Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-04-26 / 16. szám
Amikor a tbiliszi Rusztaveli Színház - Grúzia első színháza - bemutatta Brechttöl A kaukázusi krétakört, már hosszú múltra tekinthetett vissza. Száz esztendővel ezelőtt adták hírül a régi grúz krónikák és újságok, hogy Tbilisziben újra megnyitotta kapuit a drámai színház. Az újságok azt is közölték, hogy "két ismert személyiség - ltja Csavcsa- vadze és Akakij Cereteli írók - áll a vállalkozás élén. Azoknak a drámaíróknak a nevét is közölték, akiknek darabjait a fiatal színház elsősorban be akarta mutatni. Az első helyet a grúz szerzők foglalták el - alapítóinak akarata szerint ugyanis a színháznak a nemzeti kultúra és a nemzeti öntudat gócpontjává kellett válnia. De elzárkózásra sem törekedtek - Shakespeare-t és Schillert, Molié- re-t és Beaumarchais-t is játszani kívánták, az orosz klasszikusokról, Gogolról, Griboje- dovról és Osztrovszkijról nem is beszélve. így kezdődött a hivatásos grúz színjátszás története, vagy - pontosabban mondva - így folytatódott - mivel az „újramegnyitás“ nem véletlenül szerepelt az első újságjelentésekben. Ezek 1879-ből valók voltak, de már harminc évvel ezelőtt kísérlet történt állandó színitársulat létrehozására. Cári rendelet alapján azonban - Grúzia akkor az Orosz Birodalomhoz tartozott - a társulatot feloszlatták, s így harminc évig csak műkedvelő színjátszás volt az országban. Ez magas színvonalú volt, a nagyközönségtől mégis elszigetelődött. A hivatásos színház újjászületésének vágya éppen ezért foglalkoztatta a haladó értelmiséget, s amikor végül Tbilisziben, egy évvel később pedig Kutaisziban színház nyílt - ez valóságos nemzeti ünnep lett. A Rusztaveli Színház, nevét a grúz költőről kapta - aki a XII.-XIII. században megalkotta a nagy eposzt, A tigrisbórös lovagot. Egyébként nemcsak a tbiliszi színházépületbe tódulnak minden este a nézők; ez a grúz társulat csupán a legutóbbi években kétszer vendégszerepeit Moszkvában, s ezek az előadások tovább fokozták iránta az érdeklődést. Azt 1979. évi edinburghi fesztiválon való szereplés - ahol a Rusztaveli Színház A Kaukázusi krétakört és a II. Richárdot mutatta be - újabb meghívásokkal járt. És az 1980-as londoni vendégjáték megint diadalmenethez hasonlított. A The Guardian ezt írta: ,,Robert Szturua rendező és társulata a szemünk elé tárta, hogy tanulni lehet, sőt kell is tőlük abban a tekintetben, hogyan kell Shakespeare-t rendezni.“ Más brit újságok sem fukarkodtak az olyan jelzőkkel, mint „ragyogó“, „nagyszerű“, „bámulatos“, „kiváló". Az angolok érthető módon szigorú mércét alkalmaznak a Shakespeare-elöadásokkal szemben, és a színház hálásan fogadta a lelkes helyeslést. Grúziának már a harmincas években nagyszerű Shakespeare-ta- pasztalatai voltak, Othellót például a köztiszteletben álló Akakij Horava játszotta. E romantikus alak varázsa sokáig impulzust adott mindannak, amit a Rusztaveli Színház bemutatott, és még akkor is megnyilvánul, ha a művészi gyakorlat a romantikus felfogástól eltér. Szemléltetően igazolja ezt Brecht színmüve, A kaukázusi krétakör. Ez 1975-ben került itt színre, s azóta egyre nagyobb sikerrel játsszák. Robert Szturua nem most először foglalkozik Brechttel. Már 1969-ben