelkezésemre álló millió szóval, köztük kész szóképekkel, ahogyan ennek a dokumentumfilmnek az operatőre a saját munkaeszközével, legyen témám akár az Öregség, akár az Ifjúság. BODNÁR GYULA A ■y utóbbi évtizedekben a televízió hatalmas ipari t\í- üzemmé vált: évente százszám gyártja a legkülönbözőbb műfajú filmeket, tévéjátékokat, ismeretterjesztő, dokumentum- és egyéb műsorokat. A nézők igényei azonban mindig egy lépéssel a tévé lehetőségei előtt vannak, így a legnagyobb igyekezet mellett sem képes a televízió valamennyi műsorát saját keretei között a stúdiókban elkészíteni. Ennek megfelelően már a kezdeti szakaszban kénytelen volt olyan partner után nézni, amely segítségével a „takarója hosszán tűi“ is nyújtózhat egy kicsit: amely segíti öt a hiányzó műsorok elkészítésében. így került sor a filmgyár és a televízió együttműködésére. Mondani sem kell, hogy, enyhén szólva, nem voltak az együttműködés kezdetei zökkenőmentesek, különösen a filmesek körében akadtak ellenzői, mivel úgy vélték, a filmgyár ezzel elveszti saját arculatát. A tévések között sokan nyíltan hangoztatták, hogy csak átmeneti megoldásnak tekintik az együttműködést addig a pillanatig, míg nem tudják saját kapacitásból előállítani valamennyi műsorukat. A jövő mindkét oldal kétkedőire alaposan rácáfolt: a filmesek nemhogy a tévé hatása alá kerültek, de a képernyő népszerűségét felhasználva épphogy növelték befolyásukat a nézők körében, a televízió iránti fokozott érdeklődés pedig azt eredményezte, hogy a televíziósok az idő múltával egyre több műsort kezdtek a filmesek közreműködésével készíteni. Ennek az egyre gyümölcsözőbb együttműködésnek mára több formája alakult ki. A tévé számára a legegyszerűbb - és természetesen a legköltségesebb - megoldás, ha egy műsort „bérmunkában ad ki" a filmgyárnak. Ez legtöbbször azt jelenti, hogy a forgatókönyvet, gyakrabban a feldolgozásra váró alapművet átadják a filmeseknek, akiknek a dramatizálástól a laboratóriumi munkák elvégzéséig mindent magukra vállalnak. Ez esetben látható a feliratokon a szöveg: készült a tv megbízásából a filmgyár műtermeiben. A tévé legnagyobb gondjai közé a stúdióhiány tartozik, így legszívesebben az együttműködésnek számára előnyösebb formáit szokta választani, a filmgyártól való stúdióbérlést. Ekkor az egész gyártást a tévések végzik, kivéve a műszaki jellegű munkákat, melyeket - lévén \7&é 71 & mmm aránylag bonyolult és általában specifikus tevékenységről szó,- a filmgyár alkalmazottai végeznek. Ritkábban filmszalagra forgatnak, különösen klasszikus müvek feldolgozása során, mivel a celluloidszalag korlátlan ideig minőségromlás nélkül megőrzi a felvételt. Ellenben ez a technológia meglehetősen hosszadalmas, a tévének, pedig minden perc drága, ezért általában elektronikát alkalmaznak: beállítanak egy közvetítőkocsit a filmgyár udvarára, a hozzákapcsolt felvevökocsi képmagnójára játsszák fel az alkotást. A nagyüzemi termelés óhatatlanul bizonyos negatívumok „lehetőségét" hordozza magában - elég csak arra gondolni, hogy a négykamerás felvételeknél nem lehet annyira felhasználni a világítást dramaturgiai eszközként, mint egy felvevőgép alkalmazásánál - így ilyen körülmények között ritkábban születnek kiemelkedő alkotások. Közismert, hogy a tévé mintegy tízszer annyi egész estét betöltő műsort készít évente, mint a filmgyár, ami azt is jelenti, hogy az utóbbiaknak több idejük van művészi elképzeléseik megvalósítására. Valóban, egy mozifilm forgatási és átfutási ideje jóval meghaladja a tévéjáték elkészítésének időtartamát. De a filmesek is szoktak a tévéstúdióban forgatni. Erre elsősorban művészi megfontolások vitték rá a televíziót. Nevezetesen, ha egy filmes alkotócsoport bizonyos zsánerű műsorokban figyelemreméltó eredményeket tud felmutatni, ilyen jellegű tévéjáték elkészítésével őket szokták megbízni. Ennek eredményeként sok szép és értékes alkotás készült már képernyőre. 1981. Természetesen a filmgyárral való együttműködés leg- II. 8. változatosabb formái sem tudnak a tévé számára annyi műsort biztosítani, amennyi az egész adásidőt kitöltheti. Ez nem is lehet a tévé célja, hiszen a nézők szeretnék viszontlátni a képernyőn a filmművészet jeles alkotásait, valamint kíváncsiak a külföldi tévétársaságok jól sikerült műsoraira is. Ezt szolgálják a tévék közötti műsorcserék, valamint a különböző filmvásárok, -börzék, televíziós műsorkínálatok és a különböző fesztiválok. A műsorok jelentékeny része a tévé által kiküldött felvásárlók tevékenysége folytán kerül műsorra. Ez azonban egyáltalán nem csökkenti a filmgyár és a televízió közötti együttműködés jelentőségét és méreteit. A nézők fokozott elvárásai, a műsoridő évrőlévre való bővítése a legbiztosabb garancia arra, hogy a jövőben a két intézmény együttműködése még szorosabbá és gyümölcsözőbbé válik. OZOGÁNY ERNŐ 14 ÚJ SZÓ Ily enkor önmagámról is megfeledkezem Sípos Géza felvétele
