Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)

1981-12-24 / 304. szám, csütörtök

Odafigyelni

E

z a nap is elérkezett hát végre. Nagyot szusszantunk, megtöröljük gyöngyöző homlokunkat. Végre, sóhajtjuk megkönnyebülve. Végre, legalábbis néhány napra vége az idegölő „még ezt kell venni, még azt muszáj felhajtani“ hajszának. Lámpagyújtás, és lassacskán csend, teljes nyugalom honol a tájon.

A béke és a szeretet ünnepe, halljuk, mondjuk, és már-már Idilli képet festünk erről az ünnepről is. Ám ha a tavalyi vagy tavalyelőtti tapasztalatainkra gondolunk, úgy tűnik, mintha a valóság másként festene. Egyik Ismerősöm nem kertelt:

— Tavaly az ajándékosztás, az szép volt, mamáék igazán kitettek magunkért, képzeld legalább egy-egy ezrest költöttek a gyerkőcökre. A következő két nap aztán teljes unalom. Nagy eszem-iszomok, látogatás a rokonsághoz, egyetlen nagy zsi- vajgás, éjfélig tévénézés, isten- uccse, belefáradtam az ünneplésbe.

A másik meditáló típus:

— Tudod, én legszívesebben abbahagynáp ezt a hajszát. A sok élelmiszer meg az ajándékok árát összeraknám, befizetnék egy karácsonyi üdülést, vennék a gyerkőcöknek egy- egy könyvet vagy kis játékot, az asszonynak valami szerény ajándékot, és nagyokat sétálnánk, játszanánk együtt, nyugodtan, önfeledten. Ez lenne a szép karácsony. Meg is teszem, mihelyt nagyobbak lesznek a gyerekek, mert már nagyon unom ezt a több hetes értelmetlen hajszát.

Részben vagy talán csaknem teljes mértékben mintha a mi gondolatainkat, érzéseinket is tolmácsolták volna. Talán nem a korosodással járó nosztalgia vagy a múltat megszépítő emlék elevenít fel bennük régvolt, általunk Is megélt karácsonyokat és ma Is felejthetetlen olvasmányélményeket, amikor tán meghittebb volt kis és nagy közösségek békéjének ünnepe.

Szinte már közhelynek tűnik leírni, hogy rohanó világban élünk, s ez a tény életfelfogásunkat, életvitelünket is szüntelen változásokra sarkallja, s mindez tudatunkat, értékrend- szerünket, cselekedeteinket is meghatározza. Az emberi tudat nem mindig, nem mindenben képes követni ezt a felfokozott tempót, s mindez ellentmondásokat szül.

Szociológiai felmérések igazolják, hogy egyre több a szabad időnk. Ám ugyanezek az adatok azt is elárulják, miként sáfárkodunk ezzel az idővel. Kiki saját értékrendszere, életfelfogása szerint.

Aki mindenáron sok és még több pénzt akar szerezni, és minden értéket pénzzel akar kifejezni, az nem érti, miért lehet értelmes dolog olvasni, kirándulni, színházba menni, ö csak keresni akar. Házat, hétvégi házat azért épít, személygépkocsit azért vesz, hogy tehetősségét igazolja. Számára a korszerű ház nem eszköz a modernebb életmódhoz, hanem cél a kivagyiság, a jólét igazolására.

O

rvosbarátaim riasztó adatokat sorolnak fel harminc-negyvenévesen, infarktusban elhunyt emberekről, akik éjt nappallá téve fusiztak, jobbára csak a munkahelyükön pihentek, hogy aztán újfent megpróbáljanak többet és még többet keresni. Vajon hány olyan család van, ahol heteken, hónapokon át vasárnap csak délután van otthon a férj, a családapa, de akkor meg alszik, pihen, nincs ideje, ereje a családdal tölteni néhány röpke órát? Kifejezhető-e az ilyen életvitel erkölcsi, nevelési kára?

