Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)
1981-12-27 / 305. szám, vasarnap
FEJREÁLLT SZAVAK A szavak jelentése nem állandó, de rendszerint apránként, fokozatosan változik meg. Megesik azonban, hogy egy szót egyszer csak épp ellentétes értelemben kezdenek használni. Ez lehet egyszerű szótévesztés is, de van rá példa, hogy a „hibá“-ból idővel jelentésváltozás lesz. E tótágast álló szavakról csak évek, évtizedek múltán tudjuk megállapítani — addig legfeljebb sejtjük — hogy egy je* lentésváltozási folyamat kiindulópontjai voltak. — Bocsánat, elértettem a címet" — mentegetőzik egy késve érkezett taxinak a vezetője, A sportlapban egy ilyen szövegű helyesbítés szúr szemet: „Tudatosításunkban, sajnálatos elértés folytán, Kardos neve után 7-es helyet 5-ös osztályzat volt olvasható.“ Jómagam az elért igét mindmostanáig épp ellenkező jelentésben ismertem. Aki elérti a célzást, az ért a szóból, vagyis tüstént felfogja valaminek a rejtett értelmét. Hogyan lett ebből a „megértéből napjainkra „félreért“? Azt hiszem, azok az el igekötős igék ludasak a dologban, melyekben az eZ-nek az az értelme, hogy „félre“ (elír, elhall, elkezel, elnevel valakit, illetve valamit). Ezeknek a hatására fordul némelykor visz- szájára az elért-nek a jelentése. Hasonló elbizonytalanodást tapasztalok az idejekorán határozószó alkalmazásában is. „Miért halt meg idejekorán Suksin — teszi föl a kérdést egyik lapunk cikkírója —, és miért hal meg idejkorán sok színész és rendező világszerte?" Nem tételezem fel az illetőről, hogy úgy gondolja: a kiváló szovjet író, filmszínész és filmrendező „épp jókor, idejében, még a kellő időben“ hunyt el. Noha a dőlt betűs szedései kiemelt szó értelmező szótáraink tanúsága szerint pontosan ezt Jelenti! A kritikust, aki azt akarta mondani, hogy Suksin és a többiek időnek előtte, túl korán haltak meg, feltehetően a -korán utótag zavarta meg. (Tegyük hozzá, a teljesség kedvéért, hogy az ideje- korán-nak a múlt században csakugyan volt „korán“ jelentése is, például amikor Jókai „idejekorán meg;vénült ember“-ről ír, akkor ezt így kell érteni: korán megvénült. Tehát idézett mondatunkban és a hozzá hasonlókban voltaképpen egy elavult jelentés feléledéséről van szó.) Ezek alkalmi szótévesztések lehetnek. De nem biztos, hogy azok! Az ilyesmiben sohasem árt az óvatosság/ Mielőtt pálcát törünk egy újonnan jelentkező szóhasználat fölött, figyelnünk kell az élőnyelvet. Különösen akkor válik „gyanússá“ a dolog, ha mind sűrűbben fordul elő egy szó korábbi jelentésével ellentétes értelemben. A tempós melléknév például egy ideje „élénk ütemű, gyors“ jelentésben is felbukkan. Egy színdarab szerzői utasításában olvasom: „Figyelem! Az alábbi párbeszéd nagyon pergő, tempós.“ Egy másik példa, az újságnyelvből: „Hamár végzett viszont a román lábzsonglőr, Andrukovics. Tempós, gyors produkciója nem okozott csalódást“. Holott a tempós eredeti értelme éppen az, hogy „kimért, kényelmes, ráérős, öreguras, esetleg körüményes“, azaz mindenképpen „lassú“ (mozgás, cselekvés). Ilyen jelentésben él vele Ady is, amikor a Kalota folyócska hídján átvonuló falusiak komoly méltóságteljes mozgását festi: „Öh tempós vonulás, állandóság. Biztosság, nyár, szépség és nyugalom“. A tempós pálfordulását alapszavának, a tempó-nak egyik mellékjelentése idézhette elő. Az „ütem, iram“ alapjelentésű tempó főnév ugyanis olykor gyos, erős, élénk iramú mozgást stb. fejez ki: Nem bírom ezt a tempót!; Esett a tempó (sportmérkőzésen, versenyen). Talán hozzájárult az értelmi átcsapáshoz a tempó-nak az az elavulóban levő, mondatszói értékű használata is: Tempó, fiúk!; Tempó, magyarok! (azaz: Gyerünk!, Hajrá!, Rajta!). A változás az efféle felszólító mondatok -an ragos határozójában indulhatott meg: A holmidat ki a zsebből, de tempósan (értsd: gyorsan), de később átterjedt a tempós melléknévnek ragtalan előfordulásaira is. Hogy ez a jelentés- módosulás még nem ment át teljesen a köztudatba, s emiatt a szó alkalmazása körül bizonytalanság uralkodik, jól mutatja, hogy az idézett friss példákban a szerző a tempós