Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-24 / 20. szám
J urzinov, leningrádi újságíró a sarkvidéki éjszaka kellős közepén, januárban érkezett meg hozzánk, Vorkutába. (Vorkuta: város a Szovjetunió európai területén, 160 km-re északra a sarkkörtől. A Pecsorai-szénmedence központja, lakóinak száma kb. 90 ezer.) Mint általában mindenkit, aki hivatalos ügyben keresi fel a sarkkörön túl elterülő szénmedencénket, ót is elsősorban a bányák érdekelték. Meglátogatta a Leningrádi Bányászati Főiskola itt működő tagozatát is. Amikor betért a hatalmas épületbe, az éppen üresen tátongott: a hallgatók és az aspiránsok, akiknek a többsége bányász, csak az első műszak befejeztével népesítik be az előadótermeket. Jurzinov emeletről emeletre haladt, mígnem fölért a legfelsőre, ahol is a díszteremből hangos zongoraszó áradt kifelé. Ebben a teremben sem volt senki, kivéve azt a sasorrú, jó külsejű férfit, aki a pódiumon elhelyezett zongoránál ült. Szenvedélyesen játszott, haja csapzottan lógott a homlokába, mint amikor nehéz munkát végez valaki. Szinte átszellemült a zenétől. Néhány perc elteltével Jtrzinov már meg is feledkezett mindenről. A háromrétegű ablak alatt csikorgó negyvenfokos hidegről, a fagyott talajba vágott vorkutai bányákról. Úgy tűnt neki, mintha Lenin- grádban volna, a konzervatóriumban, elegánsan öltözött esti publikum körében. A mester mindjárt befejezi a játékot, hátrasimítja homlokába hullott haját, és feláll, hogy megköszönje a tapsot... A férfi ekkor egy sebes akkord közepén hirtelen megtorpant. Mozdulatlanul ült a hangszer fölött, mintha csak befelé, magába hallgatózna. „Mit játszott?“ - kérdezte udvariasan Jurzinov.- Nem tudom - válaszolta a zenész -, improvizáltam.- Itt vendégszerepei? A kérdés megmosolyogtatta a pódiumon ülőt. — Nem - mondta -, nem vendégszerepelek. Ezen a főiskolán tanítok automatikát és elektronikát. Este Jurzinov beszámolt nekem Nyi- kolaj Tretyakowal történt romantikus megismerkedéséről, ami viszont engem illet, felidéztem, hogy az én első találkozásom vele sokkal prózaibb volt. Tretyakov első ízben 1963-ban került a Zapoljarnaja bányába, mint a Leningrádi Bányászati Főiskola gyakornoka. Éppen akkor jelentkezett nálam, amikor az automata berendezés karbantartását végző lakatosoknak osztottam ki a munkát. Nyi- kolaj megkért, hogy ót is bízzam meg valamilyen feladattal. Rendben, mondtam, dolgozzon ki egy vázlatot a páros vezetékű több indítós vezérlésre. Vártam a műszaki rajzot. Tretyakov egy hét elteltével közölte, hogy a feladatot gyakorlatban oldotta meg. Modellje egy rajzlap méretű, több mint hatvan kilogrammos építmény volt. Szörnyű zajosan, ám pontosan működött. A kivitelezője pedig ragyogott. Nem szóltam egy szót sem, csak átkísértem a híradástechnikai részlegbe, ahol elkészült a mindössze cigarettadoboz nagyságú, léptetös választógép. Nyi- kolaj hosszasan nyomogatta az érintkezőket, és látszólag nagyon elkenódött. Valaki megelőzte... Korábban T retyakov már dolgozott egy ideig bányában, igaz, nem a sarkvidéken, hanem az ország egy másik részén, túl a Bajkál- tavon. Az Egyesülés nevű bányába 1958-ban került, miután leszerelt a flottánál. Az egyik legnehezebb szakaszra osztották be, amelyet elöntött a víz. „Nézd csak meg a fejtést, tengerész - mondta neki a bánya igazgatója. - Ha nincs kedved ott dolgozni, nem fogom felróni. De azért tudjad, hogy rád, mint párttagra, nagyon számítok.