színre vitte A szecsuáni jóléteket. Bár úgy véli, hogy akkor a darabnak csupán két jelenete sikerült igazán: az esküvői jelenet és Sen Te dala, amelyet Szofiko Csiaureli, az ismert színművésznő és filmszínésznő adott elő. A rendező kapcsolata Brecht életművével különösen jellegzetes. Azt a meggyőződést vallja, hogy a brechti felfedezések nélkül egyetlen modern színház sem boldogulhat, ezek „kötelező normának“ számítanak. Brecht hagyatékának lényege szerinte az, hogy a színpadiasságot ,,emocionálisan össze kell kapcsolni a - Brechtnél mélyen- szántó és éles - értelemmel“. A kaukázusi krétakör tapasztalatai mindenben igazolják ezeket az elméleti fejtegetéseket. Simon katona és Gruse cselédlány lírai kontúrjai „tartják“ a darabot, nyerik meg nézők szívét. A többi, elsősorban az arisztokrácia világa, a kormányzó környezetének világa a rendező számára szinte a színházi maszkok lélektelen világának tűnik, amely benyomul az emberiesség, a szeretet világába. És Azdak, a bíró - filozófus és tréfamester, bölcs és vidám ember - alakjában a nép, a brechti példázat főhőse támad fel, s ó egyúttal a ragyogó, fantáziadús előadás főhőse. A Rusztaveli Színház előadásának alapja az a szemlélet, hogy a színház a szemnek szóló játék, amely nemcsak esztétikai gyö- györűséget szeretne nyújtani a nézőknek, hanem nevetés által a lelkűket megtisztítani és ezáltal azt a meggyőződést is sugallni szeretné, hogy minden jónak és szépnek ők is részesei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a színház szemet huny afölött, ami optimizmusával szemben áll. Ellenkezőleg: az a bizonyosság, hogy az értelem marad győztes, nyújt módot számára, hogy még akkor se rettenjen meg, amikor mások elcsüggednek, megdöbbennek. III. Richárd, ahogyan Ramasz Cshikivadze megjeleníti, például maga a testet öltött ördög, és sem a színész, sem a rendező nem igyekszik őt másként ábrázolni, éles értelmétől, hajthatatlan akaratától megfosztani. Shakespeare elképzelése szerint a háború holmi véres komédia, amelyben mindkét fél egyaránt megvetést érdemel. Nem az igazságosság a mozgatóerö, nem is a haza javáért táplált aggódás, hanem a hatalomvágy - ehhez képest minden egyéb eltörpül. Elképzelhető-e, hogy ezek közül az emberek közül valaki is feltegye a „Lenni vagy nem lenni,, kérdést, visszariadjon a gyilkosságtól, az árulástól? Ilyesmi elképzelhetetlen! S ez lebeg elsősorban a színészek és a rendező szeme előtt, amikor - furcsán és ijesztően - mindenféle vaskos tréfával tűzdelik tele a borzalmas eseményeket. Az előadásban nem villannak tőrök, nem fröccsen vér, a meggyilkoltak nem zuhannak tompa puffanással a földre, s mi mégis félni kezdünk a szerepet játszó élő holttestek kartánca, és Ramasz Cshikvadze Richárdja láttán. A színész lemond mindarról, ami egyébként számára jellemző és ami előadómúvé- szetében olyannyira imponáló. Itt teljesen nyíltan valóságos képmutató, mert hősének ereje a színlelésben rejlik. Egyéni varázsát elrejti, brutálisan lép színre, mindenkit és mindent szétzúz. A hatalomvágy teljesen felemésztette, s arra idította, hogy a legszentebb kötelékeken is túltegye magát. És ha anyja után kiált - mivel felismerte, hogy veszített -, sem a megbánás, sem a halálfélelem nem hajtja, csupán