Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-28 / 25. szám
Herdics Ferenc A búcsúztatás napján csak hosszas rábeszélés után vette töl sötétbarna öltönyét. Jó lesz már nékem ez az ötéves szürke is, nincs ennek semmi hibája, hajtogatta csökönyösen. Meg aztán minek öltözzék az ilyen vénember új módi szerint. Mindeddig ismeretlen érzés szorongatta torkát, s ingerültségének ellenére jólesett, amint az asszony kedveskedve megsimogatta őszülő fejét: te bolond, hiszen kopasz sem vagy, nem eresztettél pocakot, és a bajuszod még mindig ugyanolyan barna, mint negyvenéves korodban, s illik az egyéniségedhez. Egyéniségemhez? E szó fogalmán első ízben gondolkodott el komolyabban. Sokéves raktárosi teendői közben hallotta ugyan néhányszor, főképpen ha az igazgatónak vendégei érkeztek - ilyenkor italért szokták szalasztani, s olykor-olykor elkapott valamit a beszélgetésekből, az ajtó előtt ólálkodva; mindig maradt egy-két kaszinótojás, Coca-cola (nem ám pepsil), ő pedig mindkettőt módfelett szerette, s Aranka, a titkárnő, sosem feledkezett meg a fűtőről meg róla, ha aznap nem esett az eső vagy az igazgató megdicsérte új frizuráját, ruháját. Végül is felvette gondosan kivasalt barna öltönyét, újonnan vásárolt rövid gallérú fehér ingét; a fiától kapott divatos nyakkendőjét választotta ki örökké nyikorgó, százéves ruhásszekrényükből. Elidőzött kissé a tükör előtt, vizes fésűvel gondosan hátrasimította haját, bár sörrel jobban sikerült volna, tartó- sabbra, szebb fényűre. Azért így is kezdett elégedett lenni önmagával. Úgy érezte, képes volna egészen fesztelenül viselkedni akár a legfelsőbb körökben, fiatalosan, magabiztosan. Ismét beléhasított a gondolat: minek ez a felhajtás. Szokás szerint kétoldal- ról megcsókolta felesége arcát, kilépett a rozzant bérház macskaköves udvarára. Vidám gyerekek játszottak szembekötősdit, önfeledten hancúroztak. Az emeleti lakók biztatásképpen integettek neki.-A kapu alatt majdnem összeütköztek a postással. Aztán, kitartani, Gáspár bátyám, kitartani, kiáltotta utána mosolyogva. Remélem nem akar nyugdíjba menni! Taknyos — gondolta rrfegá- ban. Mit szajkózik ez, most bújt ki a tojáshéjból, kétéve sincs, hogy leveleket hord szét az utcájukban. És egyáltalán, a lakók is. Mi az ördögnek kellett ennyi emberrel összetalálkoznia, bosszankodott. Ezek egyszerűen kíváncsiságból lesték meg, nem az együttérzés vezérelte őket az erkélyre. Enyhe tavaszi szellő rezegtette a fák leveleit, hangosan csiviteltek-perlekedtek a madarak a dús lombok között. Szándékosan vette útját a zöldbe burkolt park felé, s nagyot sóhajtott a megvénült parkőr láttán: komótosan szúrta fel hegyes végű botjára az eldobált papírdarabokat, meg-megállt fájós derekát tapogatva, majd felegyenesedve, arcán mélységes világmegvetéssel oldalt sercintett az út porába. Hát mi is, mi is?! Ó, dehogy, maradok az üzemben, válaszolta sértődötten, lépteit felgyorsítva. Az ülésteremben azelőtt nemigen fordult meg, most azonban fölötébb meglepődött: ízlésesen terített fehér asztalok, mindegyiken kristály hamutartó, friss virág a vázákban. Drága italok, szendvics, sütemény. Csalódott, amikor a helyettes fogadta őket: sajnos, az igazgatónk fontos tárgyalások miatt csupán forró üdvözletét küldhette önöknek, jó egészséget, hosszú életet kíván. Négyen voltak hatvanévesek, mindnyájan kezet fogtak vele, ahogy befejezte meglehetősen rövid ünnepi beszédét. Igaz, fülledt meleg volt odabent. Petyhüdt kezét szinte csak odatartotta kényszerűen a helyettes, olyan volt az, akár egy