— Dolgozom, munkaidő után is s meg is kérem az árát, mert a gyermekemnek nem adják ingyen a banánt, és ő nagyon szereti a banánt — mondogatja egyik tévéjavító ismerősöm, s nem találok semmi kivetnivalót életfelfogásában, ö ugyanis még ügyel az arányokra. Hétköznap este jön még ugyan, de szombat délutántól még a legjobb barátjának sem javítja meg a tévét.

— Ez a másfél nap az enyém meg a családomé, hangoztatja. Csak másfél évvel később vett gépkocsit, mint autószerelőszomszédja, aki évente mindösz- sze négyszer-ötször veszi fel ünneplő öltönyét.

A pénzcentrikus szemlélet önzéshez vezet odahaza, munkahelyen egyaránt. Szeretetet, odafigyelést, meleg emberi szót nem lehet pénzzel mérni, s mintha sokasodna azoknak a száma, akik mindezt idejét múltnak, feleslegesnek tartják.

K

özömbösek lettünk egymáshoz. Az elmúlt hét szombatján, a nagy hóviharban kopogott be hozzám egyik barátom, aki egyébként

nagyvárosi lakótelepen lakik. Az úton is tornyosuló hótorlaszok megállásra kényszerítették, tőlünk akarta felhívni otthon maradt ^gyermekeit, feleségét. Két éve él már abban a toronyházban, de csak most döbbent rá, hogy mindössze a két szomszédja nevét tudja, nekik meg nem volt telefonjuk. Még fél- százan laknak ugyanott, de egyiküknek sem tudta még a nevét sem.

Faluról is hozhatnék példát. A legkirívóbbat említem. Az egyik helyen csak három hét múlva jöttek rá, hogy a falu szélén élő, magányos öregember nem járkál már az udvaron, mert — meghalt. Három hét telt el, míg feltűnt valakinek.

Nincs időnk vagy türelmünk egymásra, s ha szóba elegyedünk, rendszerint tartalmatlanok párbeszédeink. Egykor n drámairodalomban Csehov újítása volt, hogy a színműveiben megírt számos dialógus voltaképpen két vagy több monológból állt. Mindenki mondja a magáét, s nem figyel a másikra. Napjainkban ez már teljesen elharapódzott jelenség. Csak a mi dolgaink a lényegesek, csak én, és megint csak én...

Gyanítom, nem elsősorban a megváltozott életritmus, hanem az anyagiasodó, önző szemlélet, sok hamis értékrendszer az oka, hogy egyre több helyen nincsenek hangulatos családi ünnepségek és megkopott a fénye a közösségi ünnepeknek Is. Sok gyermek ma csak azzal méri az ünnepet, hogy tovább aludhat, s nem kell iskolába mennie, s legfeljebb nagyszüleitől hall valamit a szép családi ünnepekről, hangulatos május elsejékről, húsvéti locsolkodásokról vagy közösen eltöltött vasárnapokról.

V

alahogy tovább kellene már lépni annál, hogy sokan, nagyon sokan csak beszélnek a szocialista életstílusról, erkölcsi normák ról, amelyek a népszokások, haladó hagyományok méltó ápolásának Is megfelelő jelentőséget tulajdonítanak. Cselekedni kellene. Nem látványosan: inkább hasznosan. Kis közösségben, a családban, a munkahelyen. Odafigyelni egymásra, törődni egymással. Mást is látni, nemcsak önmagunkat. Mert csak ez a közösségi gondolkodás és cselekedet aranyozhat be minden ünnepnapot. A béke és a szeretet ünnepét is.