mellé — mintegy a biztonság kedvéért — odatette a (nagyon) pergő, illetve a gyors jelzőt is. KEMÉNY GÄBOR TANTALUSZI KÍNOK? Egy idegen nyelvből magyarra fordított elbeszélésben olvashattuk egy sebesült ír orvlövészről a következőt: jobb karjában tantaluszi kínokat érzett. Nem Ismerjük az eredeti idegen nyelvű szöveget, de elég nehéz elképzelni, hogy az elbeszélés szerzője valóban tantaluszi kínokat emlegetett — sajgó fájdalom vagy valami hasonló helyett. De még ha feltesszük is, hogy az eredeti szövegben benne volt ez a hiba, akkor sem mentség ez a fordító, a lektor vagy szerkesztő számára. Honnan Is származik a tantaluszi kínok kifejezés? A görög mitológiából, melyet valóban nem köteles mindenki ismerni. De ha valaki Ilyen vagy hasonló kifejezést használni akar, csak akkor tegye, ha biztos a dolgában, vagyis ha pontosan tudja a képes kifejezés Jelentését. Ha kételyei vannak, ne legyen rest utánanézni a dolognak. Az adott esetben jól eligazít az idegen szavak szótára, benne van az is, ki volt Tantalosz, az is mit nevezünk tantaluszi kínoknak. Hogy lássuk, mennyire helytelenül emleget a mi Idézett mondatunk tantaluszi kínokat, olvassuk csak el a Tanta- loszra vonatkozó tudnivalókat. Tantalosz az ókori görög mitológiában szereplő király, akit Zeusz gyermekgyilkosságért azzal büntetett, hogy az alvilágban ízletes ételek és italok voltak körülötte, de amint értük nyúlt, ezek nyomban eltűntek előle: sem éhét, sem szomját soha csillapítani nem tudta. Ennek a Tantalosz királynak a gyötrelmei a tantaluszi kínok. Ez tehát ennek a képes kifejezésnek az eredete. Mikor beszélhetünk tantaluszi kínokról? Például akkor, ha valaki nem élvezheti a jelenlétében fogyasztott ételeket, italokat, pedig nagyon is kívánja őket. De nevezhetjük általában tantaluszi kínoknak a gyötrő vágyakozást, melyet valaki valami számára elérhetetlen után érez. Mindebből teljesen világos, hogy a karjában, még akkor sem érezhet valaki tantaluszi kínokat, ha történetesen nem arról van szó, hogy szörnyen fáj a karja, mert meglőtték, hanem például arról, hogy mindenáron szeretné elsütni a fegyverét, de nem bírja. MAYER JUDIT A szocifltizmus és o kultúra öröksége O któber közepén Prágá* ban, a CSKP KB Politikai Főiskoláján a szocialista országok kulturális, irodalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó közös munkabizottsága ezzel a címmel nemzetközi tudományos konferenciát rendezett. Tíz szocialista »rszág kommunista és munkáspártjainak, kulturális minisztériumainak, művészeti és kulturális kutatóintézeteinek, valamint felső oktatási Intézményeinek képviselői ültek össze azzal a cél* lal, hogy átfogóan megvitassák a kulturális örökség alapvető elméleti és művelődéspolitikai kérdéseit. Csehszlovákiát a konferencián 25 tagú küldöttség képviselte, s a kulturális örökség marxista—leninista értelmezéséről, illetve alkotó alkalmazásáról hazánkban Václav Beda docens, a CSKP KB Politikai Főiskolája művelődéspolitikai tanszékének vezetője tartott előadást. Egyes megállapításaival közelebbről megismertetjük olvasóinkat. A kulturális örökség jelentősége és szerepe a társadalom és a nemzetek életében, a forradalmi és haladó erőknek az- emberiség jövőjéért, a kultúra fejlődéséért vívott küzdelmében egyre időszerűbb kérdéssé válik. A fejlett szocialista társadalom építésének szakasza a szocialista országokban a termelőerők, a gazdaság és a korszerű irányítás dinamikus fejlődése mellett nagy igényeket támaszt a dolgozók szellemi potenciáljával, gondolkozásával, műveltségével, eszmei, politikai és szakmai színvonalával, erkölcsi magatartásával szemben. Ebben a fejlődési szakaszban a társadalom és minden egyén életében egyre jobban előtérbe kerül a kultúra. S itt rendkívül fontos a szocialista jelent megelőző forradalmi küzdelmek ismerete, illetve a haladó forradalmi kulturális hagyományok széles körű megismertetése, illetve továbbfejlesztése. A szocialista világrendszer léte, s a világméretű forradalmi folyamat egyre növekvő befolyása az imperialista és gyarmati elnyomás alól felszabaduló országok