Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)
1981-11-13 / 269. szám, péntek
a műfordítás elmélete Anton Popovič könyve magyarul /i dvomíkyi gyermekszínfátszócsoport előadásának egyik jelenete. (Gyökeres György felvétele) FELFEDEZNI EGY FESZTIVÁLT A Martinban töltött egy hét során gyakran eszembe jutott egyik ismerősöm kérdése, amelyet valamelyik szlovákiai magyar amatőr szemlén tett fel: azt mondjuk erről vagy arról a csoportról, hogy élenjáró, kiemelkedő. Igen ám, de mihez viszonyítva? A hazai magyar színvonalhoz, a szlovákiaihoz, vagy netán országos mércével mérve? Bizony, nem árt időről időre tisztázni, mértéket és értéket világosan meghatározni. Nem véletlen, hogy erről a viszonylagosságról éppen e patinás közép-szlovákiai városban töprengtem, hiszen ez a rendezvény valóban hazai amatőr viszonylatban a fesztiválok fesztiválja, a szlovákiai gyermek és felnőtt színjátszók különböző kategóriájú versenyeinek legjobbjai léphetnek itt fel. Ebben az esztendőben 14 csoport 326 szereplője és két szólista jutott el erre a seregszemlére. Rajtuk kívül még négy versenyen kívüli műsort, továbbá öt esti programot láthattunk. Délelőttönként szakmai értékelések, előadások gaz; dagították a hivatalos műsort. Annak ellenére, hogy a meghívott három külföldi — szovjet, magyar és holland — együttes különböző okok miatt nem jött el, senki sem unatkozott a fesztivál hét napja alatt. Volt mit látni, bőven akadt téma az eszmecserékhez és «. vitákhoz. Most, mint ilyen esetben általában a napilapok munkatársai, a helyszűkével küszködöm, mert sok mindenről kellene írni. Elsősorban arról, hogy a szlovák amatőr színjátszást a bátor kísérletezés, az újszerű színpadi megfogalmazás igénye jellemzi; a felelős intézmények és a bíráló bizottságok nem gáncsos- kodnak, sőt ellenkezőleg: teret, lehetőségöt adnak az értelmes kísérletezésekre, a zsűrik pedig szakszerű elemzésekkel választják szét az ocsut a búzától, s így terelik helyes irányba ezt a folyamatot. Persze, nem minden kísérletezést kísért siker és elismerés: ezúttal is több olyan próbálkozás tanúi lehettünk, amely čsak a formai megoldásokkal törődött. Több rendező igyekezett formabontónak tűnni, ám attól, hogy a ruhatárnál kezdik a produkciót, a gyermekszereplők cukrokat osztogatnak előadás előtt a nézőnek, vagy a szereplők a nézőtérről rohannak fel a színpadra, még nem lesz korszerű és izgalmas egyetlen műsor sem. Ha ezek a fogások nem egy átgondolt rendezés részei, akkor ugyanolyan man írok, mint más elcsépelt színpadi megoldások, mert üresek, nincs tartalmi fedezetük. Ezért találtuk unalmasnak, sőt jórészt érthetetlennek a kassai (Košice) Vasmű Szakszervezeti Háza kisszínpadának előadását. My- kolas Sluckis drámáját annyira átírták, hangsúlyait olyannyira áthelyezték és az előadást olyan hókuszpókuszokkal cifrázták, hegy az eredeti témából, a nemzedéki konfliktusokból szinte semmi sem maradt a színpadon. Pedig ezt a csoportot tehetséges szereplők alkotják, de hiába, ha nincs olyan rendezőjük, mint néhány évvel ezelőtt. Jórészt csalódást okozott a prágai DOPRADO gyermekszínház is. Előadásuk előtt nagyszerű kontaktust teremtettek a nézőkkel, de aztán -fölmentek a színpadra, megfeledkeztek a néhány perccel ezelőtti barátságról, játékukkal , éles határt húztak a színpad ás a nézőtér között. Hiába a látvány, a sok rendezői ötlet: a vérszegény történet (Weig: Megvalósult álmok körhintája) nem tudja csaknem kilencven percen át lekötni a gyerkőcöket.