Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-28 / 25. szám
i asszony a mei- ilt. Az örvlövész sszony megtán- zva a járda széD tetőről váratla- és az orvlövész jtette Siskáját. :oppant a tetőn, trezte, hogy erre rttak is felébred- jy felvegye, de ni, az alsó karja ■ morogta, eltai és kúszni kezedhez. Bal ke- ta sérült jobb altat nem érzett, >lt, mintha leváge a kését a zse- än kinyitotta és át. Ahol a golyó ; lyukat talált, nem volt lyuk. :sontba fészkel- iszínűleg csont- rhajlította karját visszahajlította, i fogait csikortést tartalmazó el felszakította, akát letörte és rt a sebre öntőtől na a fájdalomrbre helyezte és a! kötötte össze a mellvédhez jt és szemét leijével arra töre- dje fájdalmát, riinden csendes >i gyorsan visz- 1, a géppuskás ingott a tornyon, ste még mindig 'ért. ideig csendben arját ápolta és vezte. Tudta, n maradhat itt snség a szem- gyelheti esetle- usérletét. Meg De nerri tudja rrét, csalrá re- nításba. Ki kell it és a puska- Azután lassan í mellvéd fölé az utca másik jyen. Nyomban golyó átfúrta ivész előretolta lecsúszott az gragadva pus- y emelte a tető jl csüngjön alá. juskát leejtette !■■■■ Liam O’Flaherty az utcára, majd kezét lecsúsztatva a tetőhöz lapult. Gyorsan balra kúszott és felpillantott a szemközti tetőre. Fortélya sikerült. A másik orvlövész látva, hogy a sapka és a puska leesett, azt gondolta, hogy megölte. Most ott állt egy sor kémény előtt, körülnézett, fejének sziluettje élesen rajzolódott ki a nyugati égen. A republikánus orvlövész nevetett és revolverét a mellvéd élére emelte. A távolság mintegy ötven yard volt köztük. Éles lövés dördült el a homályban; jobb karjában tantaluszi kínokat érzett. Nyugodtan célzott. Keze reszketett a mohóságtól. Ajkát összeszorítva mély lélegzetet vett, amikor tüzelt. Majdnem megsüketült a durranástól és karja megrándult az ütéstől. Amikor a füstfelhő eloszlott átpillantott és örömteljesen felkiáltott. Eltalálta ellenségét. Az haláltusájában tántorogva próbált a lábán megállni, de lassan elöre- esett, mintha álomban lenne. A puska kiesett a kezéből, a mellvédhez ütődött, átesett rajta és a borbélyüzlet cégtábláját tartó póznáról visszapattanva nagyot csattant a kövezeten. A haldokló a tetőn összecsuk- lott és elörebukott. Teste többször megfordult a levegőben, majd tompa puffanással a földre zuhant. Végül csendesen elterült. Az orvlövész látta ellensége zuhanását. Megborzongott. A harc gyönyöre elcsendesült benne. Lel- kiismeret-furdalást érzett. Homlokát kiverte a veríték. Elgyengült az egész napi éhezéstől, a tetőn való állandó őrködéstől, sebesülésétől, és halott ellenségének összezúzott teste láttán irtózat fogta el. Fogai vacogtak, zavarosan magában beszélt, átkozta a háborút, átkozta saját magát és mindenkit. A kezében levő revolverére nézett és káromkodva a lábához hajította. A revolver az ütéstől elsült, a golyó az orvlövész feje fölött süvített el. A megrázkódtatástól ismét észhez tért, idegei megnyugodtak. A félelem árnyéka szét- foszlott, mint a buborék - nevetett. Elővette whyskis palackját és egy húzásra kiürítette. A szesz hatására vakmerő lett. Elhatározta, hogy elhagyja