Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-01 / 4. szám
ÚJ szú 19 81. II. 1. A plymothi puritán falu előtt óriási parkoló terül el. Több száz gépkocsi sorakozik rajta a felfestett helyeken. Mégis, amikor a domboldalra épült helység legmagasabb pontjáról, az őrtoronyból végigpillantok a földszintes, zsúpfödeles házak során, hirtelen az az érzésem támad, mintha nem autó, hanem időgép hozott volna a településre. A község zavartalanul éli háromszázötven évvel ezelőtti életét. Nemcsak a házak akkoriak, hanem lakóik is: a szakállas, csizmás férfiak, gyolcsruhás asz- szonyok, akik fát vágnak, kosarat fonnak, kapálják a konyhakertet, fejik a kecskét. A falu cölöpkeritésén szárad a halászháló. A kéményekből száll a füst. Gép, villamosság - sehol. Leereszkedem az őrtorony létráján és bekukkantok az egyik gerendákból ácsolt, falemezekkel fedett házba. A gazda épp az imént mehetett csak el, ágya nincs bevetve. A kemence mellett a főkö- tös, böszoknyás háziasszony serénykedik és köszönésemre furcsa kiejtéssel felel. Nem az amerikai idiómát beszéli, de nem is azt, amit Angliában hallhat az ember. Az asszony szókincse, nyelvtani fordulatai, kifejezései úgy hatnak, mintha nálunk valaki, mondjuk, a Károli-Biblia nyelvén szólna. Elmondja, hogy azelőtt Ánglushonban éltek vala, de a vallásüldözés elöl előbb Hollandiába menekültek, majd a Mayflower (galagonya) nevű vitorláson elhajóztak ide, a tengerentúlra. Százketten voltak telepesek, ám az első tél szörnyű viszontagságai közepette ezek fele elpusztult. Mégis kitartottak, felépítették a falut, feltörték a földet, szántottak, vetettek. Aztán újabb hittestvéreik jöttek hazulról és most - istennek hála, meg a barátságos Wampang indiánok segítségével - már egészen jól összeszedték magukat. A háziasszony közben hagymát vág az ebédhez, de mialatt keze jár, zavartalanul tovább beszél régies stílusában. Láttam már olyan skanzent, amelyben egy-egy táj eredeti házait mutatták be. Jártam olyan szabadtéri meg történelmi múzeumban is, ahol e házak lakóit viasz- baba-modellek jelképezték. Itt, a Massachusetts állambeli Plymoth szabadtéri múzeumában korabeli, 1627-es állapotukban rekonstruálták a házakat, de arról is gondoskodtak, hogy lakóik legyenek: olyan idegenvezetők, akik korhű ruhákban járnak, élik a falusiak életét és korabeli nyelven mondják el Amerika gyarmatosítását. 1620-ban ért partot a Plymoth-közeli Cape Cod-nál az eredetileg Virginiába készült puritánok - a „zarándok atyák“ - első hajója. Az érdekelt londoni bankárok pénzén továbbiak követték őket Új- Angliába, ahogyan a vidéket elnevezték. 1830-ban alapították innen két nap járó- földnyire északra, ugyancsak a tenger partján Boston városát. A mai Egyesült Államok területén a legrégebbi, az egyik legszebb és legkulturáltabb város ez. Hatszázezer ember lakja, ám ha elővárosaival együtt számoljuk (és Amerikában így kell), akkor egymillió a számuk. A régi és az új akár holmi szendvics rétegei simulnak egymáshoz a három és fél évszázados Bostonban. Kellős közepén terül el a Common óriási parkja. Olyan ez, mintha Budapesten a Belvárosba helyeznénk át a Városligetet. A csónakázótavon a ladikokon kívül jókora, harminc-negyven utast is szállító afféle sétahajók siklanak. Orruk egy-egy hattyúfej. Hátul egy fiú, vagy férfi tapossa nagy igyekezettel a