- Csaknem hasonló formai trükkök, görögtüzes hacacárék jellemezlék a bratislavai Dimitrov Művek színjátszócso- portjáuak előadását (Konsztan- tyin—Racev: A tulai titok). Ök tavaly nagy sikert arattak Ľubomír Feldek Jánošík — Vivaldi alapján című kitűnő szatirikus játékával. A mostani ope- rettes ízű darab azonban nem nyújt lehetőséget a szatirikus élű, gondolatokban, asszociációkban gazdag rendezés és színészi játék kibontására, s így a tavalyi erények az idén visszájára fordultak. A szakemberek számára ezek és más középszerű előadások is sok tanulsággal szolgálnak, ám a közönséget természetszerűen a kiemelkedő előadások vonzzák. A legnagyobb sikert kétségtelenül a trnavai és a galántai járás határán fekvő dvorníkyi alapiskola Radosť gyermekszínpada aratta. Ez a produkció is igazolta, hogy a szí óvá kia i gy e rm e kszí n j á ts zá s nagyot . lépett előre, bizony jobban oda kellene figyelnünk a vágsellyei (Sala) országos fesztiváljukra. Dagmar Melnová rendező Mária Rázusová-Martá- ková meséjét a kecskegidákról és a farkasról — amelynek története szinte minden középeurópai nép meséjében megtalálható — nem egy az egyben vitte színre. Az ő rendezésében a gyerkőcök azt játsszák, hogy a maguk szájíze, értelmezése szerint mesélik, megjelenítik és kommentálják az ismert sztorit. Sikerült kétsíkúvá tenni a történetet; a kibontakozó mesét minduntalan megszakítják a gyermekek kommentárjai. így a kegyetlen történet helyett [az eredeti mesében ugye, a farkas fel fal. hat kisgidát) bűbájos, vidám felhangú, nagyszerű ritmusú előadásnak tapsolhattunk. A pedagógus-rendező csodát művelt: hagyta a gyermekeket játszani, énekelni, táncolni, mókázni. Ő „mindössze“ annyit tett, hogy tudatos koncepció alapján csoportosította a sok ötletet. Jó lenne ezt a csoportot látni a Dunamenti Tavaszon, mert lenng mit tanulni tőlük. Már hagyományosan nagy sikert arattak a zelenečiek, akik ezúttal Maupassant egyik novelláját vitték színre ironikus éllel, Jozef Bednárik parádés rendezésében, nagyszerű színészi játékkal. A csoport már nemzetközi hírű, járt Kazincbarcikán, Villnchban, több bolgár városban, nemrég Monate Carlóban, de a Jókai-napokon még egyszer sem ... A szép múltú prešovi egyetemi kisszínpad — ók kapták az idei szemle díját — dr. Karol Horák Elementarisztika című összeállításával szerepelt. A Stúr-iskola költészetéből és szlovák népi mondókákból ösz- szeállított műsorukban elsősorban a mai emberek a nemzeti hagyományokhoz fűződő kapcsolatát boncolgatták a színjátszás eszközeivel és hangsúlyaival. A szlovákiai magyar gyermekszínjátszást a szenei (Senec) Pöttömszínház képviselte. Az előadásuk valamivel halványabb volt, mint a Dunamenti Tavaszon, de így is nagy tapsot kapott. A jelek szerint a korszerűsödés útjára lépett a szlovákiai ukrán színjátszás is. A kassai (Košice) • Dumka együttes tisztes színvonalon adta elő Csehov két egyfelvoná- sosát. A fesztiválon 45 amatőr rendező vett részt. Meghívást kapott tíz szlovákiai magyar amatőr rendező is, közülük azonban csak hárman jöttek el. Akadt viszont egy olyan lelkes hazai magyar népművelő, aki autóstoppal, teherautón utazva jutott el Martinba. Kár, hogy rajtuk kívül csupán a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának és a CSEMADOK szakemberei voltak itt, újságírókat és más illetékeseket egyet sem láttam. Pedig idejelenne már végre felfedezni a martini fesztivált, hiszen itt például egy délelőttöt szenteltek a szlovákiai magyar amatőr színjátszásnak, s azért nem árt azt sem tudni, hol tart ma a szlovák, vagy az ukrán amatőr mozgalom. Már csak azért is, hogy jobban megfontolhassuk, melyik csoportot tartsuk — és miért ■— élenjárónak. Sokat okulhattak hazai magyar fesztiváljaink rendezői is. Itt minden csoport legalább három napot tölthetett el, senki sem kergette őket az előadás után haza. v Mintegy húsztagú szervezőgárda gondoskodott arról, hogy jó hangulat és ne fejetlenség jellemezze a rendezvényt. Nagyszerű volt a fesztiválklub is, ahol naponta késő éjszakáig, sőt, ha úgy láttáik jónak, hát hajnalig lehetett beszélgetni, szórakozni — szlovákul, magyarul, ukránul. Senki sem nézte rossz szemmel, minden illetékes tudta, hogy a klub, a közvetlen eszmecsere hozzájárul a jó fesztiválhangulathoz. SZILVÄSSY JÖZSEF Mégy évver ezelőtt az Irodalmi Szemle ankétot rendezett műfordításunk helyzetéről és problémáiról. A megszólítottak szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a tehetségen, a fordított és a célnyelv alapos ismeretén, valamint az általános műveltségien kívül előképzettség is