Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-21 / 24. szám
Georgij Danyelija szovjet-grúz rendező rokonszenves, szellemes, szűkszavú, szinte kifürkészhetetlen művész. Az építészmérnöki főiskolát félbeszakítva felsőfokú rendezői tanfolyamot végzett, majd Szerjozsa (Messzi utca) című filmjének bemutatója után híres ember lett. A film Vera Panova hasonló című regényén alapult, amelynek alcíme így hangzott: Történetek egy kisfiú életéből. A mű hőse csupán ötéves. A Messzi utca nem más, mint filmtanulmány, amelyben költői részletekből, komikus és mindennapi helyzetekből szövődik össze egy kis ember napfényes világának képe. A Moszkvai séta Danyelija talán első olyan munkája, amelyben már felsejlenek mai rendezői stílusának vonásai. Líraiság váltakozik benne a mindennapi élet szellemes megfigyeléseivel. A film három fiatal moszkvai élete egy napjának fordulatos eseményeiről számol be. Voltaképpen Danyelija szeretettől túláradó, lírai monológja Moszkváról. A rendezőnek ezután temérdek variációt ajánlottak a ,,moszkvai témára“, de ö elutasította valamennyit. És szakítva a Moszkvai séta könnyed hangvételével, Fogas kérdés címmel szellemes, szatirikus vígjátékot készített, amelyben az olcsó szenzációk kedvelőit figurázta ki. Ebben megnyilvánultak rendezői stílusának új vonásai: a groteszkség, a szatiri- kum, amely jó szándékú iróniával párosul. A vígjáték eszközeivel harcol a haszonlesés, a hamis szenzációhajhászás ellen, s ugyanakkor sikraszáll az emberért - nemes életelvéért, becsületességéért. Danyelija filmjeinek paradox, váratlan fordulataiban szigorú következetesség rejlik. Következő alkotásában, Claude Tillier francia író Benjamin bácsi- kám című regényének filmváltozatában, a cselekmény színhelyét a régi Grúziába vitte át, és mintegy megelevenítette Piroszmani pompás festményeit. Ne búsulj! volt a film címe, főhőse pedig Benjamin, a nagyszerű doktor, akinek nincs praxisa, aki nem tud hétköznapi módon élni. Benjáminnak szomorú, gúnyos mosoly bujkál a négyesnek minden tagja elveszett embernek nevezhető - de embernek! A hatalmas folyam partjain kegyetlenség, erőszak, fajüldözés, képmutatás uralkodik És nincs olyan boldog város, szabad állam, ahová Hűek és Jim igyekszik... Váratlan szigorúságával és szomorúságával ez a film sok embert meghökkentett. De Danyelijának minden filmje csupa meglepetés. Es íme: újabb szédítő ugrás következik. Mark Twain hősétől Áfonyához, a leghétköznapibb vízvezeték-szerelőhöz, aki egy tömbház lakóinak javítási igényeit elégíti ki. Az Áfonya, a vagány című filmvígjáték elkészítéséhez Danyelijáa szája szögletében, nem haj- hássza az anyagi javakat, nemes lelkű lovag, a barátság, az igazság, a szerelem és a becsület védelmezője. A film költői metafora, amely az élettel foglalkozik, az élet valódi szellemi értékeit emeli ki. A Ne búsuljnak óriási sikere volt, a diadal órájában azonban ez a kérdés merült fel a rendező előtt: hogyan tovább? A Mississippit választja következő filmje helyszínéül. A folyón tutaj halad lefelé, s egy tragikomikus pár ül rajta: a „herceg“ és a „király“. Mellettük pedig a főhősök: a fekete bőrű Jim és a szőke fejű fiúcska, aki a mozivásznon a halhatatlan Huckleberry Finnt személyesítette meg; persze mindenki felismerte Mark Twain híres regényének hőseit. A film címe: Egészen elveszett (a forgatókönyvet Viktoríja Tokareva írta). Ennek nak nem kellett sem a Ne búsulj! kifinomult stilisztikai megoldásaihoz, sem a Fogas kérdés merészen szárnyaló fantáziájához folyamodnia. Ugyan miféle fantáziáról lehet itt szó, amikor ömlik a víz az elromlott csapokból, a kis hibák valóságos árvízzel fenyegetnek, és az egész ház élete a haszonleső és iszákos Áfonya hangulatától és szeszélyétől függ. Danyelija elemzése tárgyául olyan társadalmi típust választott, amely az életben meglehetősen ismert, a művészetben azonban addig sohasem ábrázolták. így rajzolódik ki lassanként a Danyelija készítette