“ A szénmezóben az elóvájárok átszakították a vízhordó réteget. Két vájatot elöntött a víz. Ahhoz, hogy újra megindulhasson a szénkitermelés, lejjebb egy vízelvezető vágatot kellett kihajtani. Erre a munkára osztotta be az igazgató Tre- tyakovot. A szivattyúk megállás nélkül működtek, ám a víz továbbra is derékig ért. Az emberek gumiruhában dolgoztak. A kihajtást fúrásos és robbantásos módszerrel végezték, rendkívül lassan, egyszerre csak egy furatpan robbantva. Nem ment másképp, mert amíg betöltötték robbanóanyaggal a második furatot, addigra az áramló víz kimosta az elsőből az agyagfojtást. Gépi szállításról szó sem lehetett. Robbantás után a leomlott kőzetet lapáttal rakták fel a csillékre, ami keservesen, nehezen ment. Tretyakov mindenekelőtt azt javasolta, hogy a lapátokon üssenek lyukakat, mintegy újra feltalálva ezzel az ipari folyadék- szűrőt. A víz keresztülfolyt a lapátlyukakon, a kőzet fennmaradt. Aztán Tretyakov javaslatára a csilléken behegesztet- ték valamennyi nyílást, amelyek voltaképpen a víz távozását biztosították volna. A zegzugos járatokban a csillék gyakran kisiktanak, s ilyenkor akár egy egész műszak ideje rámegy a visszaérné lés re Nem így volt itt. Ha történetesen kisikiott egy csille, Tretyakov kikapcsolta a szivattyúkat, és nyomban megemelkedett- nálunk, Vorkutában volt. Hamar otthonosan mozgott a bányában, ám a legbensőségesebb barátságot a lakatosokkal kötötte. Egyszer egy taggyűlésen váratlanul azzal állt elő, hogy röstelli magát előttünk. Hát ez meg micsoda? „Ugyanis- mondta a fiatal szakember - maholnap bányamérnök leszek, de egy középfokú végzettségű lakatos jobban ért a bánya- automatikához, mint én. Mire tanítanak akkor minket a főiskolán, kérdem?“ Kricsevszkij professzor, gyakorlatvezető azt mondhatta volna erre, hogy a főiskola alapismereteket nyújt az auto- matikárói. A konkrét rendszereket pedig a gyakorlatban kell tanulmányozni, amire a gyakorlat végül is hivatva van. Ám a professzor úgy tartotta, hogy a kritikus észjárás csak hasznára válik egy mérnöknek, és ezért nem is vitatkozott. Egy a vízszint. A hermetikusan zárt csille, mint valami bója, lebegett a vízen, köny- nyebb volt visszailleszteni a helyére. A víz által kimosott agyagfojtást Nyiko- laj fával helyettesítette. Normális körülmények között ilyesmire aligha vállalkozott volna bárki is. Ám az elöntött vájat- ban a nagyobb hatásfokú robbantás nemcsak nem okozott kárt, hanem hasznosnak is bizonyiJt. A víz alatti robbantásnál a leomló kőzet nem repült szerteszét, könnyebben lehetett rakodni. A fatömítések fönnmaradtak a víz felszínén, újra fel lehetett őket használni. Végeredményben a dolgok gyorsabban haladtak előre a vízelvezető vágatban. A bban, hogy Nyikolaj Tretyakov bányász végül is bányamérnök lett, majd később tanár és tudományos munkatárs, nagy érdemei vannak az Egyesülés bánya igazgatójának. Ő volt az, aki rávette a jó eszű, találékony fiatalembert, hogy felvételizzen a Leningrádi Bányászati Főiskolán. A hatéves tanulmányi időt Tretyakov három év alatt végezte el. Ez meglehetősen ritka jelenség a bányászati főiskolák történetében. Nyikolaj ráadásul kitűnőre védte meg a diplomáját. Szakmai gyakorlaton - már említettem évvel később aspiránsnak hívta meg magához Tretyakovot. A vorkutai bányászok között meglehetősen nagy százalékban vannak főiskolai hallgatók és levelező aspiránsok. Noha ez korántsem arra utal, hogy a bányában egyidejűleg dolgozni és tanulni könnyű. Igor Sabalin, a Vorkutai Szénbánya Tröszt jelenlegi főenergetikusa mesélte, mennyit kínlódott a disszertációjával aspiránsként a hatvanas évek derekán. Már azon volt, hogy végleg abbahagyja az egészet, amikor véletlenül Tretyakovhoz került egy konzultációra, aki az idő tájt fiatal, kezdő tanár volt, nemrég még maga is aspiráns. Telefonon egy tízperces beszélgetésben állapodtak meg, amiből azután a valóságban ötórás tárgyalás lett. Tretyakov egészen bemelegedett, szüntelenül újabb és újabb szakmai megoldásokkal állt elő. A beszélgetés végére akár két újabb disszertációra is futotta volna. Jellemző, hogy ez a konzultáció semmiféle tanrendben nem volt előre rögzítve. Nyikolaj Tretyakov azóta docens lett. Fontos megbízatást kapott: a főiskolai pártbizottság tagja lett. Rendkívül elfoglalt ember. Az órarend szerinti előadások és szemináriumok mellett sok időt fordít arra, amit ö „tényleges tanulmányi bázisnak“ nevez. A leningrádi főiskola egyik professzora, aki járt a Tretyakov által felszerelt laboratóriumokban, olyan értelemben nyilatkozott, „most már nem egészen világos, hogy voltaképpen melyik intézmény is a kihelyezett tagozat“. Nyikolaj Tretyakov nem sajnálja a drága idejét, hogy konzultáljon a levelező és az esti hallgatókkal. Szerinte a segítség vagy a jó tanács megtagadása ezektől a hallgatóktól - egyenrangú a vétséggel. „Már maga az élet sem könnyű itt, északon - mondja. - Az északi bányákban nagyon nehéz a munka, és még tanulni is emellett, valóságos hőstett. Az ilyen körülmények között dolgozó emberek vonzódása a tudomány, a műszaki alkotó munka iránt, teljesen mentes minden önző céltól. Nem szeretnék közhelyeket mondani, de észak valóban értékes jellemeket formál. Aki nem alkalmas az itteni életre, egy év után megszökik.“ Két kritériuma van Tretyakovnak a barátai és a tanítványai megválasztásakor. Valóban értékes tulajdonságokkal és magasztos eszmékkel kell rendelkeznie az illetőnek. T avaly nyáron egy vorkutai turista- csoport felső nehézségi fokozatú útra indult az Urál északi részének természetvédelmi körzeteiben. A hét ember részben gyalog, részben saját készítésű tutajokon mintegy másfél ezer kilométert tett meg a mesébe illően szépséges, ám lakatlan, vad területen. Időnként kétségbeejtóen nehéz volt az útjuk. Néha már úgy tűnt, mintha ólomból lenne a negyvenkilós hátizsák. A tutajok felborultak. A rajban támadó bögölyök csípése áthatolt a háromrétegű ruhán is. A hegyszorosban a tejföl sűrűségű ködben teljesen elvesztették a tájékozódás lehetőségét. Nyikolaj Tretyakov túravezetö naponta ismételgette a maga gyártotta aforizmát: „Az ember sok mindenre képes, és egy kicsivel még annál is többre.“ Ő maga fáradhatalanul gyalogolt, úszott, mászott le és fel, elsőként. Cipelte a gyengébbek holmiját. Felderítésbe ment, míg mások pihentek. Persze, neki, aki már tizenöt éve járja a természetet, mindez szinte magától értetődő volt. Ám az objektív nehézségeken kívül - az egyik folyóban nem találtak halat, pedig nagyon számítottak rá - a helyzetet, ahogy ó mondta, „a vezető nyilvánvaló hibái“ is nehezítették. Mármint az ő, Tretyakov hibái és tévedései. Az első hiba a résztvevők rossz kiválogatása volt. A túra hét ember közül háromnak erején felüli vállalkozásnak bizonyult. Tretyakov még most, negyvenöt évesen is hajlamos a saját ereje alapján mérni másokat, „önmagunk és az emberi kapcsolatok megismeréséhez - mondta nemrég - nincs alkalmasabb a kritikus helyzeteknél.“ A túra egyik résztvevője, Valentyin Zlobin, az út közepén lumbágóra panaszkodott. El tudom képzelni, milyen lehetett számára „önmaga megismerése“ Tretyakov vezetése alatt. „Nos, Valentyin - mondtam neki -, bizonyára lemondtál arról, hogy valaha is Tretyakowal menj még egyszer túrázni!“ „Idén ősszel megyek - felelte Valentyin -, méghozzá vele. Nem is képzeled, milyen büszke vagyok, hogy akkor nem futamodtam meg.“ ... A Vorkutai Szénbánya Tfesztnél több mint ezer olyan szakember dolgozik, aki tagja az újítók és feltalálók országos társaságának. Bejegyzett szabadalmaik vannak. Ez afféle tömeghobbi itt. Köztük van a Tretyakov házaspár is. Nekik is van jó néhány szerzői tanúsítványuk, főként az automatika területén. E gyik este, úgy kilenc óra tájt, csöng a lakásomon a telefon. „Szervusz - hallom a kagylóban Tretyakov hangját. - Nem alszol? Tévét nézel? Figyelj csak, van egy ötletem a harmadik szabályozó csatorna működésének gyorsításával kapcsolatban. Érted? A képlet szerint világszínvonalat lehet kihozni belőle! Most éppen laboratóriumi gyakorlatot tartok az estieknek. Tíz körül végzünk. Ugorj be, majd megnézzük a dolgot frissiben. Nos, akkor jössz?“ És én, természetesen ilyenkor megyek. ALBERT BERSTEIN bányamérnök (Szputnyik) 1981. V. 24. * OZSl Tr etyakov, a Bányászati Főiskola docense 1980 nyarán megkapta az „Érdemes tudós“ címet