a düh, melyet nem képes megfékezni. Az előadást szintén a harag jellemzi. Mi már hozzászoktunk ahhoz, hogy Richmon- dot megmentőként várjuk, és Richárddal folytatott harcát az igazságos megtorlás aktusának lássuk: itt azonban Richárd állandóan Gloster mellett van, és gyanúsan sokáig mozdulatlan marad. Árnyékba húzódva figyeli a rémtetteket, majd pedig - a várva várt pillanatban - kardot ragad, és kiharcolja magának a koronát. A későbbi VII. Henrik, kinyújtott kezében tartva az arany fejabroncsot, kimért léptekkel halad végig a színpadon, fellép az emelvényre, és gőgös pózba dermed. A király meghalt - éljen a király!“ - Shakespeare-nél ez a szertartásos szólam nem hangzik fel, az előadás során sem hallható, ebből a jelenetből világosan kicsendül ... A Rusztaveli Színház csupa mozgás. Tehetsége éppolyan kétségtelen, mint az a nemes kívánsága, hogy szórakoztatva tanítson. N. LORDKIPANIDZE Jelenet a tbiliszi Rusztaveli Színház Brecht- előadásából. A kaukázusi krétakör szerepeiben Zs. Lo- lasvili, I. Gigas- vili és R. Cshikvadze. EGY KÉRDÉS IRÓNIÁJA Arra a bizonyos kérdésre könnyű ugyan választ találni, de annál nehezebb elfogadtatni (ahogy az 'már leggyakrabban lenni szokott). Mindenesetre meglepő, hogy hazai magyar hivatásos színjátszásunkban ez valaha is megfogalmazódott. No, nem a válasz, itt mindvégig a kérdésfelvetésről lesz szó, hiszen kérdezni könnyebb, mégha az újságírócéh tagjai szorgalmasan terjesztik is ennek ellenkezőjét. Aki először feltette, aligha idolhatta komolyan. Nemcsak kérdésé, de egész elmélete is lehetett hozzá; indokolva mindezt a nézők elriasztásával, a kritika destruktiv hatásával, dilettantizmusával (ami az összes elmélet közül a legtöbb igazságtartalmat hordozza), a színház belső légkörével (pedig rég feltalálták a légkondicionálást), a színház üdvöskéjének mimóza érzékenységével (ez ellen nincs recept). Súlyos érvek sora és egy tervezett találkozás az önmagukat kritikusnak kikiáltott írókkal, költőkkel, újságírókkal. (Álmodni sem lehet azóta szebbet, csak a megvalósulása lenne egy rémálom.) Elképzelt jelenet: Felvonulnak az oroszlánok (kritikusok) és bemasíroznak az idomítok (színházigazgatók és effélék). Oroszlánbögés és ostorcsat- togtatás, majd ugrás a lángoló karikákon át. Csupán a legragyogóbb mutatvány marad el: egyikük feje sem kerül az oroszlán szájába. Hiszen nem emberhússal akarták őket táplálni, hanem efféle kérdésekkel: „Kritika vagy közönségcsalogató?“ Hát ezt jól nekünk szegezték! Csak tudnám, kinek a fejéből húzták ki a szöget (lyukat benne hagyva)! Mindegy, hiszen mindez csak a betervezett színházi rémálmok kelléktárában maradt azóta is. Csak szétrágnák a színházkritikához mindig értő egerek! Mindezt csupán azért, hogy színházunk ínségesebb éveit élve se jusson eszébe senkinek ez a kérdés. A megkérdezettek közül reklámdalocskákat (még színházit se) egyik sem akar írni. Végül is minek, hiszen mi is tudjuk a közhelyet: „Az a színdarab, amelyik jó kritikát kap, az holtbiztos, hogy pocsék, amelyiket viszont levágják a kritikusok, azt feltétlenül meg kell nézni, el kell olvasni.