Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-03-22 / 11. szám

1981. III. 22.

N

m

O

A

Bartók-évforduló, a születési centenárium közeledtével a szerkesztőség így fogalmazta meg a vele kapcsolatos célt: idézzük föl századunk egyetemes jelentőségű magyar muzsikusának emberi arcát, erkölcsét, humanizmusát, s mondjuk el, hogyan szolgálták a bartóki elvek egy népi alapú nemzetközi testvériség, egy emberibb jövendő ügyét.

Igen, valóban lehet, sót kell is erről beszélni, meg kell mutatnunk a bartóki mintát, hiszen a világnak, miként naponta látjuk, változatlanul szüksége van rá, mert a nemzetek, nemzetiségek és fajok kapcsolatainak minősége még ma is messze elmarad a Bartók által is hirdetett és megalkuvás nélkül követett eszményi elvek mögött, s mert Bartók, akiben a zeneszerző, az előadóművész, a népzenegyűjtő, a zenetudós, a gondolkodó, a pedagógus, a magánember és az öntudatos állampolgár töretlen eszmei egységet képezett, az erkölcs makulátlan tisztaságú és nehezen utánozható mintája volt és maradt. Történelmünk egy hallatlanul bonyolult, véres fél évszázadban, mikor ilyen vagy olyan részérdekekért számosán kötöttek igazolható és menthető kompromisszumokat és a korukkal, Bartók a magas, tiszta eszmény és a napi gyakorlat legszorosabb összhangját alakította ki és élte.

A bartóki humanizmusról már számos szó esett, sokan hivatkoztak rá mint az antinacionalizmus és az antifasiszta szellemi ellenállás egyik magyar vezéralakjára, de talán kevesebben mutatták meg az a kölcsönösen aktív kapcsolatot, melyben Bartók hivatása - a zene »- és ez a tiszta eszmei-gyakorlati humanizmus állt egymással.

Amikor ilyen vonatkozásban szólunk a muzsikáról, egyszerre gondolunk a zene általános fogalmára, valamint arra a sajátos koncepcióra is, mellyel az érett Bartók zeneszerzői gyakorlatában találkozunk. Hadd jegyezzük meg gyorsan, hogy a fönt jelzett bartóki egység szellemében ezt a zeneszerzői irányt a mester népzenegyűjtő és tudományos tevékenysége is táplálta és viszont - hogy zenei koncepciójából logikusan fejlődhettek ki vagy nyerhettek erősítő impulzusokat Bartók társadalmi és erkölcsi elvei.

A zene, mint a képzőművészetek is, alapelemei, főként a hang és a ritmus révén természeti gyökérzetü, tehát univerzális, nyelvek és bizonyos értelemben nemzetek fölött álló művészet. A hang fizikai jelenség, a ritmus és a rezonancia pedig, mely fontos szerepet játszik a különböző hangrendszerek kialakulásában, szintén fizikai, tehát végső soron természeti tény. Más szóval a zene legmélyebbre futó gyökereit valahol a mennydörgésben, a záporsuhogásban, a patakcsobogásban, az ágról csöpögő víz ritmusában, a zuhanó fa recsegésében, a lavinaomlás dübörgésében s a kiolvasztott fémek csengő zajaiban kell keresnünk. A zene másik, de már élő, szervezett és funkciós természeti bázisára az emlősök és a madárvilág hang- és mozgásjeleiben, dalában és táncában ismerünk rá. Igaz, hogy funkciójukat tekintve az állatvilág kommunikációs rendszerei nem azonosak azzal a gazdagon differenciált szerepkörrel, melyhez az ének, a zene és a tánc az emberi társadalmak életében jutott, de nem kétséges hogy egyúttal analógiákat és érintkezési felületeket is találunk közöttük, amiképpen az is tény, hogy mind a természeti népek zenéjét, melyben többnyire szintén együtt él a szöveg (a közlés), a dallam és a tánc, mind pedig a müzenét újra és újra megihletik az állatvilág kommunikációs rendszerei.

Hadd mondjuk el, hogy Bartók mind a természetet „utánzó" vagy „festő" impresszionizmus, mind a tisztán zenei elvű, abszolút rendszerfejlesztés útját bejárta, hogy szintézisébe mindkét főirány beleolvadt. Bartók azonban még tovább ment, mikor megtette a lépést, melynek megtételére a közép-európai múzene akkor már több évtizede törekedett: figyelme Kodály baráti ösztönzése nyomán a magyar nép zenéje, Bartók kifejezésével a magyar parasztzene felé fordult. Minden olyan lépés, mellyel a művész nem pusztán odébb tol, hanem le is dönt falakat, forradalomnak számít, s Bartók áttörése is az volt, mégpedig mindjárt többszörösen is az. Bartók ugyanis nemcsak a magyar parasztzene tanulságait építette zenéjébe, ami a magyar és a keleti pentatónia ősi rokonsága folytán már önmagában véve is földrészeket egybeöleló egyetemességet jelentett volna, hanem a legkülönbözőbb közép-európai és egyéb népek zenei rendszereit is egyéni világába olvasztotta. Más szóval, Bartók az abszolút és a természeti mellett az emberi univerzumot is bevonta zenei nyelvezetébe, világnyelvet teremtett, s egyetemessége ezen a ponton mind horizontálisan, mind vertikálisan valóban totálissá tágult.