pedált. Azzal hajtja meg a vízijármüvet mozgató lapátkereket. A tó partján párok, egész családok sétálnak. Valaha közlegelö volt ez, és máig sem vonták vissza azt a törvényt, amelynek értelmében minden helyi lakosnak joga van kihajtani ide tehenét. Mivel azonban a bostoniak jórésze manapság gépkocsival közlekedik, a Common közelében legelő helyett parkológarázsok sorakoznak. Metróval is járnak ide. Négy vonala van a városi földalattinak, meg a vele összekapcsolható, részben a föld alatt, részben a felszínen közlekedő gyorsvillamosoknak. A Common szélén egyébként máig is ott áll a hajdani köztér több szükséges kelléke: a deres a búnbeesett férfiaknak. és a vízbemártó szék a csörfös asszonyoknak. A park közül pedig a turistaipar velejárói: szállodák, valamint tejvendég- lök, gyorsbüfék és olcsó kínai éttermek tucatjai. De akad itt szabadkőműves templom és számos bank is. Ha a centrumban fekvő városligetből a másik irányba pillantunk, jellegtelen (azaz minden amerikai nagyvárosban fellelhető) szabvány irodaház-felhőkarcolók veszik el a kilátást. Tövükben azonban történelmi épületeket fedezhetünk fel. Ilyen például a klasszikus oszlopos, kupolás, gyarmati stílusban emelt State House - az Országháza (Massachusetts állam törvényhozásának száznyolcvan éves otthona), és a Park-utcai hegyes- tornyú templom, a hozzátartozó kis temetővel, amelyben a város és az Egyesült Államok több nagy fia alussza örök álmát. Az innen kiinduló szűk kis utcák néha itáliai városokat idéznek, de még inkább Dél-Anglia Tudor-korabeli házsorait. Itt kezdődik a Szabadság ösvénye, egy történelmi eseményekre felfűzött óvárosi sétaút, amely persze csak a turistatérképeken van feltüntetve. Az útvonal jeles eseményekre emlékeztető, nevezetes, valóban régi és érdekes épületek előtt halad el. Talán két kilométer hosszú lehet az egész. De mivel a látnivaló mindenütt elég kevés (némi rekonstruált berendezések, korabeli könyvek, fegyverek, bútorok, használati tárgyak), egyetlen délelőtt kényelmesen végig lehet járni gyalogszerrel. Nagyon amerikai ez a Szabadság ösvénye. Először azért, mivel valóban az amerikai forradalom és függetlenségi háború emlékhelyeivel és ereklyéivel ismertet meg. Másodszor, mivel az egyértelműen útbaigazító táblák, tömören és világosan szerkesztett brosúrák, feliratok roppant gyakorlatiasak, célszerűek, abból indulnak ki, hogy a látogató semmit sem tud; mégsem szájbarágóak. Végül: amerikai módra dollárszippantó is ez a kis séta Boston belvárosában. Mégha az ember nem vásárol képeslapot, emléktárgyakat, nem vesz filmet a gépébe és nem iszik meg közben egy kólát, akkor is csupán a belépőjegyekre több mint tíz dollárt kifizet, mire a Szabadság Ösvényének végére ér. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: az amerikai történelem másik két neves városában - Washingtonban és Philadelphiában - az ugyanilyen múzeumokba, emlékhelyekre rendszerint ingyenes a belépés. A látogató felkeresi a Király-templomot, az észak-amerikai földrész első anglikán templomát, majd végigjárja annak a Paul Revere ötvösmesternek a házát, aki az angol gyarmati csapatok támadásának hírére riasztotta a népfelkelőket De még ezt megelőzőleg mutatják meg a vendégnek az öreg Országházát. Ennek épülete előtt dördült ei 1770-ben az angol csapatok hírhedt sortüze az ellenük tüntető bostoni