szükségeltetik a műfordításhoz. Igen ám, de egyetemi és más szervezett képzési formák (mondjuk, az írószövetség által kezdeményezett tan föl yamok, szemináriumok) híján hol, hogyan fejlesztheti-csiszolhatja képességeit a műfordító, különösen ha kezdő és csehszlovákiai magyar? Úgyszólván teljes mértékben önmagára van utalva. Ami szakirodalomhoz hozzájuthat anyanyelvén, az •nem sok és többnyire nem tudományos, inkább val'lomásos- im présszio n iszt ik us megközelítése a kérdésnek, főként olyanok részéről, akik maguk is költők, írók, gyakorló műfordítók. Es mert műfordítás-kritikánk — leszámítva a Madách- ban és a szerkesztőségekben végzett ilyen irányú gvakorati tevékenységet — nincs, illetve évenként legföljebb egy-két dolgozatban, de leggyakrabban könyvismertetések záró bekezdésébe odavetett közhelyes minősít ésekbe n f „gör d ül é kény “, „hozzáértő“ fordítás vagy éppen „meg-megbicsakló, de egészében véve szép“] merül ki: műfordítóink helyzete egyáltalán nem nevezhető rózsásnak. És akkor még nem beszéltünk egyéb körülményeikről, régóta megoldatlan kérdésként emlegetett erkölcsi és anyagi megbecsülésükről. Pedig nem jelentéktelen az a teljesítmény, amit csak egyetlen esztendőben is nyújtanak, elsősorban is a cseh és szlovák irodalmi értékek közvetítésében a magyar nyelvterületek felé, továbbá mind gyakrabban az angol, lengyel, német, orosz, spanyol nyelvű irodalmak tolmácsolásában. Mindezt nem csupán azért tartottam szükségesnek előrebocsátani, mert Antori Popovič könyve ezekkel a kérdésekkel Is foglalkozik, hanem főként azért, hogy érzékeltessem ennek a könyvnek a jelentőségét, azt a szerepét, melyet itt és most tölthet be műfordításirodalmunk fejlesztésében. Mert A műfordítás elmélete a fordítástudománnyal foglalkozó szakembereken kívül a gyakorló fordítóknak és fordításkritikusoknak is sok új és hasznosítható megállapítással, érvvel, szemponttal, „operatív eszközzel“ szolgál, méghozzá olyan alapról indulva, melyet eleddig kevesen alkalmaztak ilyen vonatkozásban. Ez az alap a kommunikációelmélet, illetve annak szempontjai és eredményei. Anton Popovič ezekre építi elméleti koncepcióját, fölBRAHMS BŰVÖLETÉBEN A bratislavai zenei ^.ünnepségek október 26-i filharmóniai koncenrtjén Rolf Reuter vezényletével mutatkozott be a Berlini Komische Oper Szimfonikus Zenekara. Míjsorán Brahms két műve, az op. 83 B-dúr zongoraverseny, valamint az op. 68 1. c-moll szimfónia szerepelt. A Redut zsúfolásig megtelt nézőterén a bratislavai közönség előtt már jól ismert Peter Rösel zongorajátékát sokan kíváncsian várták, hiszen az 1881-ben Budapesten bemutatott B-dúr zongoraverseny a zongorairodalom egyik legnehezebben előadható műve. így a feladat, melyre Rösel vállalkozott, igen felelősségteljes volt, nemcsak a mű szimfonikus koncepcióját, merész romantikus dallamívelését, sokrétű belső — már-már hangulati — feszültségét tekintve, hanem a legelementárisabb technikai megvalósítás és előadói felfogás szemszögéből is. A részleteiben cizellált, aprólékosan kidolgozott zongoraszólam igen odaadó interpretálása mégis sokunkban a brahmsi méltóság és grandiózus szuverenitás hiányérzetét hagyta maga után. Rösel elhamarkodott futamai és kevéssé meggyőző 11- rizmusa még szép akkordikus részletei ellenére sem tudták összefogni e nagy lélegzetű mű szerkezetét. A zenekar a műsor második felében az 1. szimfóniát szólaltatta meg. A hagyományos formába öntött tartalom olyan hallatlanul sokrétű és rejtélyekkel, teli, hogy a megfejtés — előadók interpretációja és a zenetörténészek magyarázata —■ egészen különböző próbálkozásokat szülhet. Nos, a berlini zenekar a beethoveni hasonlatok adósa maradt (hiszen épp ezt a művet nevezik oly előszeretettel a nagy klasszicista mester tizedik szimfóniájának). Brahms „abszolút zenéjének“ romantikus szárnyalása a kottahű tolmácsolás miatt eltörpült, „grazioso“-ja ügyetlen előkészületévé vált a finálé himnikus, érzelmi felindulásokkal teli igazi zenei ünnepének. Kevés zenekar képes összjátékában, hangzáskultúrájában