a tetőt és megkeresi századparancsnokát, hogy jelentést tegyen. Körös-körül csend honolt. Nem nagy veszélyt jelentett keresztülmenni az utcán. Felemelte revolverét és a zsebébe tette. Azután bemászott a tetőablakon a házba. Mikor elérte az átjárót, mely az utcához vezetett, kíváncsiság fogta el, hogy vajon ki lehetett az ellenséges orvlövész, akit megölt. Megállapította, hogy mesterlövész volt. Szerette volna tudni, hogy ismerte-e. Talán egy században szolgáltak még mielőtt a hadseregben szakadás történt! Elhatározta, hogy vállalja a kockázatot és megnézi. A sarokról bepillantott az O'Connell utcába. Az utca felső részén erős tüzelés folyt, de körülötte minden csendes volt. Az orvlövész átfutott az utcán. Egy géppuskából olyan golyózápor zúdult felé, hogy feltörte a földet, de megmenekült. Levágódott, arccal a hulla mellé. A géppuska elhallgatott. Az orvlövész megfordította a holttestet - és megpillantotta a bátyja arcát. PERTL,ETELKA fordítása SZÁMÚ VÉGRENDELET el arra, hogy végrendeletem híre lyemre is eljutott és ott áldatlan lézett elő, új végrendeletet kívá- ni. a hitelezőm, akire 10 rubelt hagy- összeget még 8 évvel ezelőtt sön tőle, elégedetlenkedett. 40 rubelt hagyok rá és miközben hazakísért, nem győzött eleget hálálkodni. Egyébként 20 rubelt hagyok Noszkovra is, akitől ma ötöt kölcsönkértem. Ami unokaöcsémet, Szemjont illeti, ő, miután megtudta, hogy ráhagytam a villanyborotvát és a pumpát, igen tapintatlanul követelni kezdte, hogy adjam ki az örökségét, mivel hosszabb szolgálati útra indul. Miután megtudta, hogy a kerékpárpumpa rossz, köKorszunszkij L. MAKEJEV ÉGRENDELETEI )bb halok meg, mint te? - érdekben. ilsz meg előbb - nyugtattam meg - Hiszen én az egyik lábammal n vagyok,! Aov, a pesszimista hitelező, szé- tovább alkudozott. Ezért a 10 t, mellyel tartoztam neki, húszat el. Kék szemét kapzsin rám vil- »eleegyezett. ikov, akinek 20 rubellel tartozom, lyezett bele, hogy halálom után vetelte, hogy javítsam meg és olyan botrányosan viselkedett, hogy a pumpát nem is rá, hanem a feleségemre, Klavgyijára hagyom. A villanyborotva nagyon tetszett Szemjon- nak, ám az öröme korai, mert halálom előtt a borotvát úgyis elrontom. De nem ezek a leglényegesebb változások. Ma a főnököm, Sztyepan Gavrilovics, igen rideg hangon beszélt velem és amikor ennek oka iránt érdeklődtem, sértődötten adta tudtomra: álmában sem gondolt arra, hogy kirekesztem őt a végrendeletemből. Hallatlanul elszégyelltem magamat. Ezért a tévékészüléket, a hűtőszekrényt és a he- verőt a derék Sztyepan Gavrilovicsra hagyom. A feleségemre hagyom - amint múltkor is rendelkeztem - az összes ruháit. Egészségi állapotom némileg javult és ez némi reményt önt belém. A köhögésem mindenesetre már elmúlt. A porszívót, változatlanul, meghagyom magamnak. A haldokló Makejev 3. SZÁMÚ VÉGRENDELET Szemjon unokaöcsém nem kapja meg a villanyborotvát, mivel sokéves barátságunknak vége szakadt és ő nem titkolt türelmetlenséggel várja a halálomat, csak hogy övé legyen a borotva. Remélem, mi majd kibékülünk. Miután Sztyepan Gavrilovics megtudta, hogy a végrendeletemet a javára megváltoztattam, kipirult az örömtől