társadalmi és kulturális fejlődésére ugyancsak aláhúzza a kulturális örökség problémakörének időszerűségét. Ezek a jelentős történelmi körülmények több, a kulturális örökséggel összefüggő új elméleti és gyakorlati kérdéseket vetettek fel. Václav Šeda docens szerint a következők a legfontosabbak: — az egyes szocialista országok kultúráinak kapcsolata más testvéri szocialista országok kulturális tapasztalataival; — a szocialista nemzeti kultúrának a nemzeti kultúrák sajátosságainak, eredetiségének tiszteletben tartásával kísért kölcsönhatása; — a szocialista kultúrák közeledési jolyamata, amelyben a szocialista országok saját kultúrtörténetük teljes gazdagságával vesznek részt; — a nemzeti demokratikus kulturális forradalmak valóra váltása a fejlődő országokban, s e forradalmak kapcsolata a szocialista országok kulturális építőmunkája, s különösen a múlt kulturális örökségének felhasználása terén szerzett tapasztalatokkal. A jelenlegi megosztott világ ténye és az ellentétes társadalmi rendszerek közti eszmei harc kiéleződése egyre jobban kihat a kulturális szférára is. A szocializmus természetes folytatója a múlt haladóbb, kulturális értékeinek ugyanakkor a jelenlegi imperializmus egyre jobban az egyes nemzeti kultúrák sajátos vonásainak eltörlésére törekszik, s a reakciós, dekandens kulturális hagyományokat használja fel a haladó erők és a szocializmus elleni harcában. Támadó jellegű politikai céljaival, az Imperializmus ma is reális veszélyt jelent az emberiség által létrehozott értékekre. A kulturális örökség problémakörének mélyreható tanulmányozását az is indokolttá teszi, hogy a különféle jobboldali elemek revidiálni szeretnék a múlt kulturális örökségével kapcsolatos marxista—leninista eleveket, s ezeket különböző népellenes például az úgynevezett világ- kultúráról alkotott, osztályszempontokat nélkülöző elméletekkel szeretnék helyettesíteni. A kulturális örökséget a marxizmus—leninizmus következetesen osztályszempontokból vizsgálja, ami egyértelműen megfelel Lenin két kultúráról szóló tanításának, miszerint az antagonisztikus osztálytársadalmakban két kultúra létezik. Demokratikus szocialista kultúra, s vele szemben az uralkodó, kizsákmányoló osztályok kultúrája. Következésképpen kétféle kulturális örökségről beszélhetünk: egy élő, távlatokat adó kulturális örökségről, amelynek folytatója és továbbfejlesztője a szocializmus, s vele szemben a holt, mozdulatlan dekadens szellemi örökség. A munkásosztály, mint a szocialista társadalom fő letéteményese, a kulturális örökséget teljesen új alapokon, az új szocialista kultúra szerves részeként fejleszti tovább. A kulturális örökség lenini értelmezése már a két világháború közti időszakban termékeny talajra talált a csehszlovákiai forradalmi mozgalomban. Jellemző, hogy a húszas években ritkaság számba ment az az új proletár művészet kérdéseivel foglalkozó programadó cikk, vagy tanulmány, amwly ne foglalkozott volna a kulturális örökséghez való viszony kérdéseivel. A proletariátusnak a kulturális örökség iránti viszonyával sokat foglalkooztt Stanislav Kôstka Neumann. A nemzeti kultúra népi hagyományaiban gyökereztek a cseh proletárköltészet legjelentősebb képviselőjének, Jirí Wolkernak versei. A múlt szellemi értékei megítélésének lenini, kritikai elvét alkalmazták munkásságukban a legnevesebb cseh és szlovák marxista gondolkodók — Bedfich Václavek, Július Fučík, Laco Novomeský és Zdenék Nejedlý. Különösen nagy érdemei vannak a kulturális örökség lenini értelmezésének elmélyítésében Zdenék Nejed- lýnek, aki tudományos megalapozottsággal fejtette ki, hogy a valódi nagy nemzeti hagyományok igazi örökösei a kommunisták, akik ezeket a hagyományokat a szocializmusért, a kommunizmusért vívott harcukkal új tartalommal töltik meg és továbbfejlesztik őket. ^ ocialista társadalmunk a O mLí hazai kulturális örökséget, a világkultúra nagy értékeivel együtt, jelenünk szocialista kultúrájának szerves részévé tette. A szocialista kultúra, hangoztatta a CSKP XVI. kongresszusán Gustáv Husák elvtárs, teljességével a