élettelen kicsontozott húsdarab a hentes pultján, szétterülve. A fütő, az igen. Eljött ő is, talán egyetlen, kopott gallérú ingét vette föl ódivatú nyakkendőjével. Annak férfias, kemény volt a kézfogása, és őszintén belé mert nézni a szemébe, amikor azt mondta: aztán, itt ne hagyjál ám bennünket, komám, korai lenne, akad itt munka számodra. Végre leülhettek, koccintottak egyszer, kétszer, háromszor. Valaki bekapcsolta a terem végében székre helyezett magnetofont; új, vad ritmusú slágerekre táncolt még a negyvenhat éves helyettes is Arankával. Bálint Gáspár lazított kissé a nyakkendőjén, kibírhatatlan volt a meleg. Kezdte rosszul érezni magát. Inni nem akart, maradt hát az unalom, amelyet a felismerés követett kíméletlenül, egy óra elteltével már a kutya se törődött a négy, „újdonsült“ nyugdíjassal. Aki tehette, bókólt, udvarolt, csókot lopot férjes asszonyoktól, mások tegeződést, protekciót próbáltak elérni felettesüknél, némelyek jobb híján alaposan a pohár fenekére néztek. Nem erre számított ő. Azokra a régi szép nótákra gondolt, amelyeknél nincsen csodálatosabb e világon. Egy alkalmas pillanatban, mintha csak a toalett felé indulna, csendesen lelépett. Üggyel-bajjal kicsomózta nyakkendőjét, felöltője zsebébe gyűrte, örült, hogy egyedül lehet, lassan lépegetett a parkon át, inkább szomorúan, mintsem felháborodással a lelkében. Mélyeket szippantott a tiszta, hús levegőből. Világéletében utálta a cigaretta- füstöt, most pedig kijutott belőle bőven, neki is. Csend honolt a környéken, kigyúltak a városka esti fényei. Szerette volna minél hosz- szabbra nyújtani a hazafelé vezető utat, egyszerre mégis kopottas bútorzaté konyhájukban találta magát. Felesége ünnepi asztallal várta türelmesen, a maga szerény módján. Bement a szobába, gépies mozdulatokkal levetette barna öltönyét s a kanapéra hajította. Felvette a régi szürkét, nyakkendő nélkül. Ez is megtette volna, szólt halkan. Az asztalhoz ülve ennyit mondott: néha olyan szamár az ember. Látod, látod, feleslegesen bolondítottái meg azzal a maskarával, mehettem volna munkaköpenyben is. Az asszony most sem szólt, nem kérdezősködött, és 6 ezért legszívesebben megcsókolta volna mosástól érdes kezét. Ehelyett ezt mondta: ne a rántott csirkét, kedves. A paprikás krumplidból... ha maradt... Azt meg... holnap jön a gyerek, kirántod neki. Az előző napi maradékot ették étvágytalanul, de a pezsgőt felbontották. Legalább elhódította az agyát valamelyest. Az asszony leszedte az asztalt, megcirógatta az arcát, aztán lefeküdtek. Elalvás előtt eszébe jutott, hogy az elismerő oklevelet a díszteremben felejtette. Egy hét múlva ajánlott levelet hozott a postás, és másnap az üzem dolgozói új portást üdvözölhettek Bálint Gáspár személyében. örültek valamennyien, örömük azonban hamarosan ürömmé változott, mert az öreg már nem a régi kedves, szolgálatkész Bálint bácsi volt, és nem volt Gáspár bátyám se, és senki se vihetett ki a kapun egy tenyérnyi nagyságú selejtdeszkát, egy árva csavart sem. Mogorva volt az öreg, ingerült és kérlelhetetlenül szigorú. Egyébként viszont csak azt tette, ami a legszükségesebb, legelkerülhetetlenebb volt új munkakörének betöltésében. Lassan mindannyian megutálták, s odahaza gyakorta veszekedett az asszonyai, a tóparti kis telküket elhanyagolta, kezdte magát egyre jobban érezni a kocsmákban. Odáig fajult a dolog, hogy valamelyik napon nem akart kaput nyitni az igazgató szolgálati kocsija előtt, ráadásul dühösen utánamorgott valamit. Erre az igazgató lehordta a nyilvánosság