polgárokat visszariasztandó. A Szabadság ösvényének állomása az öreg Déli Gyúléscsarnok nevű hajdani templom is, ahonnan a nevezetes Bostoni Teadélután résztvevői akciójukra elindultak. Ez 1773. december 16-án történt. Az anyaország által kizsákmányolt gazdaságilag sarokba szorított amerikai polgárok, akik még a gyarmatárut is csak angol kereskedöházaktól vásárolhatták, bosszúból és tiltakozásképpen, indiánnak álcázva magukat megrohanták a bostoni kikötőben horgonyzó angol kereskedelmi hajókat és teljes rakományukat a vízbe szórták. Tulajdonképpen ez volt a jeladás a gyarmatosítók elleni általános felkelésre. A bostoni kikötőben múzeum őrzi a „teadélután“ emlékét. Közelében hor- gonyzot az Alkotmány nevű, vén vasoldalú vitorlás, amely ötvenkét ágyújával pusztította az angolokat az 1812-es háborúban. És ugyancsak a tenger partján, a várostól kissé távolabb emelkedik egy fehér, könnyed, magasbatörö tömbjével ugyancsak vitorlásra emlékeztető épület: a közelmúltban megnyílt kilenc emeletes Kennedy Emlékkönyvtár. Ez az intézmény tulajdonképpen a szövetségi levéltári hálózat része: a Kennedy-emlékeket, -iratokat, -archívumot őrzi, gyűjti össze és dolgozza fel. Egyben Kennedy-múzeum a nagyközönség számára, gazdag képanyaggal és életrajzi dokumentumfilm-bemutatóval. Ez is, az is a Kennedy-kultuszt szolgálja. Ennek a kultusznak a mai Amerikában- kivált itt, Massachusetts államban, amelynek egyik szenátora ma a legfiatalabb Kennedy-fivér, Edward - nemcsak történelmi, hanem élő politikai motívumai is vannak. Boston ugyanis ma is az Egyesült Államok politikai, gazdasági, kulturális és tudományos életének egyik fontos központja. (Ne feledjük: itt működik a Har- vard-egyetem és az ugyancsak világhírű Massachusettsi Technológiai Intézet.) Massachusetts - és végsösoron a másik öt közeli állam, gyűjtőnevükön: Új-Anglia- pénzügyi körei jelentős reményeket fűztek ahhoz, hogy akárcsak 1960-ban John Kennedy esetében, ismét az ö szenátoruk - ezúttal Edward Kennedy- emelkedik az ország elnöki székébe. Ez a tervük számos objektív és szubjektív ok kcvetkezetében egyelőre meghiúsult. De ók nem adták fel a reményt és nyilvánvalóan maga Edward Kennedy sem. Új-Anglia helyzete az amerikai gazdaságon belül meglehetősen sajátos. Tulajdonképpen rossznak kellene lennie, hiszen például villamosenergiájának 80 százalékát nyeri a mind inkább dráguló kőolajból, ami az energiaköltségeket jó 50 százalékkal emeli az országos átlag fölé. Ebből az első látásra az következnék, hogy az itteni ipar versenyképtelenné válik, válságba jut. Valójában az ellenkezőnek lehetünk tanúi. Bizonyos fokú konjunktúra van és a munkanélküliség szintje az Egyesült Államoknak e vidékén- bár abszolút értelemben magas - mintegy 25 százalékkal alacsonyabb az országos átlagnál. Ennek a „virágzásnak" több oka van. Az első, hogy a textilipar, amely munka- igényes, tehát bérigényes is, már az első évtizedekben fokozatosan átépült innen a déli államokba. Ott pedig csak most kezdenek működni a szakszervezetek, ezért jóval alacsonyabbak a bérek, mint Északon. A második ok, hogy az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben itt, Új-Angliá- ban elsősorban a komputerek és más elektronikus berendezések, félvezetők, precíziós műszerek gyártásába ruháztak be tökét. Ezek ma Amerika leggyorsabban és legjövedelmezőbb