SZILVÄSSY JÓZSEF

Olyankor mindig forró az arcom

„Amikor a Télapó-ünnepélyről hazaértem, anyu már otthon volt a kishúgommal. Kati a nappaliban valamint rajzolt. A lemezjátszón újra az a recsegő lemez forgott. Persze Katinak mindegy, négyéves múlt és azt hallgat, amit anyu jónak lát. Kiütéseket kapok ennek a színésznőnek a hangjától. Unom az álmaszószt, Bóbitát és Jancsi bohócot. Ráadásul az iskolában is azt hiszik, hogyha ugyanezt a lemezt recsegtetik a mennyországban érezzük magunkat. Kár, hogy a Télapó elment mindjárt a műsor után. Pedig amikor megköszönte a felsősök csoportjának az előadását, olyan jókat mondott. Persze, mert Szabó Jutka szerint a szomszédjukban lakik és gyermekverseket ír. Meg azt is mondotta Szabó, hogy valami bábcsoportot vezet. Jó fej lehet. Persze aztán őrülhettünk a Horváth tanító néni diszkójának. A nagy diszkóból annyi lett, hogy másfél óra hosszat az Abbát hallgattuk. Mert a gyerekdalokon kívül csak ezt az egy lemezt hozta el. Negyedikesek vagytok, ti még maradhattok négyig, mondta az osztályfőnök. Alig vártuk a négy órát. Örültünk a szabadulásnak. Es otthon persze ugyanaz a gyerekdalos lemez. Anyu főz, apu túlórázik, mert kell a pénz az ünnepekre. Már tudom, hogy mit kapok. Meglestem, amikor apu a múlt héten hazahozta. Társasjáték. Talán ők is játszanak majd velem, nem csak az osztálytársaim. Kati még kicsi ezekhez. De apu mindig olyan ügyesen malmozik. Ezt a közlekedési játékot is tudja majd. Csők ritkán van otthon, mert mindig túlórázik. Anyu meg fáradt. Tudom, karácsonykor is az lesz. Átadjuk az ajándékot, kivételesen tovább fennmaradhatunk. Ök nézik a tévét, pedig a komoly zenét hallgatni is lehet. Karácsonykor mindig így komolykodnak. Pedig úgy szeretnénk játszani velük. Kati is jobban szereti azokat a meséket amit apu talál ki. Persze, ha ráér. Es ez olyan ritkán van. Anyunak is egészen jó hangja van, mégsem énekel nekünk. Amikor a múltkor egy népdalt kellett megtanulnunk a rajgyűlésre, olyan szépet tanultam tőle. Azt mondta, hogy a nagymamától hallotta. Apu is nagyapától tudja a meséit. Modta is nagyapa, hogy a Kisgömböc és a Forró vizet a kopaszra meséket apának meg Zsóka néninek százszor is elmesélte. Nekem persze már jobb, mert jól olvasok. De Kati .szereti, ha apu nagyokat visít, mint a kismalac. A farkast is olyan jól utánozza. Olyankor mindig forró az arcom. Nem tudom miért, csak forró. Ogy magától. Akkor délután is csak ültem a gyerekszobában és vártam, hogy Kati megúnja a lemezt. Szerettem volna vele játszani, mert nem kell leckét írni. Holnap szombat. De üldögélni is szeretek, mert így nyugodtan gondol- kodhatom. Anya holnap délelőtt fodrászhoz megy, mert este valami bálba mennek. Jó lesz, mert Katival mesélünk egymásnak. Ha otthon vannak nem lehet, mert rögtön bejönnek. Szó nélkül el kell aludnunk. Pedig olyan jól tudunk félni a sötétben. En persze már nem nagyon félek, így mindig elmondom neki hogyan v^dem majd meg. Mesében mindent lehet. Ha nagy

leszek meséket fogok írni. Vagy verseket a gyerekeknek. De olyan gépet is fel fogok találni, ami nemcsak ledarálja a mesét. V álaszol gat ni is fog, ha Kati megkérdezi, hány farkas állt a kopasz hátára. Meg a Kisgömböcbe is belefér majd az egész falu, nemcsak a szegény ember meg a családja. Ja, igen. Kati is már nagy lesz akkor. De biztos lesz gyerekünk, apuéknak meg unokájuk. Apu akkor is túlórázni fog? Pedig nagyapa sohasem túlórázik. Amikor náluk vagyunk, mindig felkel mire mi felébredünk. Biztosan addig túlórázik. Mert utána a térdére ülteti Katit és mesél. Nekem is így mesélt azelőtt, meg tavaly a malom korongjait is ő faragta. Ha így odaül az öreg nagyágy szélére, akkor ugyanúgy forró az arcom, mint amikor apuval vagyunk. Szeretem, ha forró az arcom."