előtt, írásbeli figyelmeztetésben részesítette és kijelentette: nincs szükség ilyen renitenskedökre, változzék meg, amíg nem késő. Gáspár bácsi helyzete bizonyára válságosra fordult volna, ha az igazgató nem kap új titkárnőt - Amálkát. Amálka közelsége, puszta léte egy csapásra átvarázsolta az öreget. Gyakorta elidőzött ugyanis a portásnál, végtelenül kedves és közvetlen volt hozzá. Megkínálta zzel-azzal, hogyléte felöl érdeklődött, segítek ám, Gáspár bácsi, mondogatta, ha problémája akad, mert maga olyan jó ember. Hosszú szőke hajával, kék szemével magát az angyalt jelentette az öreg számára. Csupa lélek, csupa melegség. A portás ettől kezdve engedékenyebbé vált mindenkivel szemben, fürgén pattant az első tülkölésre, önként besegített különféle munkálatoknál, mindenekelőtt persze olyanoknál, amelyek Amálka előnyére válhattak bármilyen módon. A titkárnő meg, ünnepi összejövetelek, gyűlések után elsőnek kínálta kaszinótojással, Coca-colával; az utóbbihoz - a feltűnés elkerülése végett kávéscsészében - bensőséges kapcsolatuk második hónapjától konyak is járt Gáspár bácsinak. Csak őutána következett a fütő és az új raktáros. Megtakarított pénzén sportos fazonú felöltőt vásárolt magának, nem győzte hallgatni az asszony korholását: vénségedre bolondultál meg; hogy festesz ebben a maskarában. A panaszok egyre gyakoribbá váltak, minek vettél angol zsilettpengét, eddig megfelelt a közönséges, mi a csudának ilyen drága arcvíz, miért hordasz el kétszer annyi tízóraipénzt mint azelőtt. Az utóbbinak bizony nem volt más oka, minthog az öreg szinte naponta vette a legfinomabb csokoládékat, bonbonokat, s néhanapján virággal lepte meg Amálkát. Lehetőleg úgy időzítette, hogy a titkárnő hazaindulásakor állhasson elő figyelmességeivel, természetesen titokban, nehogy valaki észrevegye. Egy ilyen alkalommal Amálka barátságos puszif nyomott a homlokára, majd incselkedve megci- bálta haját: enyje, Gáspár bácsi, csak nem akar levenni a lábamról?! No de, kedves Amálkám, ilyet képzelni... csak nem gondolja... az én koromban... Tökéletes zavarában ötölt-hatolt, s ez egyszer örült, amikor a titkárnő végre elköszönt. Úgy félév múlva, esős délután, odaállított hozzá Amálka, titokzatosan mosolyogva: Gáspár bácsi, holnap nagy nap lesz, ünnepelünk. Ha örömet akar szerezni nekem, öltözzék fel elegánsan, ugye, megteszi a kedvemért... öhm,..., ühm..., persze, kedves kisasszonyként, de hát miért ... Titok, felelte a titkárnő sejtelmes mosollyal. A kedvemért, jó - s azzal hazasietett. Az öreg hümmögött meglepetten, tán még útban hazafelé is. Otthon nem lelte a helyét, a vacsoráját érintetlenül hagyta. Egész éjjel forgolódot agyában. Reggel hosszas tépelö- dés után döntött. Új angol pengét vett elő, megborotválkozott, és a drága arcvízét használta bőségesen. Valamelyest berzenkedve, de mégis pontosan úgy öltözött fel, mint a búcsúztatásának alkalmával. Egy kávét ivott csupán a konyhában, megszokott hokedlijén elmélkedve. Más nem ment le a torkán. Ünnepelünk odabent, mondta az asszonynak, mintegy magyarázatképpen, s azzal kilépett a kihalt udvarra. Korán volt még, teremtett lélek sem járt az utcán. Átvette a szolgálatot, és a kérdezőskö- dőknek igyekezett minél titokzatosabban válaszolni, fesztelenül: ünnepelek ma valakivel, ennyi legyen elég... Várt, egyre csak várt, Amálka meg sehol. Émelygett a gyomra, ebédet sem evett, gyógycukorkát szopogatott kitartóan. Úgy hallotta, sok benne a kalória. Közben arra gondolt, alaposan megjáratták vele a bolondját. Szorított a nyakkendő