és kijelentette, hogy ezt soha nem fogja elfelejteni. Aztán hívott, hogy menjek el vele a moziba, ám meghívását kénytelen voltam sajnálattal visszautasítani, mivel siettem a befagyott folyóhoz, hogy a jégben vágott lékekben megfürödjem a jéghideg vízben. Ha ezt nem tehetem, egészen betegnek érzem magam. Később közöltem Sztyepan Gavrilovics- csal: elhatároztam, hogy ráhagyom a nyaralómat, a motorkerékpáromat, a sorsjegyeimet és a kerékpáromat is. Sztyepan Gavrilovics felkiáltott örömében, könnyek gyűltek a szeme sarkába, arcon csókolt és azt mondta, hogy nincs még egy ember, akit annyira kedvelne, mint engem. Majd hozzátette:- Milyen kár, hogy én már 68 éves vagyok, maga pedig csak harminc. A gyógyulófélben levő Makejev SÁGI TÓTH TIBOR fordítása étefan Strázay versei Mostanában gyakran fölriadok éjszakánként. Fölkelek, kimegyek a konyhába. Olvasni kezdek, de csak úgy. Villanyt gyújtok, oltok. Becsukott szemmel fekszem, nehezen múlik az idő. Körös-körül csend, nyugalom, ám én mégiscsak akkor alszom el, amikor az első autóbuszok elindulnak a távoli városba. 'Tavak A külvárosi tavak hosszúra nyúltak s hűvösek e szürkületben. Az atmoszférában kén és hidrogén vegyül az oxigénnel. Sötétbe vált az égbolt minden színe: a világosak is. Elhalkul a magányos autó, lassacskán beúszik a városba. Az asszony, kit a távolból megérintesz, semmiről sem tud. Megjött az apám, de elkésett. Körülményeskedve vetkőzik. Másképpen nyitja a szoba ajtaját, azazhogy úgy, miként mások. Csak ne kelljen találkoznom vele, tudom, kedves lenne hozzám most is, még el is beszélgetne. A poharak csendülnek így. Gyűlölsz valakit, de nem őt. Sajnálsz valakit, de nem öt. Magadat sem. Talán mindenkit. Egyszer nem lesz majd semmilyen ég sem. S mégis mennyi mindent összebeszéltünk már róla. Tehát tulajdonképpen létezhetne is. S elképzelhető, hogy mégiscsak létezik: a múltban. Persze, mindenki másképp van vele. Úgy gondolom, egészen barátságos is lehet. Aszerint, hogy milyennek találod ki. Különös tavasz volt az idén. A világoszöld fűre, az elsőként virágba borult fákra, a fehér és sárga virágokra, az áprilisi falura, a májusi hegyekre, a városi garázsok körüli zöldövezetre, háromszor is hó hullott. Nem maradt meg sokáig, ám e napfényes reggeleken, e vakító fehérségben és ragyogásban kénytelen-kelletlen úgy éreztem, hogy mindeme különleges szépségnek jelentéssel kell bírnia számomra is. S csak nagy nehezen értettem meg, hogy nem, még sincs köze hozzám ennek az egésznek, nincs semmi jelentősége a számomra, kívül esik mindazon, ami én vagyok, s nem tud mondani semmit, egyáltalán semmit. STEFAN STRÁZAY, a kortárs szlovák költészet közép- nemzedékének jeles képviselője, 1940-ben született Igramban. Egyetemi tanulmányait a Komensky Egyetem bölcsész karán végezte. Verseskötetei: Veciam na stole (A tárgyakhoz az asztalon, 1966): Usvit, ale neurcity (Virradat de bizonytalan 1971) Sviatky (Ünnepek, 1974); igram (1975); Podhorany (1977); Palina (Üröm, 1979). Itt szereplő versei a legújabbak közül valók: a Slovenské pohl’ady és a Romboid ez évi januári, ill. februári számában jelentek meg. Racskó Zoltán illusztrációja