ilyen precíz és fegyelmezett teljesítményre. Mindezen nem lebecsülendő erények ellenére, úgy érzem, a végső sikerért egész művészi tekintélyével és mesteri gesztusainak minden eszközével az utolsó percig résen álló dirigens, Rolf Reuter dolgozott meg a legjobban. RÄCZ TIBOR használva olykor a hagyományos módszereket is, valamint a modern stilisztika és a szemiotika eredményeit. így teszi átfogó vizsgálat tárgyává a műfordítást, mint irodalmi kommunikációt, melynek „teljessége feltételezi a kommunikációs lánc mindhárom elemének: a szerzőnek, műalkotónak és ol- vasónak a jelenlétét“, vagyis az eredeti mű szerzőjének és fordítójának, az eredeti műnek és fordításának, valamint a befogadónak a jelenlétét. Ebben a könyvben tehát a műfordítás nem egyszerűen nyelvváltás kérdése, nem „statikus“ tárgy, ‘„késztermék“, melyet elegendő csupán önmagában, illetve pusztán az eredetihez való viszonyában vizsgálni, aszerint, hogy mennyiben hű vagy hűtlen az eredetihez a nyelvhelyesség, a nyelvi alakzatok, a felszíni jegyek szintjén, vagy hogy miként felelnek meg a jelentések az eredetinek. .Ebben a könyvben a fordító alkotó, a fordítás alkotás, folyamat, funkcionális elemek cseréje, struktúra és stílus, ezen belül makrostílus (tematikus felépítés) és mikrostílus (nyelvi felépítés), továbbá jelek rendszere — azaz olyan szöveg, mely számtalan kommunikációs tényező összjátékának az eredménye. A nyolc fejezetre tagolt könyvből, mely a műfordítás-elmélet mai helyzetének és a fordítás metodológiai és komparatisztikai kérdéseinek a tárgyalásával indul, álljon itt néhány alcím: Az ere' deti mű mint a fordítói kommunikáció tárgya; A műfordítói szubjektum mint az irodalmi kommunikátum expediense; Az olvasó szerepe a műfordítás- irodalom kommunikációjában; 'A szerkesztő és a műfordítás; A műfordítás és a stílus; A műfordító stilisztikai állásfoglalása; A kifejezésbeli konvenciók és a műfordítás szövege; A műfordítás és az idő; A kuU túrák közötti tényezők a műfordításban; A színvonal alatti fordítógyakorlat leküzdése; A műfordítás-kritika szerepe. A szerző — számos ábrával, képlettel illusztrált — könyvében természetszerűen foglalkozik a korábbi felfogásokkal, a különböző műfordítói gyakorlatod ismérveivel, melyeket mindenkor meghatározott az adott történelmi-társadalmi helyzet is. Rendkívül izgalmasak-érde- kesek könyvének azon lapjai* melyeken a világ kortárs és klasszikus irodalmából vett vers- és prózaszövegek szlovák, cseh, magyar, orosz, angol fordításait elemzi, veti egybe, szemléltetvén a fordításában ilyen vagy olyan szinten döntő szerepet játszó fordítói szempontokat, elveket, eljárásokat, felfogásokat, stratégiákat stb. És itt kell kiemelnünk azt, aini Anton Popovič Teória umeleckého prekladu címmel 1975-ben szlovákul megjelent munkáját a magyar olvasó számára is Jhasznossá, fontossá és — ha szakkiadványról lehet ilyet mondani — vonzóvá teszi. Arról a munkáról van szó, mellyel Zsilka Tibor, a fordító, aki maga is jeles szakembernek számít (A stílus hírértéke, és a Stilisztika és statisztika című könyvek, valamint számos tanulmány szerzője), továbbá Teleki Tiborné, a nyitrai Pedagógiai Kar adjunktusa és Tő- zsér Árpád, a Madách fordítási osztályának vezetőszerkesztője változtatásokat eszközölt az eredeti szövegen, természetesen, közösen a szerzővel. Magyar példákat, magyar fordításirodalmi vonatkozásokat építettek bele jelentős terjedelemben, a Halotti Beszéd eredeti és mai helyesírásban, aztán más magyar költői művek (Petőfi, József Attila, Nagy László) ugyanúgy jelen vannak valamelyik idegen nyelven, mint világirodalmi alkotások (Dante, Thomas Mann, Francis Jammes, Ilf-Petrov, Salinger. Puskin) magyar műfordítók átültetésében. A könyvet jegyzetek, gazdag bibliográfia, mely magában foglalja a műfordítás elméletével és történetével foglalkozó szovjet kandidátusi és doktori értek égés ek jegyzékét is, továbbá terminológiai szóiegy- zék, a fordító - utószava és a névmutató egészíti ki (Madách) BODNÄR GYULA tfj szó 1981, XI. 13.