kegyetlenül, de nem vette le: félóra múlva lejár a munkaideje. Csak meg ne kérdezzék, minek jött ide is ünneplőben, ha máshol lesz a ceremónia... És Amálka megjött, az utolsó pillanatban, amikor már letett minden reményről. Egyenesen feléje tartott: jöjjön, Gáspár bácsi, nem kell fél négyig várnia, elkértem az igazgatótól. Ne haragudjon, amiért megvárakoztattam, de nem árulhattam el a titkot. Kedves Gáspár bácsi, én olyan boldog vagyok. Ez itt- mutatott a mellé lépő magas fiatalemberre- a vőlegényem. Ma van az esküvőnk. Ugye, ezt nem hitte volna! Boldogan csacsogott, mosolygott, szebb volt, mint valaha, és szőke haját egy fiatalember simogatta, akivel Bálint Gáspár kénytelen volt kezet fogni, ismerkedjetek össze drágám, Gáspár bácsi a legkitűnőbb ember a világon, a legjobb barát, azért is csak őt hívtam a dirin kívül, jöjjön, Gáspár bácsi, mi az, hogy nem tudja, kint vár a kocsi, siessünk.. . A házasságkötő teremből fényképészhez mentek, onnan előkelő étterembe. Az öreg Bálintnak kóválygott a feje. A második féldeci után teljesen részegnek, ugyanakkor elesettnek érezte magát. A szívére panaszkodva rövidesen elnézést kért, Amálka sajnálta, hogy nem táncolhatnak együtt, puszit nyomott „az én Gáspár bácsim“ verítékes homlokára. Odakint esteledett már, az útszéli lámpák mutatták az utat az öregnek. Nagy nehezen kioldotta nyakkendőjét, amint zsebébe gyűrte, érezte, mennyire remeg a keze. Szeretett volna sokáig egyedül maradni, valami azonban ellenállhatatlanul húzta hazafelé. Azon vette észre magát, hogy a konyhájukban áll. Csak nem berúgtál, kérdezte aggódva a felesége. Nem... Ekkora hőségben megárt egy féldeci... Tudod, a szívem... Hanem... kellene egy ötszázas, nem vittem nászajándékot, bökte ki elszántan. Megkönnyebbült az asszony megértésén. Majd kerítek valahon- nét, miért nem említetted, hová mégy. Későn hívtak meg, kár elkapkodni az ajándékvásárlást. Amaz gyengéden homlokához szorította törékeny kezét: nem vagy lázas? Rosszul nézel ki. Nem... Fáradt vagyok, mondta, és átment a szobába, levetni barna öltönyét. A régi szürkének a nadrágját vette föl, meg egy ócska inget. Ahogy asztalhoz ült, az asszony megcirógatta az arcát: Eszel? Nem. Finom teát tudott főzni a felesége. Olyat, amilyet ő szeret. Azt szürcsölgette lassanként, talán órákig. Aztán ő is lefeküdt aludni. A hosszú júniusi alkony lassan beleolvadt az éjszakába. Dublin sötétségbe burkolózott, csak a bárányfelhők mögül kibúvó hold sápadt, derengéshez hasonlítható fénye világította meg az utcákat és a Liffey sötét vizét. Az ostromol« városrész - Four Courts - közelében nehézágyúk bömböltek. Itt-ott géppuskák és puskák ropogása törte meg szaggatottan a csendet mint kutyák ugatása az elhagyott farmokon. Polgárháború dúlt a republikánusok és függetlenségiek között. Közel az O’Connell-hídhoz, egy ház tetején lapulva, lesben figyelve feküdt egy republikánus orvlövész. Puskája mellette hevert, válláról tábori látcső lógott. Arca mint egy diáké, vékony, aszketikus, de szeméből hideg, fanatikus fény csillogott. Szeme mélyen ülő gondterhelt, olyan ember szeme, aki megszokta, hogy szembenézzen a halállal. Éppen egy szendvicset evett mohón. Reggel óta nem volt egy falat sem a szájában, túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy egyen. Végzett a szendviccsel, zsebéből egy palack whyskit vett elő, jót húzott belőle. Azután visszatette a palackot a zsebébe. Egy percig habozott, hogy rágyujtson-e. Kockázatos lenne. A fényt megláthatják a sötétben és körös-körül ellenség figyel. Mégis