DUSZA ISTVÁN

Egyszerű történet

Fölrakták a csomagokat, elhelyezkedtek. És elindult a busz, melynek a hosszú úton körülbelül óránként van megállója egy-egy nagyobb városban. A kislányt előbb az anya veszi térdére, aki az ablak mellett ül. A kislány akarta így, hogy láthasson az ablakon túli világra. És mert lát, hát kérdez. A szülők pedig válaszolnak, magyaráznak türelemmel, hol a gyermekhez, hol az ablakhoz hajolva közelebb, olykor mutatóujjukkal érintve az ablakon elvonuló táj valamelyik pontját. Halkan szólnaik, hogy ne zavarják a kis családi kör szomszédságában ülő és álló utastársakat.

Fél óra múlik el talán, amikor a kislány unni kezdi a képeket, fészkelődik egyre nyugtalanabbul, átcsúszik apjához, végigméri a közvetlen közelében levő bácsikat, néniket, akik álmosan kapaszkodnak a eso m agt a rt óba, síé k tá m 1 á k ba.

Aztán visszatér a mamához, aki megkérdezi tőle, hogy akar-e cukorkát, banánt, akar-e enni husit meg kiflikét. Nem, ő semmit nem akar enni, inni sem.

— Hát akkor ülj szépen — mondja a papa.

— Nézd, milyen nagy ha,jó úszik ott.

A kislány odaplllant, aatán váratlanul, a világ legtermészetesebb hangján közli:

— Pisi lesz.

A szülők arca elborul,

ennél rosszabbat a jelen helyzetben nem mondhatott volna a kislány.

— Ugye, figyelmeztettelek otthon, hogy menj vécére — így a mama. A papa:

— Most mit csináljunk?

— Semmit, kibírja amíg megáll a busz.

— Az nem lesz hamar.

— Pisilni kell — vág bele a kislány a párbeszédbe.

A szülők tanalkodnak, olykor egészen hangosan, közben mind kellemetlenebb ül érzik magukat a rájuk szegeződő tekintetek súlya alatt; a gyerek meg egyre hajtogatja, hogy pisi lesz.

— Meg kell állítani a buszt

— mondja az apa, miközben arra gondol, amire általában mindönki, ha egy Idegenekből álló közösségben egyedül van hirtelen jött bajával, olyan emberi problémával, melynek megoldása nem történhet meg anélkül, hogy így vagy úgy ne függne a közösségből. Egyfajta félelem ez, borzasztó érzés, hogy hátha nem találunlk megértésre, hátha lesz, aki ránk mordul, ránk tereli a közfigyelmet.

jára a gyereket, az ülések közti szűk folyosón, amennyire

tudnak, összehúzódnaik az emberek.

Kint tarka a világ, üde szellő fújdogál, meg-megtáncoltatja a fűszálakat az árokban is, ahol a kislány guggol, fölfogva piros szoknyácskáját. Közben felpillant a buszra, melynek ablakaiból megértő mosollyal nézik őt az emberek. De talán épp ez az oka annak, hogy nincs pisi, nem tud a kislány pisilni. Ogy látszik, az bénította meg, ami olykor a felnőtt embert is, lia nem ikívánt tanúja akad valamilyen szokatlanabb vagy intí- tnebb cselekvésének. A lélektan gátlásnak nevezi ezt.

— No, mi íesz már — szólal meg fölötte az apa.

— Nem lesz pisi. Nem megy.