módon fejlődő ágazatai, amelyek (és ez itt kétszeresen fontos) nem energiaigényesek és a klasszikus nehéziparhoz képest minimális menyiségü villanyáramot fogyasztanak. Néhány esztendeje Bostonnak egy egészen más, egyébként egész Amerikára jellemző problémával kell megküzdenie. Leegyszerűsítve és röviden faji kérdésnek mondhatjuk. Két dolog teszi itt sajátossá. Először is, Bostonban óriási hagyományai vannak a fajok egyenlőségét hirdető eszméknek, mozgalmaknak. A népfelkelők soraiban, az angol gyarmatosítók ellen itt már a XVIII. században harcoltak a fehérekkel vállvetve négerek, akikre azóta is mint nemzeti hősökre emlékeznek. A XIX. század Bostonja haladó szellemiségéről volt híres. Kulturális életét olyan nevek fémjelezték, mint Emerson, Longfellow vagy Harriet Beecher-Stowe, a Tamás bátya kunyhójának szerzője. Az 1830-as években ez a város volt az amerikai néger rabszolgák felszabadításáért küzdő mozgalom központja. (Természetesen volt ennek gazdasági oka is: a gyorsan fejlődő bostoni iparnak munkaerőigényei voltak és annak kielégítésére nagyon alkalmasnak találták a négereket.) A második sajátosság, hogy Bostonnak nincsenek olyan nyomorúságosán szegény néger szegénynegyedei, fekete gettói, mint New Yorknak, Clevelandnak, Baltimore-nak és más északi nagyvárosoknak. Nem is voltak itt korábban kétségbeesett gettólázadások. Bostonban rendszerint a fajüldözők provokálják a feketéket. Egészen megdöbbentő, hogy a Ku Klux Klan, amely valaha csak Mississippiben, Alabamá- ban, Georgiában tenyészett, éppen az elmúlt években terjesztette ki tevékenységét Új-Angliára. Egy másik massachu- settsi városban, New Dedfordban magam láttam a falakon négereket fenyegető feliratokat. Itt, Bostonban 1974-ben a szegregáció - az iskolai faji elkülönítés - megszüntetésével kezdődtek az incidensek. Az ürügy az volt, hogy a fehér szülők egy része nem akarta, hogy gyermekei fekete tanulókkal járjanak egy iskolába, még kevésbé, hogy autóbusszal vigyék a fiúkat és a lányokat a fél-városon keresztül. Ez valóban nem egyszerűen megoldható kérdés és számos más államban és városban is feszültséget szül. Itt provokációhoz, verekedésekhez, gyilkosságokhoz vezetett. Megdobálták a fekete gyerekeket szállító buszokat, ok nélkül véresre vertek, megöltek négereket. Az indulatok azóta is hol fellobbannak, hol a felszín alatt parázslanak tovább. Legutóbb tavaly júliusban ölt meg egy fehér rendőr egy fekete fiút minden tényleges ok nélkül. Ez pedig nem illik Boston hagyományaihoz. Igaz, a vidéknek ellenkező tradíciói is vannak. Az 1620-as években Új-Angliá- ba érkezett zarándok atyák az őket barátságosan fogadó, a zord helyi körülményeket ismerő őslakosoknak, a wampang indiánoknak köszönhették, hogy egyáltalán életben maradtak, hogy megvethették itt a lábukat. Ezt maguk is elismerték, hiszen 1821-ben, a termés betakarítása után, a Hálaadás Napjára (amely ennek emlékére máig is az egyik legjelesebb amerikai ünnep) meghívták indián barátaikat is, velük vigadtak. Alig néhány évtizeddel később azonban irtóhadjáratot indítottak ellenük, elkergették őket apáik földjéről. Massachusetts-et úgy látszik azóta is a fehér ember földjének tekintik... KULCSÁR ISTVÁN Kosárfonó asszony a plymothi múzeum-faluban Stanely Forman Pullitzer-dijas fotója az 1976. évi bostoni faji zavargásokról.