vállalta a kockázatot. Ajka közé vett egy cigarettát, gyufát gyújtott. Hirtelen egy golyó süvített el a feje fölött. Hasra vágódott. Látta a fényt, az utca túlsó oldaláról jött. Átkúszott a háttérben levő kéményfal mögé és ott lassan fel- emelkedett, míg szeme elérte a mellvéd magasságát. Semmit sem látott, csak a szemben levő ház tetejének ég felé meredő halvány körvonalát. Ellensége biztos fedezékben volt. E pillanatban egy páncélkocsi jelent meg a hídon és lassan az utca felé tartott, ötven yardnyira tőle, az utcával szemben megállt. Az orvlövész jól hallotta a motor tompa dübörgését. Szíve gyorsabban vert. Ellenséges páncélkocsi volt. Tüzelni akart, de tudta, hogy ez céltalan lenne. A golyó úgysem hatol át az acélburkolaton, mely a szürke óriást fedi. Egyszer csak a mellékutca sarkán egy idős asszony fordult be, fejét rongyos kendő fedte. Valamit mondott a kocsi tornyában tartózkodó férfinak. A tetőre mutatott, ahol az orvlövész feküdt. Besúgó volt. A torony kinyílt és egy férfifej és váll bukkant fel, az orvlövész felé nézett. Az orvlövész felemelte puskáját és tüzelt. A férfi feje lehanyatlott és teljes súllyal a torony falához ütőc lékutcába rr ismét tüzelt torodott és ! lére zuhant. A szemtx nul lövés de károjikodví A puska na Az orvlövés; a zajra még nek. Megái nem bírta fe élettelen vol- Krisztu láltak. Lehasalt dett vissza zével megtE só karját. F karja érzéke ták volna. Gyorsan i béből, a m felszakította bement, e< A másik ol A golyó nyíl' te be magá törést okozi a seb alatt, Örült fájdal gáttá. Elővette csomagját, A jódos ü\ a csípős föl’ te. Ordítani f tói. A tampe bekötözte. I a végeket. Mindezek támaszkodv hunyva mini kedett, hogy Alatta az volt. A páni szavonult a feje élettele Az asszony a járda szél Az orvlöv feküdt, setx menekülésé hogy réggé sebesülten, ben levő te ges menek kell hogy ö használni a volvere jöh« eszelnie val Levette í csövére hel feltolta pus úgy, hogy a oldaláról látl lövés dörd a sapkát. A puskáját. A utcára. Azu káját, bal ke fölé, hogy éf Pár perc rrii 1. SZÁMÚ VÉGRENDELET A hármas számmal jelölt alattomos hon- kongi vírus behatolt a szervezetembe és rakoncátlankodik. Erőim elhagynak. Annak elkerülése végett, nehogy korai elmúlásom után félreértésekre kerüljön sor, végrendelkezni óhajtok. Zöld zakómat a kék nadrágommal együtt fivéremre, Mihailra hagyom. Ha akarja, talpaltassa meg a szandálomat és tartsa meg magának. Semmi egyebet nem hagyok Mihail bátyámra. Bájos feleségemre, Klavgyijára hagyom összes ruháit, cipőit és alsóneműjét, valamint a tévékészüléket. Saját költségére tetessen bele új képernyőt. Anasztászijára, kiskorú lányomra hagyom egész könyvtáramat, nevezetesen az ízletes és egészséges ételekről szóló könyvet, valamint a gépjárművezetők kézikönyvét. Húgomra, Lenocskára nem hagyok semmit, mivel tegnap bizalmatlan volt hozzám és ezáltal megsértett. Unokaöcsémre, Szemjonra hagyom a „Harkov“ márkájú, megjavított villanyborotvámat és a kerékpárpumpámat. Ha a pumpa nem kell neki, adja oda Mihail bátyámnak. Ezenkívül 10 rubelt hagyok Jefimov kollégámra, mivel már nyolc éve tartozom neki ezzel az összeggel, és 20 rubelt Szerebrja- kovra, mert ő is örökösen zaklatott engem Y emiatt a nevetségesen kis adósságom miatt. ■ Gázöngyújtómat, melyre Antyipov vetett szemet, rá hagyom, ha az árát még életemben kifizeti. A porszívót nem hagyom senkire, mivel az számomra is igen kedves. A haldokló Makejev Ti a m hely nők J< tam, kért« É lőde síri! már D gyei rube ajár lanti S örör AZ ÖREG Bűm mm