“ Ezenkívül a kötelességünket is tudjuk, hiszen alig írunk jó kriAZ ANYAG ÉS ALKOTÁS Meghatározni a célt és kiválasztani a megközelítés módját. Aztán jöhet a szó-, szín- és hangkeverés. Átszervezni a jelek eddigi rendjét. Kihez is szólunk? Az ilyen vagy olyan közönséghez? Olyanhoz, amilyennek tudniszeretnénk? És magunkkal ragadjuk-e az első színrelépéssel? Ismernünk kell a közönség (közösség) külső és belső nyelvét; mennyit tud, mennyit bír és mire képes? Dolgozik bennünk egy indulat hajtotta, ösztön- és értelem irányította műszer. Ezzel együtt néha visszatart a félelem: a közönség reagálásától, a visszhang lekicsinylésétől. Mégis leírjuk a leírhatatlant, kimondjuk a kimondhatatlant, birtokba vesszük a megfoghatatlant, megközelítjük az elérhetetlent, a lehetetlen határán a lehetségest. Ellentét-, párhuzam- és hasonlatrendszer. Gondolat, szó, hang, fény, zene, ritmus, mozgás és a csend. Végül (és mindig): ember és a színpad, önmagával tölti be a tért. Ennyi a játék; a látvány, a megvalósulás. Teljes és egész. A MÜ Lidérces fényben úszik a színpad, ledéren lebegő fátyol-függönyök ködén át megtöri a csendet a mélyhangú dob dübögése. Kemény, bakancsos léptek ritmusa. De átszivárog e ritmuson is a vonagló, könnyed furulyaszó. Libegő lányok járják a táncot, tisztul a fény, elhal a dobszó, s nem visszhangoznak többé a léptek. Mélyül a játék, tisztul az ének: oldani görcsöt, feszültséget. Fényszóró pásztázta széksorok közül szólal meg sok-sok hangon a vers, amit hallasz és ismersz, de mégsem értesz. Közeledben mást mond a színész és mást mond a távo- liaknak a másik. Csak ha egyszerre szólal meg újra a kórus, csak ha benned is ugyanúgy hangolt húrokat rezegtet a dallam. Az értelem ablaka, akkor a fényre kitárul és cselekedni hív a tetté érő szó. Leomlik márványtalapzatáról a bálvány, - sa döbbenet csendje felemelőbb a hízelgő, kecsesen csevegő tapsnál. A KÖZÖNSÉG- Értem, de tudom, hogy ennél is mélyebb. Újra és újra látnom kellene, hogy zsibongjon bennem egyre tovább. - Szakadjak meg, ha értem, de szép. - Nem tudom pontosan, mit is akart, de így mégis elhiszem.- Pompás, pazar, ragyogó, gyönyörű, nagyszerű, káprázatos, felemelő, fantasztikus, szenzációs... Igen, ugyanezt akartam mondani én is.. Különben elég vacak egy helyen játszanak.- Meg se néztem. - Csak azt mondjátok meg nekem, hogy mit akart ezzel mondani. - Egyébként frappáns.- ötletes. - Engem nem érdekel.- Jobb volt a Csárdáskirálynő. - Inkább mennének lapátolni! - Mi tévét nézünk. - Azért a pénzért megiszok öt sört. - Szeretem őket, mert szeretnek minket és őszinte lelkesedéssel csinálják. Ha mind felérnénk tudásukat ésszel, akkor már szebb lenne köröttünk a világ. A KRITIKA Magával ragadó lendület, diszting- vált előadásmód, modern törekvések és klasszikus hagyományok, a mú, a rendezés és az előadás egysége, itt-ott elnagyolt, emitt-amott pontatlan, néha kiesett a ritmusból, egyébként pontos, talán jobb lett volna, ha, ámbár akkor sem, amikor, helyenként káprázatosán elbűvölő, de máskor la- >pos, mindennek funkciója van, de nem értjük pontosan hogy olykor mit akart, mert fölöslegesen ködösít. Tartalom a műsorfüzetben, jegyelővétel a színházirodában, beszélgetés a rendezővel, megemlékezés az íróról. Minekünk tetszett, nézzék meg önök is. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ 1981. IV. 26. 14 ÚJ SZÓ A GRÚZ SZÍNHÁZ TÖRTÉNETE