A bartóki világnyelv magja azonban, melynek alaposabb megismerése végett vállalkozott fölfedező kalandjaira, s melyet minden lépésekor újólag bemért és szemmel tartott, a magyarság népzenéje, annak is főként legősibb rétege, az ötfokú hangrendszer maradt, az a zenei alapréteg, mely a magyar népet, a nemzet magját a legtávolabbi fajokkal és kultúrákkal is összekapcsolja, s mely egyfelől - és egyfelé - az egyetemesbe való kisugárzás, másfelől azonban a bartóki univerzum magyar csontozatának zenei leképzése volt.

Ahogy a fentiekből következik, a zene univerzaliz- musa nem valami sajátosan bartóki, de még csak nem is újabb lelemény, hanem pontosan a zene lényegéből ered. Az ebből folyó zenészi magatartásformák sem kevésbé régiek. A művészetek közül mindig a muzsika

tűrte legkevésbé az országhatárok és nyelvi közösségek korlátáit. Már a népi zenei rendszerek sem mozdulatlanok, idegen hatások alatt feloldódnak, új elemeket fogadnak be, s részben vagy teljesen egymáshoz Hasonulnak. Az európai műzenében már a középkori kereszténység univerzalizmusa megteremtette a vele adekvát népek fölötti, univerzális rendszert, s a muzsika később is, a reneszánsszal kezdve, a kultúrák, ízlésformák, irányzatok, valamint a zenei rendszerek változásaiban is leképeződő új világnézeti koncepciók 'terjesztésében mindig az úttörő szerepét játszotta, akárcsak a képzőművészet legmozgékonyabb ágazatai, a festészet és szobrászat. E folyamat logikája szerint jelent meg a romanticizmus idején a lázadó zeneszerzők, a társadalmi forradalom eszméire is fogékony muzsikusok, a Beethovenek, a Lisztek és a Chopinek típusa Bartókkal, századunk első felében, ez a sor is folytatódott.

Koncsol László

A

HUMANISTA

Kopócs Tibor: Bartók

Gondolom, az olvasó észrevette, hogy bár mindeddig a lehető legszorosabban a zenéről igyekeztünk beszélni, lényegében mégis a címben kiemelt fogalomról, Bartók humanizmusáról, humanizmusának zenei talajáról, zenei előfeltételeiről, sőt, zenei képéről volt szó. Bartók humanizmusa ugyanis mélyen benne gyökerezik a zenéjében.

A humanizmus, az emberi testvériség eszméje mindig az antihumanizmus valamelyik formájával, abszolutizmussal, sovinizmussal, fasizmussal, emberpusztító diktatúrákkal szemben aktivizálódik és nyer konkrét, küldetéses, harcos funkciót. A demokráciák társadalmi intézményeibe a humanizmus eszménye többé-kevés- bé beleépül, és dolgos, köznapi erővé lényegül át bennük, amelyet mozgósítani, mintegy lázzá fokozni legfeljebb a társadalmi élet egy-egy pontján kell, ha a demokrácia valamely intézménye válságba jut, s a polgárok bizonyos jogait veszélyezteti. Az antihumanizmus fölsorolt intézményesített változatai azonban nemcsak az emberek ilyen vagy olyan jogát,

hanem osztályok, társadalmi csoportok, nemzetek, nemzeti kisebbségek, vallások, felekezetek és fajok létét, végső soron magát a teljes emberi létezést fenyegetik, kultúrákat és civilizációkat fojtogatnak, s emberek millióinak pusztulását okozzák. Századunk első fele egyszerre vált a totális antihumanizmus és a harcos humanisták korává, így Bartókévá is a modern európai humanisták Romain Rolland-tól Thomas Mannon át Albert Schveizerig ívelő hosszú névsorában.