szocialista ember kialakításának, nevelésének fontos eszköze, s ebben a folyamatban a kulturális örökség semmivel sem pótolható helyet tölt be. A prágai nemzetközi értekezlet fórumain elhangzott tartalmas előadások és vitafelszólalások újabb ösztönzést adtak a kulturális örökséggel összefüggő kérdések mélyreható tanulmányozásához. A tanácskozás aláhúzta, hogy a kultúra fejlesztését össze kell kötni a tartós békéért folytatott harccal, valamint a szocialista közösség egységének megszilárdításával. — A szocialista országok közti együttműködés nem szűkülhet le csupán gazdasági területre — mondotta zárszavában Jakub Netopílik, a pártfőiskola rektorhelyettese —, ezt az együttműködést kísérnie kell valamennyi testvérnemzet kulturális múltja iránti érdeklődésnek. A haladó kulturális hagyományok mindig az emberek egyenjogúságáért vívott küzdelmet támogatták, s mindig visszautasították az emberek és népek megalázását. Ez a kulturális örökség egyértelműen szemben áll az imperializmussal és elősegíti a nemzeti felszabadítási mozgalom még nagyobb arányú kibontakozását. (sm) r". z ipari környezet mint téma Barta Gyula kiállítása Csallóközi Múzeumban A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csalótközi Múzeumban november végén nyílt meg Barta Gyula festőművész tárlata. A kiállítás rendezői egy válogatás bemutatásával próbálták meg érzékeltetni a művész eddigi munkásságát, amelynek alapját az ipari tájképek és monumentális munkálnak tervei alkotják. Barta Gyula elsősorban tájképfestő. Ez az egyszerű megállapítás azonban mást is takar, figyelemre méltó kísérletezéseket a valóság és a táj ábrázolásában. Művészi pályájának elemzése során megfigyelhetjük tájfelfogásának változásait, azt, ahogy a kezdetek poetikus, lírai hatású tájképeitől eljut az ipari környezet nyútjotta motívumokig, eljut addig, hogy mai életkörnyezetünk ábrázolásával kezd foglalkozni. S így a természeti motívumok megjelenítésének változatos formáit, az impresszív vagy akár expresz- szív hatásokat tükröző tájképeket, a hangulati vagy dramati- kus elemeket felvonultató eszköztárt a művész képein a szinte már mérnöki pontosságot igénylő formaalkotás váltja fel. A 60-as évek elejétől aztán folyamatosan születnek képei az iparosítás témájában, a táj megváltozott arculatát tükrözve. Pontos, tárgyilagos kompozíciói megváltozott, ipari létesítményekkel beépített környezetünk esztétikai értékeinek felfedezésére ösztönöznek bennünket. Barta Gyula ábrázolásmódjának hatására mi is hajlamosak vagyunk a célszerű és szükséges új létesítményeket új minőségükben, a hétköznapok szürkeségéből kiemelve nemcsak mint műszaki építményeket, hanem mint új esztétikai szemlélet hordozóit tekinteni. Az új tematika merőben más formai megoldásokat is követelt. A művész nagyobb hangsúlyt fektetett a szilárdabb formaalkotásra, a szigorúan elhatárolt felületek néhol már- már grafikára emlékeztető vonalvezetésére, a jelekké egyszerűsödő kompozícíós egységekre. A képek belső, logikai megalapozottságra épölő szerkezete, kiegyensúlyozott célszerűsége és meghatározott ritmusa mind mind elősegíti és növeli motívumainak a nézőre gyakorolt hatását. Ezt a célt kívánja szolgálni és egyben alátámasztani a főleg hideg színekre és színáranyalatokra épülő színskála is. A kiállítás másik részét Barta Gyula monumentális munkáinak tervei alkotják. S bár csak egy részük kerülhetett itt bemutatásra, de így is érződik — a változatos technikai megoldások mellett — az alkotások egyértelmű jellemzőjeként az alkalmazott motívum egyszerű, dekoratív hatású megoldása és főként az egész építészeti együttes formai egységének figyelemben tartása. Sajnálatos, hogy a kiállító helyiségek szűkös volta miatt nem kerülhettek bemutatásra Barta Gyula rajzai és illusztrációi, amelyek munkásságának szintén szerves részét képezik. A rendezők remélik, hogy a Csallóközi Múzeumnak ez a kiállítása végül is nemcsak mint a tájfeLfogás egyik jellegzetesen mai formájáról nyújt ismereteket, hanem valóban mély művészi élményt jelent a látogatóknak. NAGY KORNÉLIA 1981. XII. 27.