filmkockák közös vonása. Ő a mai életet ábrázolja: nem merül a múltba, a groteszk és a fantasztikum területére. Ekként jött létre a Mimino is, amely a moszkvai X. nemzetközi filmfesztivál nagydíját nyerte. AZ ANGYALARCÚ ZSARNOK Néhány perc Hegedűs D. Gézával Színes ködfüggöny helyett most por száll a magasba; Jancsó szünetet tart két felvétel között. Kellékesek, díszletesek rendezik át az apró kaviccsal hintett műtermet, ez a néhány perc csupán a színészeknek jelent szabad lélegzetet. Hegedűs D. Gézával a kemence közelében ülünk le; ott, ahol a rendező egyetlen kézmozdulatára előbb még hatalmas lángcsóvák csaptak fel.- Árulkodó a jelmezem, igaz? - kérdezi, közben igazít bő, földig érő fekete palástján. - Jancsóról sokan azt mondják, nála nem is annyira a színészi játékon a hangsúly, mint inkább a fizikai jelenléten. Én máshogy látom, mert érzem, nem véletlenül választott erre a szerepre. Ez az angyalarcú szerzetes, akit A zsarnok szívében játszok, a film első kockáin még ártatlannak tűnik, aztán egyre több aljasság derül ki róla.- Ezek szerint örül a meghívásnak.- Nagyon. Sejtettem, hogy egyszer sor kerül rá, bevallom, régóta dédelgettem magamban, hogy ide kerüljek. Mert Jancsónál egyszerre Inspirálja a színészt a szerep és a szeretettel teli alkotó légkör. Azzal, hogy pár kedves gesztussal felméri az ember diszponáltságát, már a napot is egyénien indítja, s nekem ez módfelett tetszik. Az első forgatási napokon engem is meglepett, milyen hatalmas mechanizmust tart a kezében, most már tudom, konstruktív elmélet nélkül lehetetlen volna rendet teremteni az ilyen káosznak tűnő helyzetben.- Ez a stilizált világ, amely körülvesz itt bennünket, milyen hatással van önre?- Jancsót eddig is a filmművészet szimbolista költőjének tartottam, számomra minden alkotása igazi élményt nyújtott. Beszélnek itt totális színházról is, ahol mindent megmutatnak, ami a világon föllelhető, én mégis azt mondom, ■film is, színház is, cirkusz is ez a világ, és azt hiszem, sok rendező van, aki ilyen megvalósításra törekszik.- Tehát színészi eszköztára is gazdagabb lesz azáltal, hogy Jan- csóval dolgozott?- Igen. Ezt azért mondtam ilyen határozottan, mert egészen másfajta munkastílusba csöppentem bele. Filmet forgatunk, közben a rendező színpadi koncentrálást követel tőlünk. Állandóan tudnom kell, hol a helyem a térben. Nem hiszem, hogy sok dolga lesz majd a film vágójának. A hatalmas mozgásrendszerek és a lélektáni szituációk begyakorlása után, ami néha napokig eltart, egyszerre tízperces jeleneteket rögzítünk filmszalagra, s én eddig máshoz voltam szokva. (g. szabó) Hegedűs D. Géza és Gálffi László A zsarnok szívében (Markovics Ferenc felvétele) Jelenet az Őszi maratonból: balra Oleg Baszilasvili, a főszereplő S végül az Őszi maraton, amely a múlt évben került a mozivászonra, Danyelija legkomolyabb, legmulatságosabb és legszomorúbb vígjátéka. Egy szélhámos bús életéről beszél, egy rokonszenves, igen jólelkű, fogékony, középkorú müforditóról, aki alaposan belegabalyodott a feleségével és szeretőjével való bonyolult kapcsolataiba. Mindenki csak követel, mindenki elvesz tőle, de adni senki sem akar neki, még a legcsekélyebbet sem, lelki nyugalmat, lélegzetvételnyi szünetet az élet szakadatlan „maratonjában“. Ez a film finom és mélyenszántó gondolatokat tolmácsol a jóságról és az együttérzésről, az erkölcsi értékekről. A Szovjetunióban és más országokban is óriási sikerrel játsszák (a San Sebastianban megrendezett nemzetközi filmfesztiválon aranydíjat kapott). Danyelija ötvenéves. Ebből húsz esztendőt a filmnek szentelt. Alkotó tevékenységén mesterségbeli tudás, jellegzetes egyéniség, csiszoltság, harmonikusság érződik. Filmjei nemcsak a vígjáték bőkezű ajándékaival halmozzák el a nézőket, megnevettetnek, elszomorítanák, nem csupán a gondolatok szellemességével, a játék ötletességével, ragyogó alakításokkal bilincselik le a nézőket, hanem gondolkodóba is ejtik őket. Milyen