Visszatérnek, leülnek, a busz

elindul.

— Remélem, most már nyugton maradsz — szól az anya

Gyökeres György felvétele

megkönnyebbülten a kislányhoz.

— Nem volt semmi — mormogja az apa, hogy csak a felesége hallja, aki nyomban idegessé válik és már kezdene is valamilyen dühös mondatba, de a kislány megelőzi:

— Pisi lesz, nagyon kell — és két kis öklét újra az öléhez szorítja.

— Belőlünk nem fogsz bolondot űzni. Mindjárt megállunk és ha kell, akkor majd pisilsz — mondja az asszony. De a kislány nem hagyja abba; már síró hangon könyörög. Szenved, látni rajta.

— Mi van a kislánnyal? Nem végezte el a dolgát? — fordul hátra az előttük ülő férfi.

— Hát menj, szólj a sofőr- — Nem — válaszolja az apa nek. a foga között.

— Menj te, te nő vagy neked hamarabb megteszi.

— Juj, mindjárt beplsileik — szólal meg ismét a kislány könyörgő hangon, és két kezecskéjét öléhez szorítja.

— Az Istenfáját, maguknak. Hogy kínozhatják így ezt a gyereket?! — Kemény férfihang csap le közéjük, mely szinte megdermeszti őket. És ugyanaz a hang átkiált az álló utasok feje fölött:

— Sofőr úr, legyen szíves megállni, vécére kell menni egy gyereknek.

A busz lassul, a közelben levő utasok közül néhányan megjegyzik: nahát, ilyen szü!ők?l És az apa égő arccal emeli karHEURÉKA

— Nem Is hiszed, mennyi baj van ilyenkor, karácsony táján az öregekkel — sóhajtja az üzleteket járva egy fiú választottja fülébe.

— Ne Is mondd! — legyint a lány. — Legalább egy álló hónapja faggatom az őseimet, minek tudnának örülni a legjobban, de egyetlen életre való ötletet sem sikerült kiszednem belőlük.

— Anyámmal könnyebben elboldogulok — mondja a fiú —. valami divatos pulcsi, egy kis kencefice, egy

pár szép harisnya egy nőnek mindig jől jön. De apunak! Azt hiszem, az égvilágon mindene megvan már. Pedig igazán szeretnék neki is valami kellemes meglepetést szerezni.

— Heuréka! — kiált fel a lány boldogan. — Csempész be engem a karácsonyfa alá. Az igazi meglepetés lesz, hacsak nem ajándékoztad meg őket még tavaly egy másik menyecske- |elölttel — emeli fenyegetésre a mutató ujját.

SZENK SÁNDOR

— Nahát, ilyen gyereket. Majd megn evelném én — így a férfi.

— Megállít az emberfia egy buszt miatta, aztán semmi — folytatja a férfi, aki az előbb volt olyan kedves szólni a sofőrnek, hogy egy gyereknek vécére kell menni. — Ugyancsak rafinált kölyök lehet.

És többek haragja zúdul a gyerekre, és a szülők haragja is zúdul a gyerekre, noha az övék nem öl/t olyan vad formát, hiszen ők szeretik a kislányt, a szemefényük; hiszen ők hárman mégiscsa k össze tartoznak, közös a bajuk ebben a csupa idegen emberből álló alkalmi közösségben, melyből újabb hang jut a fülükbe:

— Egy kis taknyos miatt fogunk késni? 1

És ekkor az apa hirtelen feláll, felkapja a kislányt át- verekszl magát a tömegen miközben a kislány valami csodálatos erőt érez meg az apjában. csillogó szemekkel tekint föl rá. A sofőr sző nélkül megállítja a buszt és néhány másodperc múlva a kislány már ott guggol az árokban. Az apjára tekint, aki hallván az apró neszeket látván csillogni egyre több fűszálat, meghatódott mosollyal áll gyermeke fölött

BODNÁR GYULA

1981

XII. 24.