A humanizmus eszméi különböző forrásokból táplálkoznak. Az imént ötletszerűen kiemeltek közül Rolland- nál és Schweizernél a kereszténység döntő szerepét kell hangsúlyoznunk, míg általában az irodalom és a filozófia - és érdekes módon mindhárom szóban forgó európai humanistánk gondolkodásában, mi több, munkásságában is szintén a zene töltött be rendkívül fontos szerepet. Bartók a századvég és századelő pozsonyi és pesti magyar iskoláitól a nemzeti függetlenség és a liberalizmus korlátozottan humanista eszményeit sajátította el, s az osztrák és német zenei hagyományok folytatójaként lépett a zeneszerzői pályára. Tudjuk, hogy Kodály ösztönzése nyomán fordult figyelme a régi és új francia zene, az impresszionisták felé, akik a kor fiatal festőihez és szobrászaihoz hasonlóan más kontinensek úgynevezett primitív művészetét is tanulmányozták, s ahol hamarosan Sztravinszkij orosz népi gyökerekről sarjadt muzsikája is teljes hangerővel szólt. Szintén Kodály biztatására és vele együtt kezdte gyűjteni a magyar népzenét, hogy mindkettőjük meghökkenésére a magyar parasztdalokban ráleljenek a francia impresszionisták által már asszimilált, de mindaddig a távolkeleti népek zenei monopóliumának hitt ötfokúságra. Gyűjtöútjaikon, mialatt népi szövegek és dallamok ezreit kutatták föl, majd rögzítették fonográfhengereken, hogy lejegyezhessék őket, szükségszerűen alakult át Bartók társadalomszemlélete is, hiszen a nép rétegeivel való sűrű kapcsolatnak társadalmi radikalizálódáshoz - demokratizmushoz, népi alapú humanizmushoz kellett vezetnie. A második lépést akkor tette meg Bartók, mikor a magyar és nem magyar népzene kapcsolatainak, egymásra gyakorolt hatásának tudományos tisztázása érdekében most már nemcsak a magyarság, hanem az akkori Magyarország területén élt nemzetek és nemzetiségek, főleg a szlovákok és románok zenéjét is gyűjteni kezdte. Mindjárt első kutatási eredményeinek közzététele után támadások özöne érte minden nacionalizmus, főleg soviniszta magyar és román publicisták részéről, immár nemcsak merőben szokatlan, avantgardizmus- ba hajló zenéje, hanem gyújtó és tudományos munkássága miatt is. Totális támadást indítottak tehát ellene. Csak természetes hát, hogy Bartók is totális védekezésre szorult, teljes igazát, teljes zeneelméleti rendszerét és stratégiáját - univerzalizmusát - kellett úgyszólván kialakulási folyamata közben védelmeznie, s ennek során a zenei - zenetudományi, majd zeneszerzői - koncepció eszmei-filozófiai és társadalompolitikai következményei is egyre tisztábban kirajzolódtak előtte. Nem csoda hát, ellenkezőleg, teljesen logikus, ha Bartókot az 1918-19-es magyar forradalmak minden fontos művelődéspolitikai, sőt számos előremutató politikai dokumentumának megszövegezői és aláírói között is megtaláljuk.

Humanizmusának a harmincas évek közepétől, a fasizmus németországi győzelmétől kezdve kellett kiállnia a legsúlyosabb próbákat, s Bartók minden eszmei és gyakorlati vonatkozásban a végső következtetések levonásáig humanista maradt. Nem adta föl a népek testvériségének eszméjét, még passzíve, kérdőívek, űrlapok kitöltésével sem óhajtotta támogatni a hitleri Németország fajgyilkos politikáját, inkább megszakította kapcsolatait hagyományos német kiadóival és ügynökségeivel, nem hangversenyzett többé Németországban, a fasiszták barbarizmusa ellen való tiltakozásul lehetőleg nem beszélt németül, csak angolul vagy franciául, ha idegenekkel érintkezett, s végül - noha nem volt zsidó, sem kommunista - nemcsak a hazáját, Magyarországot, hanem Európát is elhagyta, s az Egyesült Államokba emigrált. Antifasiszta és humanista volt, mint az egész magyar szellemiség színe-java, de Bartók humanizmusa tüntető, látványos formákat is öltött.

Amikor Bartók humanizmusára és arra a szerepre gondolunk, amelyet humanizmusával kapcsolatban a zene játszott, óhatatlanul a görög Orpheusz-mítosz jut róla eszünkbe. Orpheusz a zenéjével szelídítette meg nemcsak a vadállatokat, hanem a vad természetet is. A zene mint vadságok megszelíditöje - nem szórakoztató művészet, hanem egész emberi lényünket átalakító jelrendszer... Nem tudhatjuk, milyen volt Orpheusz zenéje, mi módon érte el az elemeket is lecsillapító hatást, de azt tudjuk, hogy miként hat ránk Bartók zenéje. Ennek a zenének megnyugtató - elaltató - hatása nincsen: nem andalító, nem lélekszelídítö, hanem fölkavaró, expressz ív zene, amelyben fájdalom, szenvedély, balsejtelem, indulat és tragikum kavarog. Éppen ezért csak föloldozó és megtisztító - katartikus hatásról beszélhetünk a Bartók-zenével kapcsolatban. Persze, így mégiscsak benne rejtőzik az orpheu- szi mozzanat, hiszen ami fölold, az le is csillapít, egyetemes zenei nyelve pedig minden nép számára egyformán megközelíthető.

11

I uumwiaA