lesz Danyelija tizedik filmje? Művészetének jellegzetessége a megjósolhatatlanság. Vajon a „városi filmvígjátékok“ sorát gyarapítja? Musicaleket rendez? Szülőföldjén, Grúziában vagy a szeretett Moszkvában találkozhatunk új hőseivel? Nem tudhatjuk. Majd megmutatja a jövő. ANDREJ ZORKIJ DARVAK ÉS KATONÁK avagy emlékeim a háborúról Emlékezetünkben rögződnek az átélt, a tanult dolgok. Tudatunknak olyan sajátossága ez, amely feltétele annak, hogy a múlt nyomait megőrizzük, napjaink jövőnket alakító cselekvésének szolgálatába állítsuk. Tehát a tanulás, a tapasztalás lényegének jövőbe továbbító eszköze. Érzékszervi úton gyűjti információit, ezek közül is leginkább a látás keltette vizuális élmények a legfontosabbak. Talán ezzel is magyarázható, hogy a második világháború után harminchat esztendővel is időnként rémálmaik vannak a koncentrációs táborok volt foglyainak, frontot megjárt katonáknak, óvóhelyek homályában bujkált asszonyoknak, gyerekeknek. Milyenek lehetnek ezekhez képest az én, éppen hogy harmincéves tudatom emlékei a háborúról? Jelentéktelenek és mindent jelentők - semmilyenek és meghatározók. Nekik a háború nemcsak kép és hang: fájdalom is. Nekem mindenekelőtt: mozi és szüleim esti beszélgetései. Ennek ellenére vallom, hogy ezek az emlékek, ezek az elö-előbukkanó képek, hangok az én emlékeim is a háborúról. Szeretném hinni, remélni: korosztályomat számbavéve sem vagyok egyedül. Sajátunk a filmművészet, az irodalom közvetítette élmény, sajátunk a szüléink szavaiból, szeméből kiolvasható rettenet. Gyerekfejjel láttam először, ezért lényegét, értelmét aligha foghattam fel Kalatozov cannes-i nagydíjas filmjének, a Szállnak a darvak- nak. Majd újra látva egyre több, egyre inkább változó, de a gyermeki érzékelést mindvégig magába foglaló élményt, emléket jelentett. Aligha fogtam fel még akkor a film legmegrázóbb jelenetét, amikor a haldokló Borisz a jövőre emlékezik - az annyiszor elképzelt jövőre és házasságot köthet otthonhagyott szerelmével. Ez a képsor egy nemzedék, a szovjet fiatalok háborús nemzedéke tragédiájának jelképévé nőtt bennem. Nem tudom éptudatú embernek elképzelni azt, akit ez a film, az oly gyakran lekicsinylő jelzővel,, háborúsnak“ is nevezett alkotás, hidegen hagyna és ne késztetne egy életre elkötelezett háborúellenes alapállásra. Ez tehát az egyik emlékem a háborúról. A másik ugyanígy filmhez kötődik, az annyiszor elemzett, vizsgált és firtatott Csuhraj-filmhez. Ballada a katonáról - csak így egyszerűen: a katonáról. Meg egy lányról, akinek leszállva a vonatról vizet mer. Bárki állítja is vállalom, hogy egy kamasz ,,háborús“ emlékei ezek. Olyan - felnőtté éppen akkoriban váló - emberé, aki a beleér- zés, az együttérzés tulajdonosaként sokszorozott feszültségben élve látta e képsorokat. Nem célom a szakmai elemzés, amúgy is a tények száraz egymás mellettisége rendszerint hiteltelen marad az ember szubjektív véleménye nélkül. Azt is sejtem, hogy sokan vannak, akik unják ezt az egész ,,háborús tematikát“. Tény, hogy nem mindegyik filmet sikerült alkotóinak a Szállnak a darvak és a Ballada a katonáról művészi értékéig emelni. Ha egy-egy film nem olcsó, hatásvadász és kalandfilmszerű megoldásokkal készül, minden esetben a szovjet ember egyéni és közösségi háborús tragédiájáról szól. így mondhatom el azt, hogy emlékeimet a háborúról a mozinak, a szovjet filmeknek köszönhetem. Hogy nem az én emlékeim? Hogy kissé hiteltelen ezen állítás? Lehet, de egy ország honvédő háborúját, amely Európának immár harminchat éve tartó békét hozott, hogyan értse meg a békében felnőtt nemzedék, ha nem a művészet segítségével? Az emlék, szülessen az akár celluloid szalagra rögzített kép és hang hatására, mégis csak emlék. A háborús nemzedékek fájdalmára emlékeztetők a hősök sírjai is, amelyek nekünk - békében nevelkedetteknek - az emberiség létezésének legnagyobb fájdalmát idézik: a háborús halált. DUSZA ISTVÁN 1981. VI. 21. ÚJ SZÚ
